A kávé elfogyasztása után, az öltözködésre majd az elfogadható külső varázslására kerül a sor. Az utóbbira tényleg varázslatra vagy csodára lenne szükségem. Szokásomhoz híven persze, ahogy a ronda tükörképemet bámulom, vállat rándítok, jelezve, hogy tojok az egészre. Nincs törvénybe iktatva, hogy csakis frissességet és tökéletességet sugárzó külsővel szabad kilépni az utcára. Akkor igen kihaltak lennének az utcák. A közhely azt mondja, hogy ne másoknak, hanem magadnak felelj meg. Őszintén szólva engem az sem érdekel, hogy magamnak megfeleljek. Ezt figyelembe véve pedig nem nehéz kitalálni, hogy milyen álláspontot képviselek azzal kapcsolatban, hogy mások mit gondolhatnak rólam…

Kilépek a lakásból, majd az ajtó bezárása után lesétálok két emeletet, és már kint is vagyok a szabadban. Csípős, őszi szél fúj, az égen nagy esőfelhők, én pedig azonnal kapcsolok, hogy nincs nálam esernyő, de már nem megyek vissza érte. Ha elázok, akkor így jártam. Ma a megszokottnál még inkább nem érdekel semmi. Ez azért durva, mivel alapállapotban nem érdekel az, ha kócos a hajam, karikás a szemem, bozontos a szemöldököm, kinyúlt a pólóm, lóg rajtam a nadrág vagy éppen az, hogy nő létemre van egy kis bajszom, de még az se, ha egy ember a közvetlen közelemben segítségre szorul. Pont ezért vagyok kíváncsi, hogy az alapállapotomat nem kicsit túllépve, vajon mennyire leszek ma érdektelen.

A karórámra pillantva megszaporázom a lépteimet a buszmegálló felé, mivel kicsit kiestem a megszokott időmből, és pár perces késésben vagyok. Rövidesen be is hozom a lemaradást, és egy egész jó várakozó helyet kifogva érkezem meg a buszmegállóba. A busz érkezése előtti utolsó percekben háromszorozódik meg a várakozók száma, nekem pedig már most hányingerem van az embertömegtől. Már előre érzem is az orromban a mosdatlan emberek bűzét, és a szúró fájdalmat a bordámban, amelyet egy könyök okoz. Minden egyes nap ez megy munkába menet, és minden egyes nap utálom ezt az egészet az emberekkel együtt.

A busz megérkezik, az emberlavina pedig megindul. Lökdösődések közepette sikerül egy ülőhelyet szereznem, így talán egy fokkal elviselhetőbb lesz majd az út. A bűzt érezni fogom, de legalább nem lesz egy könyök a bordáim közé szorulva. Egy darabig az ablakon pillantok ki, amíg legnagyobb szerencsétlenségemre meg nem szólít valaki.

    –   Elnézést, Kedvesem! Át tudná nekem adni a helyét? Tudja, nagyon fájnak az ízületem. 

A hang tulajdonosa felé fordítom a fejem a lehető legelutasítóbb pillantásommal. Az idős nő kissé előrehajolva fogja a derekát, míg másik kezében azt a gurulós táskát szorongatja, amelyet általában a piacra szoktak cipelni magukkal a vénasszonyok. Én csak úgy hívom banyatank.

    –    Nem – vágom rá ridegen, majd újra az ablak felé fordítom a fejemet, a zajos várost figyelve.

A vénasszony felháborodik, orra alatt morgolódva szidalmaz, de a legkevésbé sem érdekel. Nekem csak az számít, hogy elindul a busz hátuljába, és nem zavar többé a jelenlétével.

Az út további részét szerencsére már úgy tudom végigülni, hogy senki sem szól hozzám. Amikor pedig leszállok a járműről, akkora megkönnyebbülés ér, hogy a szennyezett városi levegő képes frissítően hatni rám. Elindulok az iroda felé, amely innen már csak öt perc sétára van. Elégedetten nyugtázom, hogy nagyon is időben vagyok, szóval teljes a harmónia, mindaddig, amíg valaki újra meg nem zavar. Érzem, hogy valaki hátulról a kabátom szélét kezdi húzogatni. Ellenségesen fordulok meg, mikor megpillantom az előttem ácsorgó kislányt. Hat év körüli lehet, és iszonyatosan mocskos. Ruhái szakadtak, haja szanaszét áll, még azt is megkockáztatom, hogy tetves.

–           Tetszik adni pénzt? – kérdezi, majd a két kézét felém nyújtva várja, hogy pár száz forinttal megszánjam. Csakhogy nem így történik, mert hátat fordítok neki, aztán tovább megyek. Még nyolc óra sincsen, és már ketten is megzavarták a nyugalmamat. Ez eddig egy elég bosszantó napnak tűnik.

Mivel még van egy kis időm munkakezdés előtt, így betérek az egyik útba eső pékségbe. Viszonylag hamar végzek, és mikor megérkezek a munkahelyre, még pár falatot tudok enni az áfonyás buktámból. A munka olyan, mint mindig: unalmas és monoton. Amikor azt hiszem, hogy legalább egy óra telt el, akkor fájdalmasan veszem észre, hogy az az egy óra csak negyed óra volt. Gyűlölök itt dolgozni, de sajnos nincs más lehetőségem. Ha lenne, már rég nem itt lennék.

    –    Angéla, fogja ezt a papírt, aztán másoljon belőle száz példányt! Amint végzett, hozza be az irodámba! – nyom a kezembe a részlegvezető egy papírt, miután visszatérek az ebédszünetemről a kávémmal a kezemben.

    –    Előbb ezt megiszom – szögezem le, mire felháborodva néz rám.

    –    Ez nem egy kávézó, ez egy munkahely – orrol le, majd tovább megy. Gondolatban minden ronda szóval jellemzem, ami eszembe jut, majd mikor valamennyire lenyugszom, akkor elindulok, hogy eleget tegyek a kérésének.

Fáradtan esek be a bejárati ajtón csurom vizesen. Sajnos a reggeli esőfelhők úgy döntöttek, hogy megszívatnak, ha már voltam annyira ostoba, hogy nem vittem magammal esernyőt. Reggel nem foglalkoztam a dologgal, de most már teljesen átázva, kissé bosszant a felkészületlenségem. Ledobok mindent a padlóra, ami a kezemben van, aztán rohanok a fürdőszobába. A testem és az elmém harmóniába van: mindketten egy forró fürdőért ordítoznak. Legalább egy óráig pihenek a forró, habos vízben, úgy érzem, hogy erre volt a legnagyobb szükségem a mai nap folyamán.

Ellazultan és szinte már megújulva lépek ki a fürdőből, aztán letelepedem a kanapéra, és bekapcsolom a tévét. Reklám, sorozat, reklám, sorozat, reklám, sorozat… ez megy folyamatosan, ahogy kapcsolgatok a csatornák között. Már majdnem kikapcsolom a készüléket, amikor sikerül egy nem-reklám és nem-sorozat műsort találnom. A fiatal lány épp menyasszonyi ruhát próbál egy méregdrága esküvői szalonban. El akarom kapcsolni, főleg azután, hogy elkezd bömbölni a meghatottságtól az anyjával, mikor megtalálta a számára tökéletes ruhát. Haragot, gyűlöletet, irigységet érzek. Mintha a közel egyórás, nyugtató habfürdő meg se történt volna, úgy illan el belőlem a higgadtság.

    –    A te ruhád szebb volt.

Ökölbe szorítom a kezemet, hátha sikerül lenyugodnom, de nem sikerül.

    –    Mitől lesz nekem jobb, hogy szebb volt a ruhám? – kérdezem, és próbálok nem ránézni. Már rég megszoktam, hogy nem látom őt, mégis felkavar az, hogy itt van a közelemben. Talán mert olyan rég láttam, és mert annyira hiányzik. – Mit keresel itt?

Suttogva beszélek, mintha attól félnék, hogy bárki meghallhat.

    –    Te akartad, hogy itt legyek – válaszol egyszerűen. Rá se kell néznem, tudom, hogy ott van a szája sarkában az az elégedett vigyora.

    –    Ez nem igaz!

    –    Dehogynem! Különben nem lennék itt.

Még mindig nem nézek rá, pedig nagyon szeretném látni, azonban valamiért félek ránézni. Túl sok ideje nem láttam, és nem tudom, hogy reagálnék, ha meglátnám.

    –    Hiányzom? – Hangja magabiztos és gunyoros, jól tudja, hogy mi zajlik le bennem még így is, hogy már nincs mellettem. Mindig is vonzónak találtam a magabiztosságát, ezzel tudott megvenni magának az első pillanattól kezdve. Ha a tekintete nem lett volna határozott és méregető, és nem vigyorgott volna úgy, mint akinek hatalma van és tudja használni, nem is kellett volna, rá se néztem volna. Hamar megkapott, nem kérettem magam, én is megkaptam őt, aztán most úgy élem a mindennapjaimat, hogy nem tudok végignézni egy esküvőről szóló tévéműsort.

    –    Tönkre tettél. Mégis hogy tudnál hiányozni?

    –    Nem akartalak elhagyni, és ezt te is tudod – lágyul el a hangja, ami szintén a gyengeségeim közé tartozott, neki pedig remek mentőöv volt.

    –    Akkor miért ültél aznap autóba?

Nem kapok választ, valószínűleg azért, mert nem talál megfelelő indokot.

    –    Nem tudhattam, hogy az fog történni. Egyikünk sem tudta. Aznap úgy köszöntél el tőlem, hogy este látjuk egymást.

A torkomban gombóc nő, és alig hiszem el, hogy sikerült ilyen állapotba kerülnöm. Már nincs az életemben, már nem létezik, akkor miért képes még mindig ugyanúgy hatni rám, mint amikor velem volt?! Könnyes szemmel fordítom a fejemet a fotel felé. Ott ül a szokásos helyén, a kinyúlt, szürke zakójában, nyakában az a ronda fekete-bordó csíkos nyakkendő lóg, amit annyira, de annyira utálok. Egyik könyöke a kartámlán, tenyerével pedig a fejét támasztja, az arcán a jellegzetes vigyora húzódik. Ahogy végignézek rajta, belém hasít a fájdalom, hogy nagyon hiányzik. Ha itt lehetne újra velem, nem zavarna az a ronda nyakkendő sem, ahogy az sem, hogy sosem mosogatott el, és egyszer sem dobta a szennyes tartóba a ruháit.

    –    Igazad van – enyhülök meg, mint mindig, ha róla van szó és a bosszantó dolgairól.

    –    Hogy élsz mostanság?

A témaváltás valószínűleg miattam van, látja rajtam, hogy felkavartak a legutóbbi szavai és a látványa. Még mindig figyel rám.

    –    Kábé sehogy. – Felnevetek, miután kimondom. Eddig fel se tűnt a dolog. Csak néz rám hosszú ideig. Ezt akkor szokta csinálni, amikor nem mondom el neki a teljes igazságot, amikor köntörfalazom. Nyitott könyv voltam előtte mindig is, valószínűleg ez most sincs másképp. Ha némán figyeli, ahogy élek, akkor biztos minden gondolatomat látja, hiába nem mutatok semmit a világ felé.

    –    Adhatok pár tanácsot? – szólal meg végül.

    –    Fogadjam meg egy olyan tanácsát, aki már nincs is az életben? – kérdezek vissza gúnyosan.

    –    Egy szóval se mondtam, hogy fogadd meg a tanácsaimat.

    –    Tanácsot akkor érdemes adni, ha a másik fél biztos megfogadja, én pedig tudom, hogy semmit se fogok kezdeni a javaslataiddal. Most már menj el, elegem van belőled! Nem kellene, hogy itt legyél, csak még inkább tönkreteszel és szembesítesz a problémáimmal, amikről nem akarok tudomást venni. Többet ne is gyere, komolyan mondom… Nem akarlak látni, soha többé! Megértetted?

    –    Add át a helyed az idős hölgynek!

    –    Mi van?

    –    Adj pénzt és ételt a kislánynak!

    –    Miről beszélsz?

    –    Mondj fel a munkahelyeden!

    –    Befejezted? – üvöltök rá. Az egyik díszpárnát az arcomhoz szorítom, és sírni kezdek. Nem szeretem, ha sírni lát. Sosem szerettem gyengének mutatkozni előtte.

    –    Törődj magaddal! Barátkozz emberekkel!

    –    De nélküled nem megy! – sírom a párna mögül.

    –    Dehogynem! Te mindenre képes vagy, Angéla. – Még jobban sírni kezdek, mikor a nevemen szólít.

    –    Éld az életed, és légy boldog! Mint régen… Velem.

Több óra hosszáig csak sírok a párnát az arcomhoz szorítva, végül pedig kimerülök, és elalszom. Úgy kelek föl, hogy a párna a földön, én pedig féloldalt fekszem a keskeny kanapén, a fejem a kemény fatámlán pihen. A tévé még mindig megy, az óra pedig hajnali négy óra két percet mutat. A fotel felé pillantok… már nem ül rajta senki.

Álom vagy valóság? – környékez meg a kérdés, a történtekre visszaemlékezve. De végül nem sokáig agyalok rajta, valamiért nem érdekel. Minden úgy megy, ahogy eddig. Tudom, mi a jó nekem, ezért fölösleges bármin is változtatnom vagy bármiféle tanácsot megfogadnom.

A hajam kifésülve, a bajszom kiszedve, az arcom enyhén kisminkelve. Fekete kosztümömön végigsimítok, aztán a lábamra bokacsizmát húzok. Esernyőt gyorsan elteszem a táskámba, hiába süt hétágra a nap. Fő az elővigyázatosság.

A buszra felszállva, sikerül ülőhelyet szereznem. Rövidesen megjelenik az idős nő az utasok között. Egy pillanatra rám néz, aztán gyorsan el is kapja rólam a tekintetét, és motyogni kezd valamit az orra alatt. Biztos megint szidalmaz.

    –    Üljön csak le! – szólok hozzá, aztán felállok az ülésről. Meglepetten néz rám.

    –    Ne fáradjon! – mondja ellenségesen.

    –    Üljön már le az isten szerelmére! – makacskodom, aztán kezét megfogva, segítek neki leülni. – Ne köszönje meg!

    –    Nem is akartam – közli ridegen, majd egy mosolyt próbál visszafojtani, de nem igazán sikerül neki. Ez engem is megmosolyogtat.

A buszról leszállva, a munkahely felé sétálva, megpillantom a kislányt. Továbbmegyek, egyenesen a pékségbe, aztán felpakolok jó pár péksüteménnyel. Visszaindulok, és a kislányt keresem az embertömegben. Gyorsan megtalálom. A falnak támaszkodva kémleli a rohanó embereket, mellette egy nő ül a földön, legalább ugyanolyan mocskos, mint a gyerek. Megkockáztatom, hogy ő lenne az anya. Megállok előttük a rengeteg süteménnyel a kezemben, ők pedig csak néznek rám rezzenéstelen arccal.

    –    Gonosz néni! – mutat rám a kislány morcos arccal.

    –    Tessék! – nyújtom át az ételeket, aztán kiveszek a pénztárcámból egy borsos összeget, és átnyújtom az anyának. Nem várom meg, hogy mit szólnak hozzá, gyorsan továbbállok.

A munkahelyem felé szinte vágtázom, és amint beérek az irodába, a részlegvezető irodáját célzom meg. Bekopogok az ajtón, de semmi válasz. Gondolkodás nélkül benyitok, a bent lévő pedig pont telefonál. Hevesen elkezd integetni, hogy menjek el, de nem mozdulok. Két perc elteltével leteszi a kagylót, aztán csípőre tett kézzel fordul felém.

    –    Mi a francot akar, Angéla? Nem látja, hogy mennyire elfoglalt vagyok?

    –    Felmondok – mondom ki egyszerűen, a pasas pedig lefagy.

    –    Micsoda?

    –    Felmondok – ismétlem magam.

    –    Ne szórakozzon velem! Menjen a dolgára! – legyint, aztán a telefonhoz nyúl, és tárcsázni kezd egy számot. Odamegyek, kikapom a kezéből a telefont, és szépen artikulálva elmondom neki harmadjára is.

    –    FELMONDOK! – Pár percig döbbenten néz a szememben, gondolom most jutott el a tudatáig, hogy nem viccelek.

    –    Ezt nem teheti…

    –    Miért nem? – nézek rá higgadtan. – Úgyis hamar talál valakit a helyemre, aki elvégzi a hülye parancsait.

    –    Hogy képzeli?

    –    Pont úgy. Viszlát! – zárom le gyorsan a beszélgetést, mert fulladozom a pasas jelenlététől. Mindig is utáltam ezt az alakot.

Mindezek után hazamegyek. Nem érzek semmiféle bűntudatot, sőt inkább megkönnyebbültnek érzem magam. Mintha egy nehéz terhet pakoltam volna le a vállamról. Leülök a kanapéra, majd a televíziót bekapcsolva azzal szembesülök, hogy a tegnap esti, esküvős műsort ismétlik. A fiatal ara könnyei ismét elerednek a meghatottságtól. Egy darabig rezzenéstelenül nézem a képernyőt, aztán pedig elmosolyodva csak annyit mondok:

    –    Az én ruhám szebb volt.

Szerző: Jakab Krisztina
Írópályázat, egyetem, különdíj (novella kategória)

A Néma tanácsok bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Az 1970-es, ’80-as években végzett PISA-felmérések alapján Magyarország az élvonalban végzett, az 1990-es évekre már visszább csúsztunk, egészen a középmezőnyig. A 2000-es években pedig már hátul kullogott az ország, és ha az utóbbi éveket figyelembe vesszük, sajnos semmi javulást nem látunk. Csapó Benő elmondta, hogy mind a három területen: a természettudományban, a szövegértésben, és leginkább a matematikában akadnak súlyos problémák, de ez az általa mutatott diagramokból is tökéletesen látszódott.

Megdöbbentő volt számomra az a tény, amelyet az előadó tudatott velünk, miszerint egy olyan matematikai feladatot oldattak meg tanári szakon lévő hallgatókkal, amelyet általános iskola hetedik osztályában tanulnak a gyerekek. Azonban kevesebb volt azon egyetemisták száma, akik meg tudták oldani a matematikafeladatot, mint a hetedik osztályos tanulóké. Csapó Benő szerint elég nagy probléma az, hogy olyan diákok kezébe kerül tanári diploma, akik egy egyszerű matematikai feladatot sem tudnak megoldani. Persze ezzel nem a fiatalokat, hanem az oktatási rendszer fejletlenségét okolta.

Ezen problémák megoldása előtt hosszú út áll. Csapó véleménye szerint fontos a diagnosztikus mérések fejlesztése, vagyis a digitális eszközök segítségével történő tanulás. Olyan programokat foglal magában ez az újféle tanulási módszer, amely fejleszti a gyerekek szövegértési, matematikai és természettudományos tudását. Véleményem szerint hosszú az út a jobb helyzet eléréséhez, és nem lesz olyan könnyű ezt a sok felhalmozódott problémát megoldani, de csak reménykedni tudok, hogy a 40 éves eredmények visszahozhatóak.

Fotó: pixabay.com

A Ijesztő eredmények – A magyar közoktatás helyzete: Csapó Benő előadása bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Őszintén szólva a VII. részben kicsit csalódtam, de talán az lehetett a baj, hogy nagyon nagy szenzációval várta mindenki a filmet, mindenhol csak azt lehetett látni, hogy érkezik Az ébredő erő, aztán a túl nagy elvárásainknak végül nem felelt meg az, amit kaptunk. A VIII. rész jövetelével valahogy most úgy éreztem, hogy nem jár annyi izgalom, de lehet ez csak az én hibám, és nem figyeltem oda eléggé a reklámokra. De végül is teljesen mindegy, mert számomra mindenképp pozitívabb volt az élmény, mint az előző résznél.

Izgalomban és váratlan fordulatokban gazdag volt, viszont egy-két kivetnivalóm azért mégis akad. Mint említettem, izgalmas és meglepő, azonban a filmnek majdnem a fele kissé vontatottnak bizonyult, én valahogy úgy éreztem, hogy sokáig tart beindítani az eseményeket. Viszont amikor összeérnek a szálak, akkor megindul a lavina. Egy percre sem tudtam megnyugodni a sok repkedő eseménytől. Olvastam olyan hozzászólást is az interneten, hogy valakinek pedig pont emiatt nem tetszett a film. Képtelen vagyok ezzel egyetérteni, mert szerintem egy filmnek pont ez a lényege, hogy úgy érezd, mindjárt kiugrasz a bőrödből az akciódús eseményeknek köszönhetően. Emellett persze volt még egy-két apróbb jelenet, amelyet nem igazán tudtam hová tenni, de nem akarok spoilerezni, aki látta a filmet valószínűleg sejtheti, melyik jelenet(ek)re gondolok.

Összességében én élveztem a filmet, és inkább a sok izgalom maradt meg bennem, mint az előbb említett apróbb negatívumok. Várom, hogy mit tudnak kihozni a folytatásból, de addig is az Erő (és az Egyetemünk) legyen veletek!

Fotó: internet

A Star Wars VIII.: Az utolsó jedik bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Díszes karácsonyfa, töltött káposzta, bejgli, mézeskalács, halászlé… ezek mind olyan dolgok, amelyek kötelező elemek a karácsony ünnepléséhez. Ezzel nincs is baj, csakhogy azt vettem észre, hogy sokan ennél tovább mennek. Legalább hat fogás kerül az asztalra, a süteményekből pedig annyi van, hogy azt hisszük sosem fogy el… márpedig tényleg nem fogy el, ahogy a hat fogás sem az asztalról. Persze, jönnek a rokonok elég szép számban, végre együtt a család, de nem azért, mert régóta nem látták egymást a családtagok, hanem azért, mert karácsony van, és ilyenkor kötelező meglátogatni egymást. Az év többi napján nem szükséges, csak ilyenkor. Az ajándékvásárlás sem maradhat el, mert milyen dolog már ajándék nélkül beállítani a rokonokhoz.

A sok költekezés, készülődés közepette elfelejtjük, hogy mit miért csinálunk, és csak a kimerültségre emlékezünk az ünnep végeztével. Pedig az ünneplés a pihenésről szól, és nem arról, hogy anyagilag tönkremenjünk, és a konyhába száműzzük magunkat. Itt van ez a csodás ünnep a jellegzetes fahéjas illatával, az emberek mégis egy feladatnak fogják fel, és egy megfelelési kényszert éreznek, majd azáltal cselekednek. Pedig igazából sokunk a hat fogás helyett csak hármat akar főzni, és a bejglin és a mézeskalácson kívül mást nem is akar sütni. Egy kézzel készített aranyos ajándékot pedig még örömmel el is készítenénk, igaz nem egy nagy ajándék, de szeretettel adnánk, amelybe szívünket, beletettük. Így is lehetne ünnepelni, senki nem fog minket ezért lenézni vagy megszólni. Ez egy olyan ünnep, amely mindenkié, de nem kötelező megfelelni neki. A lényeg az, hogy ne könnyebbüljünk meg azért, mert vége lett, hanem gyermeki izgalommal várjuk az év eme csodálatos időszakát.

A Ünnepeltünk… de mit is? bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Előadónk beszélgetőpartnere dr. Czike Bernadett volt, egyetemünk pszichológia oktatója, aki különböző kártyákkal készült az eseményre. A kártyákra különböző pszichológiai fogalmak voltak írva, amelyekre vendégünknek asszociálni kellett. A legelső húzásnál Vekerdy két kártyát húzott ki egyszerre, az egyik kártyára a kapcsolat, a másik kártyára pedig a szerelem volt írva. A professzor a legelső kártyát félretette, mondván, hogy a pszichológia tele van kapcsolatokkal, inkább a másik fogalom érdekelte jobban. A szerelem téma kapcsán került szóba Stendhal neve, aki A szerelemről című könyvében ír az úgynevezett kristályosodási-elméletről. Vekerdy elmesélte ennek az elméletnek a lényegét. A salzburgi sóbányában sokszor a járatokat elöntötte a víz, és a bányában dolgozók kőrisfa ágakat dobtak a járatokba, majd mikor a víz visszahúzódott, akkor kivették ezeket az ágakat, amelyekre rákristályosodott a só, gyönyörű kristályszobrokat alkotva. A híres stendhali kristályosítási elmélet szerint a szerelem nem más, mint kristályosítás, és ezért reménytelen, mivel rá akarjuk vetíteni magunkat a szerelmünkre, azt akarjuk, hogy ő is „sókristály” legyen. Végül aztán rájövünk, hogy a szerelmünk nem tud olyan lenni, mint amilyennek mi szeretnénk, csalódunk benne, és Stendhal szerint ezért reménytelen a szerelem.

A következő kártyán a konfliktus volt feltüntetve, amivel kapcsolatban vendégünk annyit mondott, hogy konfliktus nélkül nincs lét, és nem is szabad őket elkerülni. Ez egy fontos dolog, hiszen konfliktusokban élünk, amelyeket újra meg újra meg kell oldanunk, nem szabad a feszültséget a szőnyeg alá söpörni, mert abból csak baj lesz. A feszültséget „egyszerűen” kompromisszummá kell oldanunk. A következő fogalom a logika volt. A logika a logosz szóból ered, amelynek a világteremtő ige/szó is a jelentése. Az ősi felfogás szerint a logika a világteremtő erőnek a mibennünk megnyilvánuló letükröződése. Mi megérthetjük a világot, mert részesülünk a logoszból, meg tudjuk fejteni a logosz által teremtett világ rejtélyeit.

Az utolsó kártyán az érzelmi intelligencia fogalma szerepelt. Előadónk kiemelte, hogy többféle intelligencia van, nem csak egy, azonban a magyar iskolák csak egyfélét ismernek: az értelmit. Az osztályzatokkal kapcsolatban pedig azt mondta, hogy a gyerek tudását nem lehet osztályzatok alapján értékelni. Véleménye szerint azok a diákok, akik nem tanulnak tovább pusztán azért, mert „rossz tanulók”, azok között nagy valószínűséggel pont a legjobbak nem fognak továbbjutni. A magyar iskolákban az értelmi intelligencia tíz faktorából (amiből öt szóbeli, öt pedig cselekvéses), csak kettőt osztályoz: a lexikális memóriát és a matematikai készséget. Kijelentette, hogy országunkban az az egyik legnagyobb probléma, hogy az oktatásban nem érintjük a többi intelligenciát.

Az előadás végén több kérdés is érkezett, főleg a digitális eszközök hatásával kapcsolatban érdeklődtek a hallgatók. Előadónk szerint a gyerek nem tud különbséget tenni a képernyő és a valóság között, de vigyáznunk kell, mert például a televízió agresszívvá teszi őket. Majd kitért arra, hogy a fő probléma az, hogy nem mi használjuk ezeket az eszközöket, hanem ezek a digitális eszközök használnak minket.

Az egyik kijelentésével kapcsolatban is érkezett egy kérdés: „Nevelés nincsen, csak együttélés.”. Vekerdy azzal magyarázta ezt a kijelentését, hogy a gyerekeket igazából nem érdekli, hogy mit mondunk nekik, és hogy valójában képesek érzékelni a szülők képzetáramlását, természetesen tudattalanul, de emellett olyan dolgokat is tudnak rólunk, amelyekről a szülőknek és maguknak a gyermekeknek sincs semmi fogalmuk. Azt hisszük, hogy tudunk hatni a gyerekre, de szó sincs róla. Előadónk ezzel a kijelentésével azt akarta mondani, hogy nincs nevelés, hanem az a lényeg, hogy ki vagy, és azáltal nevelsz, hogy milyen ember vagy.

Sok kérdés érkezett ezután is, amelyekre a professzor kielégítő válaszokat adott. Úgy vélem, hogy egy igazán érdekes előadás volt, mert olyan témákról volt szó, amelyek mindegyikünk életében nagy szerepet játszanak, és fontos, hogy tudjuk, hogy az életünk során meghatározó dolgok, mint például az oktatási rendszerünk vagy az érzelmi kapcsolataink, milyen szerepet játszanak vagy játszhatnak az életünkben.

Fotók: Filozófia, Történettudomány és Antropológia Intézet, Vekerdy Tamás hivatalos oldala

A Gyerekekről, iskoláról és mindenféléről – Vekerdy tamás előadása az Éjszakai Egyetemen bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Az első Pannon UniFestet 2015 októberében rendezték meg. A korábbi két fesztiválon is vállaltál valamilyen feladatot?

2015-ben alakult meg a Hallgatók a Művészetért Egyesület, akik a Pannon UniFestet szervezik már harmadik éve. 2015-ben én már nem voltam az egyetem hallgatója, hanem külső segítőként koncerteket szerveztem Balatonfüreden, hogy kicsit tovább tágítsuk a fesztivál hatáskörét. Közel 40 határon túli magyar érkezett 2016-ban a rendezvényre, akiknek koordinálását végeztem. Gondoskodtam az egyesület támogatásával az étkeztetésük leszervezéséről, elszállásolásukról valamint idegenvezetésükről városunkban.
Szeles Józseffel, aki az egyik megálmodója a fesztiválnak, pedig általános iskola óta ismerjük egymást, és úgy gondolta, hogy megbízik bennem annyira, hogy átadja nekem ennek az eseménynek a megszervezését, illetve nekem van egy szakmai előképzettségem mint rendezvényszervező, és Balatonfüreden dolgoztam is ebben a szakmában. A szervezés mindig is érdekelt, például a Veszprémi Egyetemi Napokon vállaltam többször is hasonló szerepet, és úgy döntöttem, hogy az alapszak elvégzése után belevágok, és elkezdtem egy okleveles képzést.

Szirmai Gergely, az ország egyik leghíresebb videósa is ellátogat a Pannon UniFestre. Hogy sikerült ezt elérnetek?

Egyszerűen megkerestük, ő pedig elfogadta a meghívásunkat. Természetesen ezzel az volt a célunk, hogy legyen még egy plusz, ami felkeltheti az érdeklődést a hallgatókban. Illetve az is fontos szempont, hogy Szirmai úgy tekint a filmekre, mint filmművészeti alkotásokra, és ezzel kapcsolatban fog tartani majd egy előadást.

Ennek az eseménynek a megszervezése nagy munkával jár, van egy szervezői csapatod, akik segítenek. Mondanál esetleg pár szót, hogy milyen a közös munka, illetve a csapatod?

A Veszprémi Egyetemi Napok által egy nagyon jó közösség alakult ki, akik a mai napig tartják egymással a kapcsolatot. Nekem alapjáraton az volt a célom a VEN alatt, hogy egy erős közösség alakuljon ki az emberek között, akik nemcsak az egyetemi napok idejére, hanem utána is tudnak együtt ténykedni. Ez pedig eddig gyönyörűen működik, mert jelenleg az UniFest alatt olyan önkéntes hallgatók segítenek nekem, akiket a VEN-en ismertem meg, és akik zömében a csapatom tagjai voltak. Ez egy nagyon jó dolog, hogy más, az egyetem keretein belül zajló eseményeken is lehet rájuk számítani.

A sok program közül szerinted melyik ígérkezik a legizgalmasabbnak?

A versenyzőket nagyon várom, mert mint említettem, tavaly én a határon túli delegációt vezettem, és olyan szoros kapcsolatba kerültem velük, hogy szinte csak értük izgultam a fesztivál alatt. Most persze más a helyzet, mert úgymond senkire sem kell igazán figyelnem, szóval mindenkiért tudok izgulni, hogy úgy tudjon teljesíteni, ahogy szeretne. Nyilván egy szakmai zsűri előtt fognak szerepelni, és bár ez nem egy nagyhírű tehetségkutató, nem lengi annyira körbe a média, mint amit a tévében láthatunk, de véleményem szerint ez szakmailag sokkal elismertebb.

Össze tudnád foglalni, hogy szerinted miért érdemes ezen a fesztiválon mind versenyzőként, mind nézőként részt venni?

Az egyetem alatt nemcsak az a fontos, hogy diplomát kapjanak a diákok, hanem az is, hogy értelmiségi embereket neveljen ki az intézmény, amihez természetesen a kultúra ismerete hozzátartozik. Bár Veszprém nincsen frekventált helyen, de ezen a fesztiválon a saját kortársaink hoznak el nekünk olyan műveket teljesen ingyen, amelyek gyarapítják a kulturális érdeklődésünket. Az is nagyon jó ebben, hogy nem csak a Veszprém nyújtotta lehetőségekkel találkozunk, hanem az ország többi részéről is eljönnek hozzánk, például Szegedről, Kecskemétről, vagy a határon túlról.

Sajnos Szirmai Gergely előadása családi okok miatt elmaradt a UniFest alatt, viszont később találkozhattok vele, hiszen előadása megrendezésre kerül majd egy másik időpontban!

Fotók: Domján Attila

A Az idei Pannon UniFestről – Interjú Deli Kittivel bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Kezdésként a tanár úr egy magánkérdéssel fordult előadónk felé, mégpedig a Nagy Kutya csillagképről érdeklődött. Mint kiderült, a Magyar Újságíró Szövetség jóvoltából a csillagkép 1999 óta a professzor úr nevét viseli. Bár a csillagképet szabad szemmel nem lehet látni, ez mégis hatalmas megtiszteltetés. Ezután szó volt Csányi karrierjéről, munkásságáról, amely elég sokszínű. Vegyészként kezdte ugyanis, még egy biokémiai témájú könyve is megjelent, aztán nem sokkal később az etológia felé kezdett el érdeklődést mutatni. Az elmúlt tíz évben pedig szépirodalmi íróként tartják számon a legtöbben. Előadónk ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy ő egy szabad ember, és azt csinálja, amihez kedve van.
Humán ökológusnak, etológusnak, „kutyák atyjának”, „kutyalógusnak” is emlegetik. A szakmaváltását azzal magyarázta, hogy számára a humán etológia érdekesebbnek, izgalmasabbnak bizonyult. Azt mondta, hogy egy írónak jó humán etológusnak kell lenni, illetve kihangsúlyozta, hogy jó emberismeret nélkül nem lehet valakiből humán etológus.
Mindezek után a tanár úr három könyvet emelt ki, amelyekről hosszabban beszélgettek. Először A kentaur természetrajza című könyvről volt szó, amelyet Csányi írt, és Makovecz Benjamin egészítette ki rajzaival. Olyan kentaurt akart leírni, amely biológiailag is működőképes, ez pedig nyilván maga után vonja azt, hogy a kentaurt ökológiailag is működővé kell tenni. Ezek mellett pedig a kentaur kultúrát is megalkotta, a könyv fele pedig ennek a kultúrának a bemutatásáról szól.

Ezután Marci, a beszélő kutya került előtérbe, érintve ezzel Csányi egyik legkedveltebb témáját: a kutyákat. Vendégünk azt mondta, hogy a könyv a tudomány belső világáról szól, hogy hogyan működik a tudomány. Azért érdekes ez a könyv, mert szépirodalmi mű, azonban, ahogy azt Csányi Vilmos is mondta, a tudomány témáját is érinti. Mindez alapján pedig előadónk szavai, miszerint „qz igazán fontos dologról csak mesélni lehet”, pont illik ehhez a könyvhöz.
Az Ő ott bent-ről beszélgettek legutoljára, amely 2016-ban jelent meg. Ez a könyv a hiedelmekről és a szuperintelligencia tudatáról szól. A fiktív történetben egy veszprémi antropológus tudatát másolják le, ahol a mesterséges intelligencia áll a kutatások középpontjában. Ennek kapcsán került szóba az intelligencia témája. Csányi szerint a tudósok nagy része azt gondolja, hogy csak emberi intelligencia létezik, és amikor az állatok intelligenciáját vizsgálják, akkor az ember intelligenciájához hasonlítják. Mindig emberi tulajdonságokat akarunk adni egy másik szisztémának. Ezért nem tudunk semmit az intelligenciáról.
Az előadás végén szép számmal érkeztek kérdések, amelyekre alapos választ kaptak az érdeklődők. Összességében egy remek előadásnak lehettünk fül- és szemtanúi, ahol nem egyszerű témákat boncolgattak az előadók, de mégis érthető és érdekes volt. Reméljük, többször is ellátogat majd hozzánk a professzor úr.

Fotók: Filozófia, Történettudomány és Antropológia Intézet

A A mesterséges intelligencia – Csányi Vilmos előadása az Éjszakai Egyetemen bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.