Még mindig Münchenben töltöm napjaimat, ha úgy tetszik, az utolsó órák ezek, ugyanis szűk egy hónap múlva kis időre újra hazaköltözöm Magyarországra. Angol nyelvvizsgára készülés, és szakdolgozás közepette – már amennyire lehetséges ez – a kikapcsolódásnak is megvan a maga kis helye.

Minap moziban voltunk. Elég spontán – három órával a vetítés előtt – sebtiben döntöttük el, hogy mit nézünk meg. Annyira jól sikerült a választás, hogy most egy nem akármilyen filmet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani! Az eredeti címe The Lovely Bones, Alice Sebold ugyanezen című, nagy sikert aratott bestsellere alapján készült a film, melyet az Oscar-díjas Peter Jackson rendezett.

A történet a ’70-es években játszódik, egy tizennégy éves lányról szól. Susie-t meggyilkolják 1973. december 6-án, és ezek után a saját mennyországából figyeli az eseményeket – családját és a gyilkosát. Egyfelől bosszúért kiállt, másrészt szeretné, ha családja sebei begyógyulnának, de ez a történet nem ilyen egyszerű…

Horrort és thrillert elvből nem nézek, ha véletlenül mégis, szem becsuk stb…, itt azonban ilyesmire nem volt szükség. Valahogy úgy sikerültek a keményebb jelenetek is, hogy nézhetőek voltak. De nem ezért szerettem. Indul, mint egy könnyed amerikai film, aztán jön a dráma, majd – ahogyan a rendező oldja a gyászt – olyan, mintha hirtelen egy vígjátékba csöppennék. A feszültég ismét a tetőfokára hág, együtt lélegzünk a jelenet főszereplőjével, az egész mozi együtt drukkol, hogy Susie húga elég gyors legyen, percekig nem lehet tudni mi lesz a vége…, és egy ötletes lezárás befejezésül.

Életem eddigi legdrágább mozija – 9.5 Euro – de a film kárpótolt ezért! Magyarországon március 11-től látható a mozikban Komfortos Mennyország címmel.

A Premier előtt bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Így tettem december közepén is. Benéztem az egyetemre, mert intéznivaló mindig akad, amíg az ember egyetemista, de a hazalátogatás fénypontja este kezdődött, amikor is dalkörű rendezvény ürügyén összegyűlt a csipet-csapat a Nevikiben. A dalkört lassan egy éve az egyetem öntevékeny körei között is jegyzik, sőt mi több, abból alakult a P.U.B., azaz a Pannon Universitas Band. Az alapötlet természetesen kocsmai „brainstorming” eredménye. Eleinte volt egy szál gitár és Gyurácz Tomi a széles zenei repertoárjával. Aztán szép lassan gyűltek a zenélni tudó fiatalok, így most már két-három gitár rendre képviselteti magát a csütörtök esti dalolászásokon, állandó hangszer a cajon (karibi ütőhangszer), néha trombita hangjai is felcsendülnek olykor-olykor hegedűvel megspékelve, és az egészet Németh Adri, Samu Edina és Sas Attila nem mindennapi hangja teszi még izgalmasabbá.

De miért is különleges, hogy pár fiatal egy kocsmában időről-időre összegyűlik, és ivászat mellett zenélgetnek? Nem tudom! De amikor ott vagyok, olyan érzés járja át minden porcikámat, amit nem igazán lehet szavakba önteni. Talán azért különleges pillanatok ezek, mert a társaság magját már majd’ két éve ismerem, és volt egy idő, amikor minden csütörtökön együtt éltük át ezt a dalkörös élménynek is nevezhető valamit? Talán azért, mert amikor megjelenek egy ilyen alkalomkor, én örülök a többieknek, és ők pedig nekem? Talán, mert igaz barátokra leltem? Talán, mert a szívemnek kedves dalok hangzanak el? Talán. De tulajdonképpen tök mindegy is, hogy melyik kérdésre bólintanék rá! Ilyenkor órákon át csupa jókedv, derű, „gond egy szál se” érzés. Nem számít semmi más, csak a zene és a pillanat!

Neked mikor szárnyalt utoljára a lelked, emlékszel még?

A Amikor a lélek szárnyal… bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Az Oktoberfest története egészen a 19. század elejéig nyúlik vissza. 1810. október 17- én rendezték az első ünnepélyt. I. Lajos király feleségül vette Teréz hercegnőt, és München város egész lakossága hivatalos volt a ceremóniára. A városfal melletti réten lovasversenyt hirdettek az esküvő alkalmából. Azóta hívják a mezőt Theresienwiesé-nek (Terézia-mező). A királyi udvar úgy döntött, hogy a következő évben megismétli a lovasversenyt. Ezzel kezdetét vette a hagyomány; ha épp’ nem dúlt háború,  évente megrendezték az Oktoberfestet. A 19. század végére egyre inkább a mai népünnepélyhez kezdett hasonlítani. Hosszabb ideig tartott, és szeptemberre időzítették a kellemes időjárás miatt, azóta már csak az ünnepség utolsó hétvégéje nyúlik át októberre. 1880-tól engedélyezték a sör árusítását is. A lovasversenyt a II. világháború után, a 150. fesztivált kivéve (1960), már nem rendezték meg.

Én ugyan nem tudtam még ezeket a háttér infókat, csak annyit, hogy szeptember 19-én kezdődik, és aznap nem tanácsos kimenni, mert hatalmas tömeg lesz a nyitóceremónián, amikor a főpolgármester csapolja az első korsót. De ettől függetlenül nagyon jól éreztem magamat a második napon is, hamar elkapott a „wiesn-hangulat”, és ez megismétlődött még négy alkalommal. Ahogy belép az ember a Theresienwiesé-re, magával ragadja a vásári forgatag. Bódék tömkelege, ahol van minden, ami szem-szájnak ingere; pirított mandula, vattacukor, csokoládéba mártott gyümölcs… Óriáskerék, dodzsem, ringlispíl és hullámvasút mindenfelé. De nem ez vonzza évről-évre a hat-hét millió látogatót az Oktoberfestre, hisz körhinta, bazári bódék bárhol máshol a világon megtalálhatók már kisebb rendezvényekkor is. Ami különös hangulatot kölcsönöz az egész eseménynek, amitől az atmoszféra olyan lesz, amilyen, azt bent kell keresni. Gondolok itt a sátrakra. Tizennégy nagy és tizenöt kisebb sörsátor szolgálja ki a közönséget nap, mint nap. Erre az alkalomra különleges sört főznek, aminek az alkoholtartalma magasabb a megszokottnál. Az italt literben mérik. A kevésbé edzett hölgyeknek az is kihívás, hogy megemeljék a korsót. Viszont már nagyon pozitív, ha valaki kezében korsó van, mert azt jelenti, hogy bejutott egy sátorba. Ez nem könnyű, ha túl későn érkezik az ember fia. Délután három-négy körül megtelnek a több ezer fős sátrak. Szinte mindenki bajor népviseletben van, még a külföldiek közül is, akiknek az első dolguk Münchenbe (Oktoberfestre) érkezvén, hogy vesznek egy Dirndl-t (női ruha), vagy egy Lederhose-t (férfi nadrág). Egy pillanatra rossz érzésem is támadt amiatt, hogy nem népviseletben érkeztem, „Basszus, kéne venni egy Dirndl-t?”- de aztán magával ragadott a hangulat; a karzaton muzsikáló zenekar, a padokon táncoló, (Ich war noch niemals in NY, Fliegerlied című német -és egyéb világslágerekre) tomboló több ezer ember, az Oktoberfest szelleme.

Leírhatatlan, elmondhatatlan, hogy milyen atmoszféra lengi körül a fesztivált, hogy mi van odabent a sátrakban. Egy chemnitzi ismerősöm telefonbeszélgetését tudnám idézni, aki barátjának ecsetelte, hogy épp’ Münchenben van a Wiesé-n, és valami fantasztikus, amit itt most lát, ezt át kell élni, elmondani nem lehet! A nővérem még a fesztivál előtt cinikusan kérdezte, mi lehet a különleges egy ilyen német őrületben, sört isznak, és virslit esznek, nem? Ezt a kérdést most meghagyom költőinek. Annyi bizonyos, hogy a következő Oktoberfestet is célba veszem, és nem csak azért, mert kétszáz éves évfordulót ünneplünk majd. Talán addigra már Dirndl-öm is lesz. Akinek pedig felkeltette az érdeklődését a bajor mulatság, már foglalhat is asztalt 2010-re, nehogy lemaradjon!

A Oktoberfest szeptemberben bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Egyik kedves barátnőm a párkapcsolataira húzza rá ezt a hasonlatot. Ha a végső megoldáshoz kell folyamodnia – kiköpi a bonbont -, és azzal nyugtatgatja magát, hogy megint rosszul választott. Majd miután a kellemetlen ízt elfelejtették ízlelőbimbói, és beleharapott a konyakos meggybe, lelkesen újságolja, hogy megtalálta a legügyesebb kezű cukrászt az egész Világon.

Ebből a szemszögből megközelítve, valóban egy bonbonosdobozban élünk. Csak míg a dobozban véges számú lehetőséggel van dolgunk, addig a valóságban a végtelen felé tendál ez a mennyiség. Az sem elhanyagolandó eltérés, hogy amíg a nassolni való ízéről rögtön el tudjuk dönteni, hogy kell-e nekünk és jó-e nekünk, addig egy kvázi párkapcsolatról csak a történet végén tudunk ilyen „bölcs” tanulságot levonni. Azaz, hogy a leendő exünk konyakos volt-e, vagy pedig megemészthetetlenül romlott; az csupán a lenyelés után derül ki… Személy szerint előnyben részesítem a kívül csúnya, de belül finom bonbonokat; mivel nem minden arany, ami fénylik. A szép kötésű könyvek sem mindig váltják be a hozzájuk fűzött reményeinket; mint ahogy a leghelyesebb srác sem biztos, hogy elvállalja a neki – általunk – megírt apa szerepet. Ugyanígy a folyamatos kóstolgatás sem előnyös a csípőméretemnek, ezért ha nasizni támad kedvem, annak is meg kell adni a módját. Ahogy a kísérletek is kimutatták, ha egy bonbonos dobozban sok féle-fajta édesség kerül a szemünk elé, kísértésbe esünk, és mindet meg akarjuk kóstolni. Elképzelem ezt a szituációt emberi valóságra levetítve… A ledérség ez esetben gyenge jelző lenne.

Tehát, az én kóstolgatási tippem a következő: az édesség iránti vonzalmunk velünk született, amit ideig-óráig el lehet fojtani, de egyszer csak a gátak áttörnek, és csillapítani kell ezt a kielégítetlen igényünket. Ilyenkor megérdemlünk egy kis elgyengülést, de nem egy egész dobozzal! Abból is melyiket választanám? Hölgyeim (!) A ronda és finom bonbont!

A Bonbon-kóstolgatás bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Olyan típusú ember vagyok, aki ha fél valamitől – de tudja, hogy nem kellene – beledobja magát a mélyvízbe! Így történt, hogy megpályáztam ezt az ösztöndíjat. Mitől féltem? Korábban, ha külföldi szólított meg az utcán, szó szerint menekültem. Ha megkérdezték, hogy mit kell csinálni a BKV jeggyel, vagy a Moszkva téren állva, azt, hogy merre van a Mammut, nem tudtam elmondani, csak hebegtem-habogtam. Persze, amikor a szerencsétlen turista már továbbállt, remekül mormoltam magamban, hogyan is kellett volna útba igazítani. De ezt az ő jelenlétében miért nem sikerült kinyögnöm? Ott volt az a belső gát – ami bizonyára sok embernek ismerős – ha idegen nyelven kellett megszólalni. Már pedig ez így nem járja! Jelentkeztem Münchenbe. Megtudtam, hogy mehetek. Majd’ egy év telt el az indulásig, közben pedig vártam életem legjobb félévét – hisz mindenkitől azt hallottam, aki Erasmusról jött haza, hogy „készülj életed legcsodásabb időszakára”! És eljött végre a várva várt pillanat, március 9-e. Pár hónap alatt a belső blokk szertefoszlott, és ez volt az ott-tartózkodásom legnagyobb hozadéka. Most sem tudok perfektül angolul vagy németül, de bármikor, bármilyen helyzetben merek beszélni, és ez hihetetlen jó érzés.

Mivel lettem még több a kint eltöltött hónapok alatt? Kaptam egy szeletet a német kultúrából. De nem csak abból. Ha külföldre kerül az ember, körülötte sok hasonszőrű, ösztöndíjas diák gyűlik össze a világ minden tájáról, így az adott ország mellett, más kultúrákból is csemegézhetünk egy kicsit. Münchenre a sokszínűség különösen igaz, Erasmus ide- vagy oda. Ezt a város mottója is jelzi; „Die Weltstadt mit Herz” – a világváros, aminek szíve van! A török, a kínai, az olasz vendégmunkás – nem is beszélve a sok-sok külföldi cserediákról – békességben él egymás mellett. Irigylésre méltó a németek nagyfokú toleranciája. Képzeljük csak el, ha mondjuk Budapesten lenne ugyanez, hogy a város fele külföldi. Vajon mit szólna hozzá a nacionalista érzelmekkel túlfűtött magyar?

Tetszett, amit Münchenben láttam. Az emberek toleránsak, segítőkészek, néha akár még jókedvűek is tudnak lenni. A mozgólépcsőn jobb oldalra áll, aki ráérős. Ezáltal a másik oldalon nyugodtan siethet az ember, és nem kell közben kacsáznia, kerülgetnie, és a beszólásokkal megküzdenie. Hiába, az idő pénz, valahol erre már rájöttek…

Az udvariasság is meg ér egy misét. Bárkinek írtam emailt – akár reklamációról, vagy állásjelentkezésről volt szó – mindig válaszoltak, és először is megköszönték a levelemet. Szót érdemel még a szállás. A város legrosszabb környékén laktam, de ez egy csöppet sem zavart. Hogy miért? Mert fel se tűnt. Egyszer valaki mondta, hogy itt sok az állami lakás, illetve az ingatlanok értéke ezen a környéken a legalacsonyabb. Pár török lebzsel napközben az utcán. Néha utánam is utánam szóltak, hogy „Hey, hübsches Mädchen!”- (Hé, te csinos lány!) És ennyiben ki is merül a „legrosszabb környék” fogalma.

Az Erasmus ugyan nem életem legjobb négy hónapja volt, de az eddigi legtanulságosabb és legingergazdagabb időszakom. Arra bíztatok mindenkit, hogy merjen „kockáztatni”, lásson világot, és ne feledje soha azt, amit kint tapasztalt; kamatoztassa itthon!

A Nyugaton élnek, Magyarországon túlélnek?! bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Először is megosztanám a kedves olvasóval az egyik szemináriumi élményemet. Az újdonság erejével hatott, lenyűgözött, hogy mennyire interaktív volt. Azzal kezdtük az órát, hogy ki, mit vár a szemináriumtól, mire szeretne választ kapni a tantárgy kapcsán.  A kérdéseink tisztázásával eltelt pár óra képezte az elméleti oktatás fő magját. Ezek után csoportokba verődtünk, és hét-nyolc téma közül választottunk egyet, amiből a későbbiekben prezentáltunk, és beadandót írtunk. Olyan előadásoknak lehettem fül- és szemtanúja, melyeknek a hatására meggyőződésem, hogy ezek a németek már úgy születtek, hogy profik a prezentálás műfajában. Mindenesetre számos alkalmuk van az egyetemi évek alatt arra, hogy ezt a képességüket tökélyre fejlesszék. Kár, hogy nekem nem igazán volt lehetőségem erre idehaza.

Ezek után nézzük, mi a helyzet a Hochschule München vizsgarendszerével? Általában – ahogyan a többi német felsőoktatási intézményben, itt is – egy szemeszteren belül egy vizsgaidőpont van megadva. Ennek nem örültem, itthon pont az ellenkezője az igaz. A bolognai folyamat eredményeként bevezetett modulrendszer (= két tárgy egy modul, mindkettőből külön előadás, de a vizsga egyben zajlik, negyvenöt perc jut az egyik részre, és a másikra is.) sem nyerte el a tetszésemet. Két modulvizsgánk került egy napra, de erasmusos diák lévén, csak bízni tudtam abban, hogy az egyik vizsgát el lehet rakatni. Hiába írtunk levelet, beszéltünk az illetékesekkel, mind hiába. Itt találkoztam először a tipikus német mentalitással; a szabály az szabály, még akkor is, ha nem mindig sikerül a legtökéletesebben megalkotni, be kell tartani. Természetesen, ha az ember nem csak egy szemesztert tölt el ebben a felsőoktatási rendszerben, akkor másként áll a dolgokhoz.

A fentebb leírtak tükrében érdemes elgondolkozni azon, hogy nem is olyan rossz a magyar egyetemistának? Ha épp’ jobb dolga akad – mint a vizsgára menés – választhat másik időpontot. Ha nem sikerül, még minimum egyszer – de inkább kétszer – próbálkozhat ugyanabban a szemeszterben. Azonban elgondolkodtató az, hogy Németországban nem megy el rengeteg fölösleges energia arra, hogy a tanárok többször állítsanak össze, illetve javítsanak ki dolgozatokat, vagy a diákok először csak benézzenek a vizsgára.

Nem az én tisztem egy új oktatási rendszer megalkotása (- de valakinek nem ártana most már -) annyi azonban bizonyos, hogy a jó irány a valahol a német és a magyar között lenne.

A Felsőoktatási rendszer, szerinted? bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, úgy hívták, hogy Ludwig Friedrich Wilhelm von Bayern, azaz II. Lajos. A 19.században Bajorország uralkodója volt és azon túl, hogy őrültnek titulálták – például amiatt, mert nem szerette a társaságot, de néha fogadásokat kellett adnia és ilyenkor azt az utasítást adta a zenekarnak, hogy olyan hangosan játszanak, hogy ne lehessen érteni mások szavát, vagy óriási virágkölteményt rendelt a fogadás színhelyére és az est egy részét abban elbújva töltötte -, hihetetlen szép kastélyokat építtetett. Mondhatni, ez volt az egyik mániája. Nem csoda, hogy Walt Disney-t is megihlette a neuschwanstein kastély. Olyannyira, hogy a Disney-filmek logójában ma is láthatjuk.

Csak meg kéne nézni ezt a kastélyt – nem véletlenül van évente másfél millió látogatója, gondoltuk – és már ott is találtuk magunkat Flüssenben, ahonnan egy kis séta után el is értük a várat. A belépőjegy ára kötelezően tartalmazott egy körülbelül negyven perces idegenvezetést is, amire a megvételtől számítva minimum egy órát kell az embernek várnia, így volt még egy kis időnk, és lesétáltunk a közelben lévő hídhoz, ahonnan csodálatos kilátás nyílt mind a kastélyra, mind pedig a környező hegyekre. Alattunk patak csordogált, a táj egyszerűen festői volt.A kastély belülről is káprázatos a sok-sok teremmel, lépcsővel és a hatalmas csillárokkal. A stílusa megállapíthatatlan, felfedezhetőek benne mór, gótikus barokk és bizánci stílusjegyek is, viszont annyi biztos, hogy az aranyat nem spórolták ki belőle! Tizennyolcan vettünk részt ezen a túrán, és azt bizton állíthatom, hogy mindannyian jól éreztük magunkat, mindenkit magával ragadott a monumentális épület, és a természeti környezet, ami körülveszi.

Egy másik alkalommal Oberammergauba látogattunk, ahol három kastélyt építtetett II. Lajos, ebből az egyetlen, amit teljes egészében be is fejeztek, Linderhof kastélya. Münchentől szintén nincs messze,  egyórányi buszozás után el is értük. Ez a kastély is gyönyörű, bár teljesen más stílus, mint a neuschwansteini. Érdekes módon nekem mégis jobban tetszett annak ellenére, hogy az utóbbi jóval híresebb, és kedveltebb „turistatalálkahely”. A kastélyon leginkább a rokokó stílus vonásait lehet felfedezni. Csodálatos belülről is, de kívülről még inkább, illetve a kert és a benne található szökőkút harmóniája az épülettel lenyűgöző, de azt hiszem a képek is magukért beszélnek!

A Der Verrückte König Ludwig bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Tanulás közben néha állj meg egy-egy percre, és frissítsd az elmédet! Hogy miképpen? Mondjuk, éld át újra egy – kellemes, emlékekkel teli – utazásodat! Most én is ezt teszem, tarts velem! „A világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvassa el.”- mondotta egykor Szent Ágoston. Régebben egyáltalán nem értettem egyet ezzel a kijelentéssel, de lassan kezdem kapisgálni, vajon mit is jelenthet. Mióta Münchenben vagyok, megcsapott az utazás szele, minél több helyre el kell eljutni a világban, ez fogalmazódott meg bennem az utóbbi hónapokban. Egyenlőre csak a környéken utazgattunk, de ez egyáltalán nem vont le semmit a túrák értékéből, sőt…

Nézzük csak! Első utunk Salzburgba vezet. Közel van, szép, és Bayern-Tickettel nagyon kedvező áron el lehet jutni ebbe az ausztriai városkába. Nagyjából ennyi érv elég is volt, és már útra is keltünk. Körülbelül másfél-két óra vonatozás után elértük úticélunkat. Salzburgról annyit, hogy az óváros világörökségi helyszín, gyakran Mozartstadtnak is nevezik, mert itt született, és életének több mint a felét itt is töltötte Wolfgang Amadeus Mozart. Ezen kívül Európa legnagyobb, teljes épségében megmaradt középkori építménye, Hohensalzburg vára is itt található. De még ne szaladjunk ilyen gyorsan át a Salzach bal partjára.

Gyönyörűen kialakított parkon keresztül vezetett utunk, oldalt lugassal. Múzeumokba látogattunk, többek között megnéztük a Mozart szülőházából kialakított kiállítást is, majd következhetett a vár. Miközben szeltük a szűk kis utcákat, Szentendre képe ugrott be hirtelen, deja vu érzésem támadt egy pillanatra, de aztán már azon gondolkoztam, hogy recesszió ide- vagy oda, itt aztán a válság szikrányi jele sem látszik, annyi a turista mindenütt. Felérve a várba, csodálatos kilátás tárult elénk. Beláttuk az egész várost, amit a Salzach folyó szel ketté. Miután a várban található kiadós kiállításokon túljutottunk illetve kigyönyörködtük magunkat a hihetetlen panorámában, elindultunk visszafelé. Az egyik téren megálltunk pár perc erejéig, hogy megcsodáljuk a nagy sakkfigurákat. Ebből a pillanatból fél-háromnegyed óra lett, annyira megtetszett a nyilvános sakkjátszma. Körbeültük a hatalmas sakktáblát, és sok kíváncsi szempár szemlélte egyszerre, vajon ki nyeri a komolynak tűnő partit. Miután kiderült, hogy a rutin meg az évek (=az elfogyasztott alkohol mennyisége) felett most a fiatal erő látszik diadalmaskodni, továbbálltunk. Még egy kicsit üldögéltünk a Salzach partján, majd a vonatállomás felé vettük az irányt.

Magával ragadott a város, ezért úgy gondolom, hogy nem ez volt az utolsó látogatásom Salzburgba. Remélem más is kedvet kapott hozzá és vizsgák után irány a Mozartstadt?!

Következő utunk a kastélyturizmus jegyében fog telni. Úticélunk, ahogy már korábban is ígértem, Neuschwanstein és Linderhof lesz, valamint kiderül az is, hogy mi ihlette Walt Disney Csipkerózsika kastélyát.

A Vizsgák és Salbzurg bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Mi lenne? Megyünk. Lassan kiküszöbölve az oldal hibáit, amit barátaink, ismerőseink vagy ismeretleneink segítenek felfedezni. Együttes erővel dolgozunk most már másfél hónapja azon, hogy az egyetemistáknak és tanáraiknak mindenük meglegyen – mármint hírek terén:-).

De nemcsak az oldal másfél hónapos, hanem én is, mint online-főszerkesztő. Nehéz feladat erről írni, mert csinálni kell, és bevallom néha én is segítségre szorulok. Nem értek a számítástechnikához, nem tudom, miért nem úgy működik az oldal olykor, ahogy én szeretném, és azt sem értem, hogy a cikkírók vagy fotósok néha napján, miért nem adják le időben a cikkeket és képeket. De azt tudom, hogy szeretik ezt csinálni, aprópénzért dolgoznak nagyon sokat. Utánajárnak, megkérdezik, lefotózzák, megírják, photoshopolják és feltöltik az oldalra. Ezeket a késztermékeket látom én is, ahogy te is, kedves Olvasó. Ezeken végzem el az utolsó ecsetvonásokat, rendelem hozzájuk a képeket, és formázom meg őket. Ez a főszerkesztő oldalam.

Hogy milyen van még? Természeten újságíró, hiszen nem lesz valakiből egyik pillanatról a másikra szerkesztő. Másfél éve óriási tervekkel, kevés önbizalommal, ámde annál nagyobb bátorsággal álltam az Egyetemünk küszöbén. Megmondtam nekik, hogy én újságíró szeretnék lenni, ők meg megmutatták, hogyan kell, vagyis inkább tereltek az úton. És még most is terelnek.

A sok új és a sok régi ember között az ember mindig lel magának egy helyet, ahol jól érezheti magát, és észre sem veszi, mégis egy baráti körben dolgozik, fejlődik és kap lehetőségeket. Ez az én helyem most, ez a kettős funkció. Ide érkeztem meg másfél hónapja, és innen is továbblépek majd, de most még bevackolom magam erre az időre.

A Na, mi a helyzet? bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

A játék egész életünket végigkíséri születésünktől kezdve. Már a járókában játszottunk a belógatott, mindenféle színű – és hangot kiadó műanyag „izékkel”. Innen kikerülve jött a lego, duplo, matchbox és a Barbie baba. Felfedeztük a játszótér rejtelmeit, az óvodás évek az elmaradhatatlan homokozó, bújócska, fogócska bűvöletében teltek. Aztán hamar általános iskolában találtuk magunkat, ahol a fogócska folytatódott tovább, és a foci is elkezdődött…

Ahogy felcseperedik az ember, a játék módja változik, de a játék szeretete nem múlik el sohasem. Szüleink idejében a

gombfoci élte fénykorát, manapság a póker népszerű. De mit játszik az erasmusos Münchenben a pókeren kívül?

Az elsőhöz végy egy farönköt, pár szöget, egy lyukas kalapácsot, és már lehet is kezdeni. Az nyer, aki leghamarabb veri bele a tuskóba a szögét. Ez nem is olyan könnyű művelet, ugyanis a kalapács feje lyukas. Ausztriai síelésem alkalmával már találkoztam ezzel a játékkal, akkor a kandalló melege mellett játszottunk, most egy kollégium aljában lévő bár volt a helyszín, kellemes zeneszóval a háttérben.

Az amcsiktól megtanultuk, hogy játsszák a Beer-pongot. Egyforma méretű poharakra, sörre, vagy egyéb italra, no meg persze ping-pong labdára van szükség hozzá. Egy – körülbelül – ping-pong asztal méretű asztal két végére jönnek háromszög alakban a poharak (pl.5-4-3-2-1 felállás). Mindegyikbe egyforma arányban ital kerül, és már kezdődhet is a móka. 2-2 ember van együtt, és a cél az, hogy a másik csapat poharaiba beletaláljanak a labdával. Ha egy betalált, akkor a másik fél iszik, és az a pohár automatikusan kikerül a játéktérből. A végső cél, hogy az ellenfél előtt egy pohár se maradjon.

Vizsgaidőszak ide-vagy oda, játszani mindig kell, akár legyen az foci, kosár, póker, honfoglaló, katan telepesei, activity vagy beer-pong. Hisz jót tesz, feltölt, egyszóval minden, ami segít egy csöppet kikapcsolni a vizsgák között.

Legközelebb utazunk! Salzburgba, Neuschwansteinbe és Linderhofba kalauzollak benneteket…

Neuschwanstein

A Aki bújt, aki nem…Nosztalgiázzunk együtt! bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.