Lapunk kerek évfordulójának alkalmából rendhagyó beszélgetésre hívtuk Dallos Zsuzsát, az Egyetemünk újság meghatározó alakját. Dallos Zsuzsa bölcsész, több tárgy egyetemi óraadója volt, mai napig aktív újságíró. 1978-tól tíz éven és tíz hónapon át a lap felelős szerkesztője. Találkozásunk során nagy elődök, bátorságot kívánó akadályok, és az akkori lapszerkesztés történeteibe kaphattam bepillantást.
Milyen volt az egyetemi közeg, amikor ön az intézmény kötelékébe került?
Nem az egyetemen végeztem, viszont az összes elődöm a szerkesztőség élén itteni hallgató volt, így ők mindenkit ismertek. Akkor még az egyetem közössége 500-600 körüli volt, oktatók, hallgatók együtt. Képzelje el, becsöppen 24 évesen valaki a már működő közösségbe. Ott pillanatok alatt megismerik. Nekem meg össze kellett kapcsolnom az arcokat és a személyeket, amiben nagy segítségemre volt a jubileumi egyetemi évkönyv. Ebből azt is tudhattuk, hogy például az egyetem rektora, Nemecz Ernő lőcsei származású. Magyar-történelem szakosként nagyon élveztem a vegyészmérnökök társaságát. Rengeteget tanultam tőlük, jó embereket, különleges személyiségeket ismertem meg.
Kiket emelne ki?
Fantasztikusan tiszteltem az egyetem alapító dékánját, később rektorát, Polinszky Károlyt. Hihetetlen munkabírással dolgozott az egyetemért. Soha nem hangoztatta érdemeit. Évtizedek múltán derült ki, hogyan hozta vissza a diákokat ’56 végén a Szovjetunióba hurcolásuk előtti pillanatokban. A másik ilyen személyiség, Meskó Gábor, a szervetlen kémia tanszék oktatója és a kollégium igazgatója. Évtizedeken át titokban segítette a mártír Brusznyai Árpád özvegyét és lányát. Ezekre a gesztusokra jóval később derült fény, a hölgyek elbeszéléséből. Sorolhatnám hosszú ideig a neveket. Azt hiszem, máshol nem ismerhettem volna meg őket!
Kezdetektől felelős szerkesztőként kezdett itt dolgozni?
Igen-igen. 16 éves koromtól írok újságot, Fejér megyéből indultam, ami ehhez a megyéhez képest ma úgy mondanánk, sokkal liberálisabb volt. Veszprém sajátosságához hozzájárult, aki vegyészmérnökként nem tudott ledoktorálni az egyetemen, később elment a pártbizottságra dolgozni, majd „törlesztett.”
Sok akadályba ütközött?
Mindjárt a belépésem alkalmával kitört a botrány. Június elején vettem át az újságot, amikor a diákok Uszty-Ilimszkben dolgoztak építőtáborban. Észak-szibériai körülmények között, mínusz 45-50 fokban, lengyel, cseh diákokkal; és toronymagasan megnyerték a munkaversenyt, majd ezeket a kalandokat megírták. Úgy gondoltam, ha mindezt ők átélték és keményen dolgoztak, miért kellene írásukon szerkesztőként finomítanom? Meg is jelent a sorozat, ám a harmadik rész után visszagyűjtötték az összes újságot, bezúzták. A belső elhárítás fölment a szobákba és összeszedte a lapokat. Elbeszélgettek a diákokkal, de legfőképp velem, hogy ezt az építőtábort nem kell dokumentálni. Ez nem is okozott volna még gondot, csak valaki feljelentett az állampárt agitációs és propaganda osztályán. A KISZ KB tagjai, akik máskor mellénk álltak és elfogadták szerkesztési elveimet, most elsündörögtek. Senki nem volt, aki mellém álljon, és azt mondja, döntésem szakmailag indokolt. A párttitkárunk tanácsolta, mondjam azt, hogy nem figyeltem oda. Ebbe nem mentem bele; azt a cikket ma ugyanígy tenném be. Nem rúgtak ki az állásomból, csak nem kaptam jutalmat, nyereségrészesedést, megbélyegzett lettem hosszú időre.
Kik voltak a nagy elődök az Egyetemünknél?
Nagy újságíró és jó író volt Pünkösti Árpád, könyvei ma is ugyanolyan érvényűek, mint amikor megjelentek. A Népszabadság munkatársa lett csakúgy, mint Karcagi László. Közvetlen elődöm Bráz János a megyei laphoz került. Vegyészmérnököktől átvenni, és egy kicsit másféle profilt adni a lapnak – ehhez találnom kellett partnereket.
Hogyan működött a lapszerkesztés?
Kéthetente jelent meg az újság, klasszikus formátumban, hat oldalon. Minden évben készítettük az adott lapszámra a tervet. Eldöntöttük, mi lesz az a három-négy csomópont, ami köré a szokásos anyagokat megjelentetjük. Erre alapozva minden lapszámra készült tükör. Ha bárkit helyettesíteni kellett, könnyebben átvehető volt. Nagyjából lehetett tudni, hogy a gólyáknak mikorra jelenjen meg egy újság, mit tartalmazzon; mi legyen februárban, a vizsgaidőszak végén. A felelős szerkesztő mérlegelte, mi a fontos, mi kerüljön első helyre.
A mérnökhallgatók nagyon szerettek „elhajolni” a feladatok elől. Hivatkoztak a labor jegyzőkönyvtől kezdve mindenre, és hogy ők nem tudnak írni. Az egyik legnagyobb „nevelői” célom az volt, hogy bebizonyítsam, nekik nem csak négyszáz fős üzemet kell majd elvezetniük, hanem kell írniuk jelentéseket is, és a legjobb, ha ezt tőlem tanulják meg, az Egyetemünknél ki is próbálják. Ennek ellenére nem adták le határidőre a cikkeket…. Oktatókkal egyszerűbb volt, de többségük olyan klasszikus mérnök nyelven írt, hogy ötször nekiálltam elolvasni, hogy értsem.
A vegyészet mellett az irodalomnak is volt helye, igaz?
Papp Sándor a szervetlen kémia tanszéken dolgozott, és határon túli magyar irodalommal foglalkozott. Összegyűjtötte azokat az írókat, akikről itthon nem volt szabad beszélni. A sorozatot a délvidékiekkel kezdtük, majd a Szlovákiában és az Őrvidéken élő magyar íróktól, végül erdélyiektől közöltünk verseket, novellarészleteket. Népszerű és olvasott lett, de a „másik oldal” pedig azt mondta, az Egyetemünkben mit keresnek a „kormoránok” – utalva Gion Nándor regényére. Grendel Lajos szlovákiai magyar író köszönőlevelet küldött, addig őt még sosem emlegették magyar újságban. Amikor meg kellett magyaráznom a pártbizottságnak, hogy a drága pénzzel nyomott újságba miképp kerülnek „ilyen” írók, akkor azt mertem mondani, a vegyészmérnöknek műveltnek illik lennie, bele kell látnia az emberek lelkébe, hogy tudjon négyszáz embert vezetni.
Mik voltak a főbb témák, rovatok?
Imádták a sportoldalt, az egyetemnek eredményes szakosztályai voltak. A testnevelés tanszék tanára, Sipőcz József pontosan vezette a pontokat, táblázatokat, hogy kik, hol játszottak, mindent megírt. A sporthoz rengeteg portré készült. Ma is úgy gondolom, úgy lehet valamit közel hozni, ha személyiségeket mutatunk be: akkor az adott ember szimpatikussá válik, szeretnének hasonlóak lenni. A sportoldalon gyakran szerepelt a természetjáró szakosztály. Három kulcsos házat is sikerült megszereznie az egyetemnek Csehbányán és a Bakonyban. Sikerült Káptalanfüreden létrehozni az egyetemi vízisporttelepet, oda vettünk csónakokat a KISZ Bizottság és a szakszervezet segítségével. A tesi tanszéken már akkor lehetett tesi órát kiváltani balatoni evezéssel, túrázással. A hallgatók megtanultak vitorlázni. A közösségi élet mozgással összekötött formái természetesek voltak.
Rovatként volt még az Egyetemi élet, Diákélet, Tudomány. Ott, aki megvédte a dolgozatát, annak kapcsán kerestünk olyan pici részt, ami másokat is érdekelhet, egyszerűbb nyelvezetben fogalmazva. Volt az Oktatók mondták, de mellette megjelentek a hallgatói aranyköpések is, ezeket lehetett egymással „feleseltetni”. Ám én is beláttam, meg kell szűrni ezeket, mert ami elhangzik százfős teremben, az nagyon másképp néz ki egy hónap múlva az újságban, és nem mindegyik szellemes olyan mértékben, hogy használható.
A nyomdai előkészítés hogyan zajlott?
Megkaptam a kézírást egy sajtpapíron, azt igyekeztem olvasható állapotra javítani, stílusát és tartalmát is. A szerkesztőség gépírója legépelte. Tudni kellett, egy oldalra hány leütéssel hány sor fér el; oda kellett írni, milyen betűvel, betűtípussal jelenik meg, hányadik oldalon. Ezt kötelezően alá kellett írnom, hogy ellenőriztem és láttam. Tehát a nyomdai előkészítések jó része itt zajlott a szerkesztőségben. Mire a hallgató írása megjelent, az már komplett cikk volt – és volt, akit ezzel lehetett megtartani: élvezte, hogy az ő alkotása mennyire járul hozzá az egyetem dicsőségéhez.
Hogyan tudta még bevonzani a hallgatókat újságírásra?
Volt egy-két ilyen „balerinatípusú” lányka, akinek mindegy volt, mit, csak írjon, és az ő neve szerepeljen a cikk alatt. E mögött ott volt az is, hogy otthon majd mit mutat meg a szüleinek. Aztán volt olyan, hogy a túrázók, sportolók a saját témáikba szerettek bele, arról publikáltak. És olyan is előfordult, akit győzködtem hosszasan, hogy ezt miért csak ő tudná ennyire zseniálisan megírni.
A lap egyben jó reklámanyag is volt…
A vegyipari egyetem az ország egyetlen vegyészmérnököket képző intézménye volt. Tehát az összes üzem, gyár élén itt végzett ember állt. Bemutattuk a Tiszai, a Borsodi Vegyi Kombinátot, milyen ott a munka, mit, hogyan termelnek. Úgy kell elképzelni, mint ma a PR cikket. Jó volt a hallgatóknak is, mert el tudták képzelni, mi a különbség a szolnoki, miskolci a tiszaújvárosi, akkori nevén leninvárosi üzem között.
Ha jól tudom, a Naplóhoz is volt átjárhatóság.
Elvárta a vezetés, hogy az egyetemen történt fontos események ezen a 800-1000 példányon kívül nagyobb visszhangot kapjanak. Mi írtuk meg a megyei lapba az intézményi történéseket, mint például a 24 órás vetélkedőt vagy az AKÓ-t, az évnyitókat, diplomaátadókat. Készítettem portrékat érdekes emberekről. Például Straub Gyuláról, az alapító professzorok egyikéről, aki gyufaszálakból építette fel a nagyvázsonyi vár makettjét.
Felelős szerkesztőként mi mindenben reformálta a lapot?
Sokáig az volt ráírva, hogy Az Egyetemi Pártbizottság lapja. Az Egyetemi Pártbizottság eggyel feljebb képzelte magát az Egyetemi Tanácsnál. Történelemtanárként úgy gondoltam, az európai egyetemek mintájára az egyetemi tanács a csúcs. Így azt írattam rá, hogy A Veszprémi Vegyipari Egyetem lapja. Nemecz Ernő, akkori rektor rábólintott. A magyar ember miből látja, ha valami kemény munkával készül, ha van ára. Ami addig nem volt az újságnak. Ragaszkodtam, hogy legyen 1 forint 80 fillér, és terjesszük előfizetéssel, de lehessen kapni az egyetemi portákon.
Voltak az Egyetemünkkel párhuzamos kiadványok?
Igen, a „diáklap” a QAP, azt a helyi nyomdában nyomtatták. Fekete-fehérre, abban is voltak fotók. A szerkesztőfiúk élvezték, hogy ha versenyezhettek, hogy melyiket olvasták többen. Győztek, mert diákos hangnemben, egynemű közeghez szólt, nem kellett tekintettel lenni különböző elvárásokra. A Kémcsőkefe, azt még az előttünk lévő évfolyam szerkesztette Karcagi László idején, azt is nagyon szerették, a legtöbb diákhumor forrása onnan volt.
Felidézné az egyik legkedvesebb emlékét a lapról?
Amikor idejöttem, az elsősöknek szerkesztettem Egyetemünket, de akkor nem éreztem még, milyen a mérnökök stílusa. Leírtam, hogy Veszprém megyének ez a része „a vegyipar fellegvára”. Utána alig volt olyan kiadvány, ahol ne így szerepelt volna. A múltkor éppen felhívott régi kedves tanítványom: „nem fogod elhinni, a saját lapunknál ilyet írtunk, hogy a vegyipar fellegvára!” Visítva nevettünk.
Figyelemmel kíséri a lap működését?
A nyomtatott formát mindig átolvasom. Nagyon tetszik. A képek néhol lehetnének nagyobbak; ám nagyon elegánsnak tartom, hogy fényes papíron jelenik meg. Ez minőséget mutat.
