Fontos azzal kezdenem, hogy ne gondoljátok, hogy elkapkodott dologról van szó. A GTK öregdiákjainak egy lelkes csoportja már egy-másfél évvel ezelőtt elkezdett dolgozni egy alumni közösség alapításának ötletén. Ők később lelkiismeretes és udvarias hallgató módjára felkeresték a kar vezetését is, ahonnan támogató hozzáállást szerezve immár egyesített erővel, kari munkatársakat is bevonva folyt a szervező-, és előkészítő munka. Hogy mi lett az eredmény? Egyértelmű, hogy egy különleges és hosszú távon is sikeresen működtethető rendszer. A GTK olyan magas bizalmi szintű, alulról építkező, közös értékteremtő csoportot hozott létre, amely a win-win szituációk elérésére törekszik. Tudom, ez így nagyon jól hangzik, már-már túlságosan is. Hogy mit is jelent ez pontosan? Valójában azt, aminek elsőre is tűnik, egy baráti és üzleti kapcsolatokon alapuló hálózatot, ahol a tagok és a Gazdaságtudományi Kar kölcsönösen támogatják és segítik egymást. A kar részéről egyértelmű cél a végzett hallgatókkal történő kapcsolattartás, az üzleti élettel való kapcsolatteremtési és együttműködési lehetőségek feltérképezése, a diplomaszerzést követő segítségnyújtás (például tréningek, képzések), vagy egyszerűen csak jó hangulatú, a kapcsolati háló építésére alkalmas programok szervezése. Az ötletgazdák a jelenlegi hallgatókra is gondoltak, hiszen célként tűzték ki a céges ösztöndíj lehetőségek megteremtését, valamint gyümölcsöző együttműködések kialakítását. Igen, jól látod, ez egy olyan szervezet, amely segítségével a végzett hallgató nosztalgiázhat, tanulhat, barátokat és üzleti partnereket szerezhet, hallgatókat mentorálhat, más tagoktól segítséget kérhet, vagy épp kedvet kaphat ahhoz, hogy tovább tanuljon, illetve posztgraduális képzést végezzen.

Ez minden? – kérdezheti a vállalati környezetben edződött szakember, miközben úgy pöccinti arrébb a cikkemet, mint a nyáridőben szemtelenkedő rémkaticát. Nem, dehogyis, még nincs vége! Az alakulóban lévő egyesületben való tagság tagdíjfizetési kötelezettséggel jár majd ugyan, de az mindössze havi 500, azaz ötszáz forint lesz. A tagok az alumni szervezet rendezvényein történő részvételre, illetve egyéb, partnereknél igénybe vehető kedvezményekre jogosító tagsági kártyát kapnak majd. Tervben van továbbá egy extra előnyöket biztosító „aranytallér” rendszer bevezetése is. Akkor is jó hírem van, ha most lefelé görbülő szájjal révedsz a távolba azon sopánkodva, milyen rosszul döntöttél, amikor korábban nem a GTK-t választottad a továbbtanuláshoz. A szervezetbe ugyanis pártoló tagként olyanok is beléphetnek, akik nem a  Gazdaságtudományi Karon, sőt, akár nem a Pannon Egyetemen szerezték a diplomájukat, de szimpatizálnak a karral, valamint az öregdiákokat tömörítő egyesület elképzeléseivel. Amennyiben még tanulsz, de korábban már befejeztél egy szakot, szintén szívesen látnak az egyesületben.

A közösség már most is rendszeresen szervez programokat, félévente kettőt. A projektmenedzsment és az együttműködés témájú szakmai délutánokról már lemaradtál, de a november 29-i leadership központú programot még elcsípheted. Viszket már a tenyered, ugye? Ne aggódj, nem csak ajánlás, vagy meghívás útján lehet bekerülni, ha jelentkeznél, nem kell mást tenned, mint küldeni egy e-mailt az alumni@gtk-uni-pannon.hu címre, vagy a kari honlapot átböngészve kiválasztani és regisztrálni valamely alumni rendezvényre.

Fotó: Gazdaságtudományi Kar

A Alumni program, avagy a GTK újabb nagy dobása bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Az első pont, amit szeretnék megemlíteni, nem közvetlenül a tanulásra vonatkozik. Baráti jó tanácsként mondom a következő félévre, hogy járj be órákra! A legtöbb tanár az anyag leadásakor hangsúlyozza, hogy melyek azok az anyagrészek, amelyekre nagyobb hangsúlyt kell fektetned, ez pedig a későbbiekben megkönnyít(het)i a felkészülést.

Ami szintén fontos, hogy ne csak át akarj szaladni az anyagon, hogy megírod a dolgozatot és el is felejted az egészet, hanem próbálj meg minden tárgyban keresni valamit, amit érdekesnek találsz. Ha úgy ülsz le, hogy semmi célod nincs az információkkal, amiket meg „kell” tanulnod, akkor nehezebb lesz koncentrálnod. Tudom, hogy ezt néha nehéz alkalmazni, a lényeg viszont az, hogy minden tárgynak adj egy esélyt.

A következő elég egyértelmű lesz, de annál kevésbé szokás alkalmazni: kapcsold ki a netet a telefonodon, amíg tanulsz – hidd el, semmi életbevágó nem fog történni ez idő alatt.

A módszer neve pedig, ami nekem bevált, az a Pomodoro-technika. Kitapasztaltam, hogy kb. 40-45 percet tudok egyhuzamban koncentrálni. Tanulásnál ez alapján állítok be egy időzítőt 40 percre és ez idő alatt kizárólag a megtanulandó anyagra fókuszálok. Ha lejárt a 40 perc, beállítok egy 15 perces időzítőt, ami alatt valami mást csinálok – készítek egy teát, esetleg elmosogatok, vagy nyomogatom a telefonom, épp amihez kedvem van. Ha lejárt a pihenésre szánt idő, ismét beállítok egy 40 perces időzítőt és így tovább.

Azon tantárgyak esetében, ahol rengeteg képletet, gyakorlati feladatot kell megtanulnom, próbálom minél többször leírni az anyagot. Ismétlés a tudás anyja, tudjátok. Gyakorlok, rajzolok, számolok, firkálok, és minél többször átismétlem a feladatokat – így képes vagyok begyakorolni a logikai és mechanikai lépéseket.

Ha sok szöveges és száraz anyagot kell megtanulnom, megpróbálok összefüggéseket és értelmet keresni az információk közt. A logikai kapcsolatok jobban megmaradnak az agyamban – ezért írtam például makroökonómiából egy egész Word dokumentumot tele összefüggésekkel, és ezért tanulom az általános menedzsmentet mindmap-ek segítségével.

A következő tippem: színek! Rengeteg szín használata és nem feltétlenül azért, mert így szép. Praktikus is, mert látom, mely részei tartoznak egybe az anyagnak: makroökonómiából a képleteket pl. mindig pirossal szedtem, a fogalmakat sárgával emeltem ki, stb.

A legfontosabb dolgot pedig a végére hagytam: mindig időben kezdj neki a tanulásnak! Egy éjszaka alatt nem lehet megtanulni 200 oldalt.

Fogj be egy füzetet, vagy vezesd a határidő naplódban, hogy mikor milyen vizsgád lesz, milyen tárgyból vagy anyag részekből, és az egyes anyagok hány oldalt tesznek ki, milyen nehezek, mennyit tudsz már belőle; írj fel mindent, ami segíthet átlátni egészében a tanulandó témákat.

A következő lépés a tervezés. Nézd meg, hány napod van a vizsgáig, és saccold meg, hogy szerinted mennyi idő alatt tudsz érdemben felkészülni, majd adj hozzá még 2-3 napot. Bármi történhet: közbe jöhet egy váratlan esemény, betegség, esetleg lassabban haladhatsz és megcsúszhatsz az anyaggal. A lényeg itt azon van, hogy reálisan tudd felmérni első sorban az anyag nehézségét, másodszor pedig a saját képességeidet. Ezután pedig oszd szét a megtanulandó témákat.

Ha pedig esetleg kifutottál az időből, állíts fel egy fontossági sorrendet. Azt tanuld meg először, amit gyakran szoktak kérdezni vagy egyértelműen fontosnak látszik. Ez mindenkivel előfordulhat, és ilyen esetben a legkisebb rossz elérése a cél.

Az utolsó tippem pedig elég általános lesz: találd meg, hogy neked mi válik be!
Igaz, hogy egy kis kísérletezést igényel, de megéri.

Fotók: pixabay.com

A Hogyan tanulj okosan? bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Az egyetemi élet egy teljesen más életstílust, más nehézségeket és más kihívásokat hozott magával, mint amelyeket el tudtam volna képzelni akkor. Senki sem tud felkészíteni arra, milyen lesz, ha már nem otthon laksz, ha magadnak kell megoldanod a különféle problémáidat, amikkel eddig nem szembesültél, hogy hogyan legyél önálló, és hogy pontosan hogyan is fognak zajlani az egyetemi órák, hogyan éld túl az első vizsgákat és zh-kat olyan eredményekkel, amelyeket elvársz magadtól. És akkor még ott vannak azok a kérdések, hogy: Vajon tényleg tetszeni fog ez a szak? Tényleg ezt akarom tanulni? Biztos erre az egyetemre akarok jönni?

Hogy féltem-e? Igen. Nagyon. Hogy voltak-e kétségeim? Persze.

Az egyetemi élet valahol a felnőtt és a ,,gondtalan diákévek” között van. Legalábbis én így érzem. Felelősséggel tartozunk a saját döntéseinkért és a tanulmányunkért. Itt már nem szólnak nekünk a tanáraink napi szinten, hogy ettől eddig ezt és ezt tanuljuk meg. Nem fognak könyörögni, hogy adjuk be még azt az egy beadandót. Emlékszem az első órám rögtön kihívást jelentett. Életemben nem tanultam nyelvészetet. És pláne nem angolul. De ahogy telt az idő, egyre jobban megszoktam a tárgyaimat, azt, hogy angolul tanulok. Megtanultam jobban beosztani az időmet, azt, hogy mit mikor és milyen módszerrel tanuljak. Szerencsésnek mondhatom magamat már csak azért is, mert a sok megajánlott jegynek hála az első vizsgaidőszak számomra nem volt annyira vészes, mint ahogy azt előtte képzeltem. Sőt! Visszatekintve sokkal több stressz ért a középiskolában, főleg az utolsó évben, mint itt, az egyetemen.

 Emlékszem arra is, amikor már jócskán a félév közepénél tartva, az egyik tanárom megkérdezett minket egyesével, hogy hogyan érezzük magunkat itt, az egyetemen. Azt válaszoltam: Soha nem voltam boldogabb. A tanárnő meglepődve kérdezte: Miért? Azt feleltem: Mert most már tudom, hogy jól választottam. Azt tanulok, amit szerettem volna. Azt, ami igazán érdekel. Olyan nagy tudással rendelkező tanáraim vannak, akik nemcsak, hogy szimplán átadják azt, de bátorítanak és inspirálnak. Úgy érzem, itt nem veszek el a tömegben.  Minden nap körbe vagyok véve szeretetteljes emberekkel, akik támogatnak, segítenek és mellettem állnak. Persze, mint mindenkinek, vannak rossz napjaim, de mindig van kihez fordulnom, és ez rengeteget jelent. Olyan élményeket szereztem, amelyekre mindig emlékezni fogok. Hálás vagyok, hogy olyan közösségek tagjai lehetek, ahol önmagam lehetek. Itt már nincs egy olyan zárt közösség, mint a gimnáziumban, ahol nagyjából 30 ember van egy osztályban és a felsőbb évfolyamosok vagy akár csak évfolyamtársak között nem nagyon van átjárás. Itt bárkihez odamehetsz, beszélgethetsz, segítséget kérhetsz, vagy csak szimplán megismerhetsz.

Megtanultam kicsit önálló lenni. Az, hogy nem megyek olyan sűrűn haza, a javamra vált. Megtanultam még inkább kompromisszumképes lenni. Amikor úgy érzem, hogy valami nagyon nehéz, vagy átfut a gondolataimon, hogy nem fog menni, arra emlékeztetem magam, hogy nem véletlenül küzdöttem azért, hogy itt tanulhassak.

Már alig várom az elkövetkezendő féléveimet. Biztos, hogy megint lesznek jobb-és rosszabb időszakaim. Ugyanakkor hálás lehetek, és vagyok is, hogy itt vagyok és a Pannon Egyetem tanulója lehetek.

Fotó: Komáromi Klaudia

A Első félévem egyetemistaként bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Két évvel ezelőtt még én is lelkes szemlélődőként vettem részt ezen a napon. Tele voltam kérdésekkel, és amikor életemben először beléptem a B épület hatalmas aulájába, hirtelen azt sem tudtam, hogy hová nézzek. Jó, ha az embernek ilyenkor legalább van egy kis elképzelése arról, hogy mire vágyik, mert ha egyszerre száz helyről kapja az információt, néha kerülhet abba a helyzetbe, hogy megbánja, hogy nem hozott jegyzetfüzetet. Ugyanakkor persze nyilván ez egy remek lehetőség arra, hogy olyan szakok iránt is elkezdjünk érdeklődni, amiről előtte nem is gondoltuk volna, hogy szóba jöhetnek a számunkra.

Személy szerint már tavaly is részt vettem segítőként ezen a napon, de az igazi beiskolázás részébe csak idén csöppentem bele. Járunk középiskolákba is, ahol előadásokat tartunk és próbáljuk meggyőzni arról a középiskolásokat, hogy a mi egyetemünk a legjobb választás. Fantasztikus érzés volt, hogy sok diákot viszontláttam a nyílt napon is, köztük az öcsémet. Én imádom ezt a helyet, úgy érzem, hogy itt hazaértem, és szeretném ezt az életérzést átadni mindenkinek, aki kicsit is vevő rá. Sok helyen hallani, hogy kis egyetem vagyunk, de ez nem egy negatív jelző a fejemben. A kicsi jelenthet összetartót, segítőkészt, családiasat. Nálunk nem csak egy-egy Neptun-kódot jelentenek a hallgatók, hanem valóban számítanak. Remélem, hogy ezt az odafigyelést és törődést sikerült az idelátgatókkal is éreztetnünk.

Fotó: Gombás Kornél

A Tárt karokkal, nyílt kapukkal… – Nyílt nap Veszprémben bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Miután megismertem őket Veszprémben és hallottam a történeteiket, úgy gondoltam, talán ez az utolsó lehetőség, hogy megtudjuk, milyen volt az élet, a diákélet abban a zűrzavaros időszakban, ami az ötvenes éveket jellemezte. Olyan emberek ők, akik gyerekfejjel élték meg a második világháború borzalmait, és fiatalként szembesültek a szocializmus vasöklével. Nem csak a forradalom, de a fiatalságuk is a történelem része.

Milyen volt felvételizni, amikor még csak 1953-at írtunk?

Margit néni: A középiskolákon keresztül jelentkeztünk, levélben. Akinek jól sikerült az érettségi, mondjuk kitűnő lett, annak csak elbeszélgetése volt később, gyakorlatilag egyből felvették. Bár azért némileg irányított volt a rendszer.

Imre bácsi: Igen, nem volt teljesen szabad a választásunk. Én építészmérnöknek jelentkeztem. De azt akkor nem nagyon támogatta az állam, augusztusban kaptam a levelet, hogy felvettek vegyésznek. Mert úgy gondolta az állam, hogy az az ipar fog feltörni, több szakember kell. Miután felvételt nyertünk, az egyetem emberei felkeresték a települések párttitkárait, és megkérdezték, hogy milyen a felvételiző családja. Például mi földművelők voltunk, édesapám a termelési szövetkezet tagja volt, és volt nézeteltérése a titkárral, aki így olyan valótlanságokat mondott, hogy az egyetemi megbízottak kijöttek a szántóra megkérdezni, ebből mennyi igaz.

Élni tudni kell. Szociális alapon és tanulmányi alapon is kaphattak ösztöndíjat, sőt a kitűnők havi juttatása magasabb volt, mint egy kezdő mérnök bére.

Margit néni: Minden évben nagyon hajtottam az ösztöndíjra. De nem vetett fel bennünket a pénz. Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat. Szerettünk sétálni, sokat jártunk moziba. Két forint volt egy mozijegy, de ha tíznél több ember ment, akkor csak egy.

Imre bácsi: Így aztán volt, hogy egy filmet rengetegszer láttunk, mert valaki menni szeretett volna, és kellett még pár ember a tízhez. (nevet)

Margit néni: A Várban laktunk. A leánykollégium ajtaja az pont a templomra nézett. Nagyon rossz hely volt.  Reggel szinte úgy éreztük, mellettünk szólt a harang. Idővel megszoktuk, de nem sírom vissza. Hideg volt, szeles. Fűtés egyáltalán nem létezett. Az egész épületre pár cserépkályha jutott. Legtöbbször vagy nem tudtuk begyújtani őket, vagy ha be is gyújtottunk, nagyon füstöltek. Olyan hideg volt, hogy az egyetemi év nagy részében nem tudtunk ott fürdeni, mert jéghideg víz volt csak. Szerencsére addigra az A épületben már voltak mosdók, zuhanyzóhelyek. Gyakorlatilag ott készülődtünk. De este muszáj volt visszamenni a kollégiumba aludni.

Imre bácsi: 12, 14, 18 fős szobák voltak. Lányok és fiúk külön laktak nagy termekben.  Sok emeletes ágy volt berakva egy-egy szobába, így fértünk el.

Ám valami mégiscsak elindította a tiltakozó gondolatokat. Szikrából tüzet csiholt, és 1956-ra már fegyveres fiatalok rohangáltak a főváros utcáin.  Volt ennek valami előszele?

Margit néni: Hatalmas nyomor volt.  Alig volt mit enni, pedig már évekkel a háború után voltunk. De ötvenhat tavaszán, amikor befejeztük a félévet, érezni lehetett, hogy puskaporos a levegő. Az emberek dolgoztak és éheztek. Nagy volt az elégedetlenség.

Imre bácsi: Mi „téesz” (TSZ) tagként teljesíthetetlen és nevetséges ütemtervek elé voltunk állítva. Édesapám emiatt is keveredett ellentmondásba. A párttitkár a központnak már akkor azt jelentette, hogy ennyi meg annyi zsák búza van, amikor még le sem volt aratva.

Őszre fordult az idő. Elfogyott a türelem. Tüntetések, forradalmi tanácsok szerveződtek. Október 23-án kitört a forradalom.

Margit néni: A képek között egy kép van, ami egy tüntetésen készült. Ezeken mi is mindig felvonultunk, de nem voltunk olyan nagy forradalmisták. Nem voltunk a Forradalmi Tanács tagjai, vagy ilyesmi. Természetesen egyetértettünk azzal, hogy az akkori helyzet tarthatatlan volt.

Imre bácsi: A pesti események alatt mindig hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. Tudtunk olyanról, aki viszont aktívan részt vett. Egy zirci fiú, aki nagyon jó barátom volt. A forradalom után kitiltották az ország összes felsőoktatási intézményéből. De az is nagy szerencse volt, hogy életben hagyták.

A veszprémiek kedvenc tanára, a fiatal Brusznyai Árpád előadásaira megtelt a színház. Ő már nem volt ilyen szerencsés. A forradalom leverése után a kormánypárti tagok börtönbe akarták záratni ellenforradalmi tevékenységéért, mert nem szerették volna, hogy kivégzésével felszítsák a kedélyeket Veszprémben. De az akkori párttitkár, Pap János addig ment, amíg halálbüntetésre nem módosították ezt. A két volt diák arca elkomorult, mikor ezt mesélték. Maguk is remek szónoknak tartották őt. De mi történt a veszprémi diáksággal?

Margit néni: November 4-én elérték az oroszok Veszprémet. Nagy túlerőben voltak, tankokkal, teljesen felfegyverkezve. De ezek a katonák nem olyan tipikus orosz ábrázattal rendelkeztek. Nem, ők „alja nép” voltak. Akiket a balkáni térségből összeverbuváltak, és csak lőni tudtak. Ezekkel nem nagyon kellett tárgyalni. A Várban bújtunk el. Volt egy fiú, a felettünk lévő évfolyamba járt. Ő mindenáron fegyvereket akart fogni, de a többség józanabb gondolkodású volt.

Az orosz katonák kiterelték a diákságot. Átkutatták minden holmijukat. Elvittek, amit csak lehetett.

Margit néni: A fiúkat elvitték, minket meg betereltek egy terembe. Egyik barátnőm, Éva tudott valamennyire oroszul, és megtudtuk az egyik tiszttől, hogy akkor tesszük a legjobban, ha elmegyünk, amint lehet. Már estére járt. Mondta a tiszt, hogy nemsokára tűzszünet lesz, amíg az tart, szedjük össze, ami kell, és menjünk, rejtőzzünk el a lakosoknál. Erzsike volt az egyetlen lány, akinek senki ismerőse nem volt a városban. Magammal vittem ahhoz a családhoz, ahova tartottam. A színházig tudtunk lefutni, mikor is véget ért a fegyverszünet. Rengeteg lövés eldördült. A Hóvirág lakótelepen éltünk heteken keresztül egy több kisgyerekes családnál.

Imre bácsi: Amikor megérkeztek az oroszok a vár kapujához, az egyik barátommal lemásztunk a Benedek-hegynél levő lépcsősoron. A Vár alatt lévő utcában megállított bennünket egy férfi. ,,Egyetemisták vagytok?” – kérdezte tőlünk. Arra az estére vendégül látott minket. De másnap reggel mondta, hogy neki is menekülnie kell, mert részt vett a forradalomban, már körözték. Egy hölgy ismerősünk, aki a gyermekotthonban dolgozott, segített kettőnknek szállást találni. Az igazgató megengedte, hogy ott lakjunk. Ott voltunk két hétig. Utána mertünk hazaindulni, gyalog, mindenféle erdős úton.

A kollégiumban összeszedett fiúkat kihurcolták, valószínűleg vagy megölték volna őket idővel, vagy szibériai munkatáborban végezték volna. Hazahozatalukat dr. Polinszky Károly intézte el. A szétszéledt hallgatók besegítettek a családok mindennapjaiba, sorba álltak a boltok előtt, és amikor csak lehetett, informálódtak. Januárban csendesedtek el annyira a dolgok, hogy hazatérhettek. Az egyetem pedig levélben értesítette őket arról, mikor kezdődnek újra az órák. Ám miután tavasszal visszatértek, már semmi sem volt ugyanaz. A tanárok és a diákok közül is sokan disszidáltak. A megmaradtak pedig úgy tettek, mintha mi sem történt volna.

Margit néni: Amikor már visszatért az élet az egyetemre, pártküldöttek jelentek meg, és volt egy összejövetel, melynek az volt a lényege, hogy „öntsünk tiszta vizet a pohárba”. Beszéljük meg, ki mit szeretne tudni, aztán kuss. Gyakorlatilag ez a gyűlés nem tartott sokáig. Egy fiatalember megkérdezte: ,,Hát mi értelme volt annak, hogy elvitték a fiúkat az orosz katonák?” Mire a válasz: ,,Ilyen nem történt, innen nem vittek el senkit sehová. Megértették?” Közben a teremben ott ültek azok a hallgatók is, akiket pár hete még ki tudja, hová akartak elvinni. Ott jöttünk rá, hogy sosem lesz tiszta víz a pohárban, és erről lehet, hogy soha nem is beszélhetünk.

Fotók: Az interjúalanyok saját archívuma

A 1956 igaz története – Volt veszprémi egyetemisták elbeszélése bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.