A 2025/2. SZÁM bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Vörös Judit (2005-2007):

Vörös Judit vagyok, 2002-2006 folytattam tanulmányaimat a Pannon Egyetemen. Az Egyetemünk újság írójaként 2005-ben az a megtiszteltetés ért, hogy mint a lap főszerkesztője tevékenykedhettem tovább a szerkesztőségben.

Lelkes és elhivatott hallgatókból álló szerkesztői csapat állt mellettem, akikkel együtt öröm és élmény volt az írás, a szerkesztés. Nem munkaként tekintettünk a feladatra, sokkal inkább úgy mint kikapcsolódásra, fejlődési lehetőségre, baráti kapcsolatok építésére. Mindemellett írásaink által egy-egy darabot is adtunk magunkból és örömmel töltött el bennünket, hogy kivehettük a részünket a közösségi életből. Izgatottsággal telve fürkésztük a folyosókat az egyes lapszámok megjelenési napjain, hogy mielőbb kezünkbe vehessük és lapozhassuk a frissen nyomtatott egyetemi sajtót. A szerkesztőségi ülések többnyire baráti beszélgetésekbe torkolltak, besötétedett, nem siettünk, – otthon voltunk. Az újságnak közösségmegtartó szerepe volt.

A 2 éves főszerkesztői időszak hamar elröppent, s habár boldogan láttam el ezt a feladatot, az élet másfelé sodort, és így – nehéz szívvel – búcsút vettem Veszprémtől. E jeles évforduló alkalmával, most az Egyetemünk hasábjain szeretnék köszönetet mondani minden egykori hallgatótársamnak és kollégámnak a közös munkáért és hogy mindig éreztem a támogatásukat. Nagyszerű élményekkel gazdagodtam ez idő alatt, melyet nem fogok elfelejteni és melyért mindig hálás leszek. Köszönöm Veszprém, köszönöm Egyetemünk!

Bíró Viktória (2008-2009): 

Az újságírósuliban ezt az írást nem tudom, melyik műfajba soroltam volna. Talán jegyzet. A jó Újságírók és Olvasók megtalálhatják benne a jellemző jegyeket. Ha pontosabb, saját műfajrendem szerinti meghatározást szeretnék adni neki, valószínűleg ez lenne: emlékezés szeretettel. 

Emlékeztek? Szerkitagnak lenni kiváltság volt akkoriban. Én így éreztem. Boldog és büszke Egyetemünkös voltam, amikor a jelentkezésem pozitív elbírálást kapott és megjelentek az első soraim, Sanyi, aztán Juci főszerkesztőként tette a lapba. Minden számot őrzök. A lenyomatát a fejemben, a kíváncsiságot, munkafolyamatot a lelkemben, a nyomdai élményeket szívemben, a fizikai lapokat a mappákban. Kisebb-nagyobb témák, példaképek, interjúk, közben képzés és az olvasás szeretete átalakult szépen lassan az írás szenvedélyével összekötött kemény munkává. Észrevétlenül. Mert mindezt kiváló emberek tanítása és főleg szeretete övezte. Tanítottuk egymást, eközben életre szóló barátokat, valódi útitársakat és útravalót kaptunk. Akkor is, mikor nevetve vagy épp sírva adtuk egymásnak a sorokat, a mézeskalácskönyvet, vagy a jó szót a szerkibuliban. Megosztottuk saját és egyetemi életünk eseményeit minden lehetséges módon, élőben, naprakészen. Egymás között és az Olvasókkal. Valódi Csapat voltunk és hiszem, hogy vagyunk a mai napig, hiszen ugyanúgy megtaláljuk, elérjük egymást, a közös gondolatvilágban a rohanó világban is. Ma ettől vagyok boldog és büszke.

Nemcsak emlék. Olyan Szerktagokkal volt szerencsém egy Csapatot alkotni, akik közül mindenkire lehetett számítani, ha közösségi esemény, vagy épp lapzárta volt, többször módosított határidőkkel és alagsorban éjszakázással… Szerencsés és hálás vagyok, mert tudom, Rátok a mai napig számíthatok. Többen részesei vagytok a mindennapoknak, néhányatokkal pedig olvassuk egymás írásait, távolabbról szemléljük egymás történeteit, mégis közel. Aztán a láthatatlan kezek újra egy irányba terelik utunkat, mert a szerkis aranyfonál összeköt mindent. Embereket és emlékeket. Elődöket és utódokat. Címlapokat és rövid híreket. Rendes lapszámokat és különszámokat százszor átolvasva, visszacsatolva, pozitív és negatív pólust megélve, kibontva. Vidám és szomorú történéseket… 

Ma egyik legnagyobb Mesterünk távozásától hangos a csend. Ezt is megírjuk. Egymásnak már csak. Szavainak erejét hagyta ránk és az újságot is, nekünk az akkori tündöklő fényében. Lapzárta van. Minden ki nem mondott szó előtte tiszteleg. Átível az időn és téren. Talán jegyzi. Újraírnám. 

A körforgás nem állhat meg. Világítják az utat is. Átküldöm az írást annak, aki születésnapot és új életet ünnepel, azóta legaktívabb újságíró-társ a Csapatból, hogy véleményezze. Ha Ti is olvassátok, talán jegyezhető. Szeretettel jegyezzétek. És pörgessétek tovább.

Gombás Kornél (2013-2015): 

Lassan 9 éve már, hogy először beléptem a szerkesztőség bázisába, az A épület alagsori irodahelységébe. Szép emlékekkel gondolok vissza arra a két és fél évre, amit az Egyetemünk főszerkesztőjeként töltöttem. Igaz, a kezdetek nekem elég akciódúsak voltak: teljesen új emberként (addig az újságot csak olvasóként ismerve), az akkori munkámból kifolyólag kerültem ebbe a pozícióba, ráadásul minden ilyen jellegű tapasztalat nélkül. Mondhatom, elég nagy kihívás volt, de remek szerkesztőségi tagok vettek körül, akik mindenben maximálisan támogattak engem, és a kezdeti „gyereklépéseknél” segítettek nekem. Nagyon jó alapokat örököltem meg elődeimtől, és emlékeim szerint nem is nagyon nyúltam bele az újság koncepciójába. A cikkírók, fotósok alkotói szabadságának szerintem maximálisan teret adtam, így színes, érdekes, és változatos újságot tudtunk hónapról hónapra az olvasóközönség elé tenni. Ha nem is volt az újság számára egy meghatározó éra az én főszerkesztőségi időszakom, számomra mindenképpen nagyon emlékezetes évek maradnak – természetesen jó értelemben véve.

A szerkesztőségi közösség nagyon jó volt. Annak ellenére, hogy nem találkoztunk napi szinten, jó hangulatban, konstruktívan együttműködve készítettünk minden egyes számot. Ezen kívül, ha nem is olyan sokszor, de tudtunk időnként közös programokat szervezni, sőt, még főzőversenyen is indult az Egyetemünk szerkesztőségi csapata. Szeretettel gondolok vissza mindazokra, akikkel akkor megismerkedtem és együtt készíthettem az újságot, sokakkal még a leköszönésem után is többször metszette egymást munkásságunk, de vannak olyanok is, akikkel jelenleg is együtt dolgozok. Nagyon sokat tanulhattam tőlük minden, az újságkészítés fázisát érintő tevékenységről, legyen az fotókészítés, tördelés, szövegírás, vagy nyomdai munkálat. Hálás vagyok nekik ezért a mai napig is hasznosítható tudásért.

A digitális korszaknak akkor még viszonylag inkább az elején voltunk (2013-2015 közötti időszakról beszélünk), így a fókusz a nyomtatott lapra helyeződött – ez persze azóta már változott, de szerencsére, az újság követni tudta a trendeket. Jó érzés volt azt látni, hogy az egyetemi hallgatóság minden megjelent lapszámnál viszi az újságot, olvassa, sőt, keresi is, ha nem találja a megszokott terjesztési pontokon. Emlékszem, a családomnak én is rendszeresen vittem az aktuális lapszámot, büszkén mutatva, hogy az utókor számára valami maradandót sikerült alkotnom a szerkesztőségi tagokkal. Ráadásul mind a mai napig nagy becsben őrzök minden egyes lapszámot, amit akár főszerkesztőként, akár később cikkíróként jegyzek. Közismert különlegessége még az újságnak, hogy hallgatók készítik elsősorban a hallgatóknak, önszántukból, saját lelkesedésüktől vezérelve, ez igen ritka már a mai világban.

Magyar viszonylatban a maga 65 évével már nyugdíjasnak számít az Egyetemünk, de úgy gondolom – és szerintem ezzel nem vagyok egyedül –, hogy a folyamatos megújulásra képes, aktív, lelkes, tehetséges, fiatalos közösségnek köszönhetően mindig is örök ifjú fog maradni. Köszönöm, hogy ennek a 65 évnek egy pici szeletéhez nekem is közöm lehetett, és nagyon bízom benne, hogy a következő 65 évben is ugyanilyen nagyon jó kezekben, szívvel-lélekkel készítve, remek olvasmányokkal tarkítva, töretlenül fog működni az újság. Nagyon sok sikert kívánok ehhez a jövő szerkesztőségi tagjainak! Zárszóként pedig csak annyit írnék: Isten éltessen sokáig, Egyetemünk! Még sokszor 65 évet kívánok!

Szalai Renáta (2015-2017):

Az Egyetemünk idén 65. évfolyamát kezdi. Mondhatnánk, hogy elérte a nyugdíjas kort, ám visszavonulásról szó sincs. Az újság a Pannon Egyetem hírmondója és történelemkönyve, melynek rövid ideig magam is alkotója lehettem. De kezdjük az elején!

Az Egyetemünk szinte teljes egyetemi pályafutásom végig kísérte, hiszen másodévesként csatlakoztam a szerkesztőséghez cikkíróként, majd később főszerkesztője is lehettem.

Először azt sem tudtam, mi fán terem a sajtó-írás, de írni szerettem volna. Színháztudomány szakos hallgatóként első sorban színházról és irodalomról. Erre lehetőséget is kaptam, sőt még többre. Nem csak humán területekkel foglalkoztam, hanem az egyetemi élet eseményeiről is tudósítanom kellett, valamint számomra ismeretlen – leginkább reál – területeken dolgozó egyetemi személyiségekkel kellett interjúkat készítenem. Ezek alkalmával talán még többet fejlődtem, hiszen más-más műfaj szerint, gyakran utánajárás révén lehetett jól megvalósítani őket.

Főszerkesztőként a cikkíráson túl egyéb feladatok is hárultak rám. Össze kellett fogni a csapatot, megszervezni a lapszámok beosztását, kisakkozni, melyik cikk hogyan és hova fér be, milyen képek kerüljenek a szövegek mellé… Ebben óriási segítségem volt Csondor Henrietta, az újság akkori lapigazgatója. Az ő határozott iránymutatása, magas elvárásai és sajtótapasztalata kellett ahhoz, hogy az Egyetemünk olyanná vált, amivel elégedettek lehettünk. Volt egy tehetséges és lelkes írógárdánk, de a főszerkesztői feladatok számomra legnehezebb része volt, amikor bele kellett nyúlni a leadott szövegekbe: egyes mondatokat átírni, a túl hosszú cikkekből húzni, hozzáírni vagy tömöríteni, a sallangokat kiszedni, új címet adni… A lapnak egységes képet kellett mutatnia, miközben meghagyja az írók egyéni stílusát. Gondoljatok csak bele! Egy író sem szereti, ha belepiszkálnak a szövegébe, de meg kellett tenni. A változtatásokból adódó esetleges elégedetlenséget pedig kezelni kellett.

Mindig fontosak voltak számomra a szerkesztőségen belülről és kívülről jövő visszajelzések. A csapat új ötletei, témajavaslatai, bátor hangvételű írásai, építő kritikái új lendületet adtak nekünk. Kívülről is kaptunk hol jót, hol rosszat, de a legkedvesebb főszerkesztői emlékeim mégis ezek közül kerültek ki. Mikor egy-egy interjúalany a megjelenés után üzent, hogy tetszik neki a cikk. Mikor megköszönték, hogy jó munkát végeztünk. Mikor egy-egy olvasó odajött hozzám, és elmondta, melyik cikk volt a kedvence az adott lapszámból. Ezek mindig elfeledtették a nehézségeket és problémákat.

Próbáltunk a legjobbra törekedni, és kihozni a lehetőségeinkből a legtöbbet. Mindmáig jó szívvel emlékszem vissza az Egyetemünknél töltött időre. Ha nem is vagyunk már napi kapcsolatban, az utcán ha találkozom a szerkesztőség egyik egykori tagjával, mindig van egymáshoz néhány jó szavunk. Mert a múltunk egy szeletkéje közös, összeköt bennünket a Pannon Egyetem, és az Egyetemünk.

További sok sikert, és jó munkát kívánok a szerkesztőség jelenlegi és jövőbeli csapatának!

Ágel Zita (2017-2018):

Mindig boldogan tekintek vissza a veszprémi egyetemen és az egyetemi lapnál töltött időszakra, amit a barátok, a közös programok és a tanulmányok mellett az Egyetemünk tett teljessé. Emberileg és a tanulmányokat, munkát tekintve is fontos lépcsőfok volt számomra a lapnál töltött idő. Mint munka nagyon jó tapasztalat volt számomra, hiszen elindított azon a területen, amellyel azóta is foglalkozom, a körülöttem lévő emberek segítettek megismerni magamat és megtalálni az irányt, amely számomra a legjobb. Fantasztikus embereket ismertem meg a szerkesztőség csapatában, a hivatalosabb egyetemi rendezvényeken, kötetlenebb szakesteken és egyetemi napokon, interjúk során is. Ezeken a rendezvényeken, beszélgetéseken életre szóló élményekkel gazdagodhattunk, nehéz lenne egy konkrét momentumot kiemelni a számos pillanat közül, amelyet mind nagy öröm volt megörökíteni az egyetemi lap hasábjain. Számomra talán a legkedvesebb rendezvények a Veszprémi Egyetemi Napok és az aulában létrehozott kiállítások voltak – nekem a természetfotók voltak mindig a kedvenceim. S bár hozzám közelebb álltak a művészettel, irodalommal kapcsolatos rendezvények, fontosnak tartottam, hogy az egyetem minden oldalát bemutassuk az újságban – emlékszem, egyik kedvencem volt a Rubik-kockát összerakó robotot ábrázoló címlap. Szerkesztőként különösen izgalmas volt követni az egyetem történéseit, és nem volt könnyű feladat kiválogatni ezek a pillanatok közül azokat, amelyeket végül nemcsak a szívünkben, hanem az újság lapjain is megőrzünk.

Rádonyi Dalma (2018-2020):

Az Egyetemünk számomra nem csak egy fejezet volt az életemben, hanem egy végtelenül meghatározó élmény. Íróból lettem főszerkesztő, ami hatalmas megtiszteltetés volt számomra, mivel magamat sosem képzeltem el ebben a pozícióban, viszont szerencsémre voltak, akik hittek bennem. Ezúton is köszönöm Nekik! Rengeteget tanultam ez idő alatt magamról, a csapatmunkáról, szervezésről, vezetésről; és ezeket mind magammal hoztam az egyetemen kívüli felnőtt életembe.

Az, hogy akkor a lap élére állhattam a megtiszteltetés mellett egy nagy kihívás is volt. Akkoriban csökkent le a szerkesztőség létszáma, mivel többen lediplomáztak. Az első nagy feladat az volt számomra, hogy tagokat kellett toborozni, majd őket csapattá kovácsolni, a “régi motorosokkal”. Bízom benne, hogy ez sikerült! Csak, hogy néhány, számomra kedves emléket kiemeljek: indultunk csapatkéint az egyetemi raklapfestő versenyen, voltunk a budapesti Sajtófesztiválon, az egyetemi nyílt napokon népszerűsítettük az újságírást, összeállítottuk az egyetem 70 éves bővített lapszámát, közvetítettük az 50 éves, jubileumi XXVIII. VEN -t és minden szerkesztőségi ülést a munka mellett próbáltunk egy jó hangulatú eseménnyé tenni, ahol nem csak munkakapcsolatok, de barátságok is szövődnek. 

Összességében elmondhatom, hogy én egy kis szelete voltam az Egyetemünk újság életének, viszont mindaz, amit itt kaptam, a tudás, a tapasztalat, az emberi kapcsolatok, elkísérnek engem, remélem még sokáig. Köszönöm!

Fotók: korábbi főszerkesztők és archív

A EgyeteMemories- Gondolatok korábbi főszerkesztőktől bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

2020 januárja már eleve izgalmasan telt az Egyetemünk háza táján, hiszen korábbi főszerkesztőnk Rádonyi Dalma elhagyta a Pannon Egyetem gyengéden ölelő karjait, hogy immár az üzleti életben vitézkedve építse tovább szakmai karrierjét. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy a főszerkesztőváltás ne törje meg az újság lendületét és visszatekintve azt kell mondjam, sikerrel jártunk. A már kilenc éve szerkesztőségünket erősítő Kántor Szilvia személyében tapasztalt főszerkesztője lett a lapnak, aki nem mellesleg a PhD képzés utolsó hónapjait tapossa, tehát papírja is van arról, hogy megvan a magához való esze. Azonban nem csupán a főszerkesztőváltás volt az egyetlen jelentős esemény az év elején, ugyanis tördelőnk, aki az elmúlt évtizedekben velünk volt jóban – rosszban, nyugdíjba vonult. Öröm az ürömben, hogy Ő már jól megérdemelt pihenését tölti, a tördelés kérdése pedig viszonylag hamar rendeződött, Ható Zoltán személyében új tördelő érkezett, így optimistán a jövőbe tekintve vártuk az év hátralévő heteit, hónapjait.

A személyi változásokat követően még édes tudatlanságban kezdődött meg a 2019/2020-as tanév második féléve, a stáb pedig pedig szűnni nem akaró lelkesedéssel vetette rá magát a billentyűzetekre, exponáló gombokra, érdekesnek tűnő témákra és nagyjából bármi olyanra, amiről azt gondolta, felkelti majd az olvasók érdeklődését.

Igen ám, de hamar világossá vált, hogy a COVID-19 nem csupán egy gyorsan tovalibbenő lidérces álom, hanem maga a valóság, ami az egész évet meghatározza majd. Kiürült az egyetem, Ti, hallgatók, az Egyetemünk újság legfőbb olvasótábora Veszprémtől messze, távolléti oktatás keretein belül folytattátok a tanulmányaitokat. Számunkra egyszeriben egyértelmű lett, hogy a járványhelyzet és egyéb más okok miatt nem tudjuk kinyomtatni a lapszámokat és ha még ki is tudnánk, akkor sem volna értelme, hiszen Ti nem vagytok itt az egyetemen, nem tudjátok a kezetekbe venni és elolvasni azokat. Ez az oka annak, hogy rendhagyó módon 2020-ban az Egyetemünk egyetlen lapszáma sem jelent meg nyomtatott formában. Mi azonban folytattuk a munkát és a biztonság kedvéért a hagyományos magazin formátumot megtartva minden tervezett lapszámot megjelentettünk az egyetemunk.uni-pannon.hu-on. Home office-ban dolgozva, online értekezleteket tartva tudósítottunk számotokra a Pannon Egyetemhez kötődő fontos történésekkel kapcsolatban, készítettünk interjúkat, riportokat és egyéb újságcikkeket.

Mindent egybevéve 16 újságíró, 1 tördelő, 2 korrektor, 2 angol nyelvi lektor és 12 fotós jóvoltából összesen két darab szimpla és két darab dupla szám jelent meg, 96 darab cikkel, összesen több, mint félmillió karakterrel, mintegy 140 oldal terjedelemben. Ehhez társult még 230 darab fotó, közel félszáz Facebook bejegyzés, valamint a weboldalunkat az elmúlt évben meglátogató több, mint huszonháromezer látogató közel kilencvenezer látogatása.

Ilyen volt tehát az Egyetemünk 2020-as éve. Hogy mit tartogat 2021 azt még nem tudjuk, abban viszont biztosak lehettek, hogy mi nyomjuk tovább és a Pannon Egyetem életének minden fontos momentumáról beszámolunk majd Nektek.

Az Egyetemünk, a Pannon Egyetem hivatalos lapjának online szerkesztőjeként a teljes szerkesztőség nevében kívánok minden olvasónak boldog, gondtalan és Egyetemünkben gazdag 2021-et!

Strack Flórián
online szerkesztő

Fotók: Unsplash.com, archív, Egyetemünk

A Ilyen volt 2020 az Egyetemünknél bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

A lapot szinte teljes egészében hallgatók készítik. Ők írják a cikkeket, Ők készítik a fotókat és a grafikák egy részét, Ők szervezik meg az interjúkat és határozzák meg a lapszámok arculatát. Az újságírók, fotósok, korrektorok és főszerkesztők viszonylag gyakran, 3-5 évente váltják egymást, hiszen hallgatók lévén általában ennyi idő alatt fejezik be az egyetemi tanulmányaikat. Természetesen vannak olyanok is, akik az általános, gyakoribb formulától eltérve több ideig maradnak, mert bevállalják még egy-két szak elvégzését, vagy akár magasabb szintű képzésbe vágnak bele. Most talán villámcsapásként nyilall beléd a felismerés, hogy hü… (buta) voltál, mert eddig nem jelentkeztél, de nyugalom, biztosíthatlak, sok fantasztikus dologból kimaradtál, azonban az élmény egy részét még bepótolhatod. Jogos a kérdés, ki lehet tag és mit adnak cserébe az elvégzett munkáért? A rövid válasz az, hogy bárki, és pénzt, valamint barátságot. Persze nem azért vagyunk itt, hogy rövid válaszokat adjunk, hanem azért, hogy megírjuk, minden olyan érdeklődő és lelkes hallgatót szívesen látunk, aki közelebbről ismeri a billentyűzetet vagy a fényképezőgép exponáló gombját, illetve szeretne szerves részévé válni az egyetem történetének. Az Egyetemünk újság az egyetemi élet papír- és digitális formátumú lenyomata, amely minden fontos egyetemi eseményt rögzít és megőriz az utókor számára. Az Egyetemi Könyvtár és Levéltárban őrzik ugyanis az újság eddig megjelent összes lapszámának mintapéldányait, amelyek a könyvtárban bárki számára kikérhetők és elolvashatók. Igen, jól érted, az összeset, ami az elmúlt 62 év során megjelent. Nem semmi, ugye?

Lássuk, hogy kik azok, akik összerakják ezt az egészet. Van egy lapigazgató, egy főszerkesztő, egy online szerkesztő, egy tördelő, egy korrektor, egy angol nyelvi lektor, sok újságíró és egy kicsivel kevesebb fotós. A lap életében a fent felsoroltakon kívül megkerülhetetlen szerepe van még az egyetem rektorának, dr. Gelencsér Andrásnak (felelős kiadó), illetve az egyetemi nyomda munkatársainak. Ha eddig esetleg unalommal vegyített nagyképűséggel olvastad a cikket, hiszen ezeket már mind jól tudtad, most megpróbállak meglepni valamivel. Az Egyetemünknek saját szerkesztőségi irodája is van, ráadásul nem is akárhol, az egyetem legrégibb épületének, az „A” épületnek az alagsorában. Érdekes és barátságos hely, de vigyázat, az avatatlan, egyszeri egyetemi polgárnak vajmi kevés esélye van arra, hogy meglelje, hiszen sötét rengetegben magányosan áll, a bizonytalanság erdején is túl található, amerre még a sokszor bukott, állami féléveit már elhasznált, de még mindig alapképzésben tanuló diák sem jár.

A lapszámok persze nem egyik pillanatról a másikra születnek, a megjelenést gondos tervezés és kemény munka előzi meg. Egy online és offline szerkesztőségi üléssel kezdődik minden, amely során a munkatársak ötletelnek, illetve a lapigazgatóval addigra már szövetséget kötő főszerkesztő iránymutatása szerint témákat és cikkeket osztanak fel egymás között. Innentől számítva 2-3 hét áll rendelkezésre a munka elvégzéséhez, a cikkek megírásához, a fotók elkészítéséhez és a korrektúrához. A tudósítások során többen is együtt dolgoznak, hiszen a cikkírók fotósokkal karöltve járják a helyszíneket és kutatnak jobbnál jobb sztorik után. Az elkészült anyagok gyűjtőhelye egy online felület, ahol először korrektúrára, azután korrektúrára, végül pedig korrektúrára kerül sor, hogy a hibák száma a lehető legkisebbre csökkenjen. Ezt követően a főszerkesztő megtervezi a lapszámot, a cikkekhez fotókat rendel, meghatározza, hogy mely oldalakra mely cikkek és fotók kerüljenek. Ügyel a témák sorrendjére, valamint arra is, hogy mindez esztétikus és informatív legyen. Mikorra ennek vége, a tördelő már távolba révedő tekintettel várja a nyersanyagot, hogy eszközeit és tudását vésőként, valamint kalapácsként használva magazin formátumúra faragja azt. Ezt követően lapigazgatói és főszerkesztői ellenőrzések sorozata következik, majd pedig az egyetemi nyomda megváltó munkája, mely során a karakterből betű, a pdf dokumentumból pedig papír lesz. Itt viszont még nincs vége, a nyomda munkatársai elhelyezik az elkészült lapszámokat a terjesztési pontokon, majd minden kezdődik elölről, hiszen közeleg a következő lapszám tervezett megjelenési ideje. A cikkek java az Egyetemünk újság weboldalán is megjelenik, amelynek rendszeres látogatását mindenki számára szeretettel ajánlom.

Ahogyan láthatjátok, a szerkesztőségi tagok élete nem csak játék és mese, persze annak ellenére, hogy nem hatalmas fák között és gomba házakban lakunk, néha azért az is akad. Rendszeresek a jó hangulatú megbeszélések, a karácsonyi és félévzáró kötetlen összejövetelek.

Legközelebb, amikor kezedbe veszed az Egyetemünk újságot, vagy az egyetemunk.uni-pannon.hu felé vetődsz virtuális barangolásaid során, jusson eszedbe, hogy milyen sokan és milyen lelkiismeretesen dolgoznak azért, hogy jól szórakozz, tájékozódj, nyerj és megküzdj az olykor reménytelennek tűnő Sudoku-val.

Fotók: Rádonyi Dalma, Egyetemünk

A Gomba házak nélkül, így készül az Egyetemünk újság bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Az Egyetemünk első évtizedének egy szelete, a VI. évfolyam 1-2. számából:

A Egy cikk a múltból – Az első évtized bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

E60 – Farkas János üzenete

Amikor az Egyetemünk indult…

Örömmel értesültem róla, hogy az Egyetemünk a mai napig megjelenik. Az indulás évében jómagam tanársegéd voltam az egyetemen, és elvállaltam, hogy a lap felelős szerkesztője legyek. Főszerkesztőnek Pünkösti Árpádot kértük fel, aki akkor felsőéves vegyészhallgató volt, ám sajnálatos módon tavaly elhunyt.

1959 szeptemberében kezdtük el a munkát. Felelős kiadónk dr. Polinszky Károly volt, a VVE (akkori nevén Veszprémi Vegyipari Egyetem) rektora. A lap 500 példányban jelent meg havonta.

Látható tehát, hogy az Egyetemünk nem pontosan 60 éves, hanem valamennyivel kevesebb. Viszont e lapnak bizonyos egyetemi kiadványok mintegy előzményei, bevezetői voltak. Példaképp csak a Kémcsőkefe 1956 címen megjelent 75 oldalas nyomtatott kiadványt említeném. Ez, és néhány hasonló gyűjteményes anyag alapozta meg a gondolatot, hogy érdemes lenne havi rendszerességgel megjelenő lapot indítani.

A feladat merőben új volt számunkra, telis-tele kihívásokkal. Kezdő újságírók voltunk. Én például korábban megszoktam, hogy hosszú tanulmányokat írjak, ám a sajtó egészen mást követelt meg. Fokozatosan rájöttem, hogy közérdekű témákról röviden, de érthető stílusban kell fogalmazzak. Mindannyiunknak meg kellett tanulnia az újságírás stílusát, szerkesztési elveit, hiszen valóban amatőrök voltunk. Mégis a legjobbat akartuk nyújtani.  A szerkesztők nagy műgonddal vitatták meg a beérkezett írásokat, hogy az olvasók elé minőségi tartalom kerüljön.

A szerkesztés napi gondjait természetesen Pünkösti Árpád vállalta magára, aki mint kezdő, de tehetséges újságíró ügyesebben forgatta a tollát, és ezzel példát mutatott többi munkatársának is.

Az egyetemi lap – leszámítva a korszellemből fakadó ideológiai-politikai túlzásait – a VVE hű krónikásának bizonyult. Beszámolt a tanszékek munkájáról, de nemzetközi kitekintésekre is volt energiája. A sport, a kultúra és a humor is állandóan átszőtte a megjelent számokat, karaktert adva az újságnak.

Az alapítók nevében további sikereket kívánok a mai Egyetemünk szerkesztőinek, élményeket olvasóinak!

A Előszó egy üzenethez – Amikor az Egyetemünk indult… bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

It is hard to believe that 60 years ago enthusiastic students grabbed papers and pens and started to write  to create the yearbooks of students’ life in Veszprém. The first newspapers appeared under the direction of János Farkas who was the first editor in chief. At that time, the university was a newly founded institution headed  by Károly Polinszky, and  it served as an inspirational environment that provided many things to write. In those days the university had to fight to get an excellent reputation  both in Hungary and  Veszprém.

As a result, , youth of the town regarded university students as rivals who weaken their role in the community. Fortunately, Egyetemünk could help to decrease the emerged tension between the parties by facilitating communication. Since that time the situation has completely changed and the university  with its students became a crucial part of Veszprém’s life.

As you may have seen, there is a long story behind this newspaper with good and bad times, too. However, the future still has some surprises for us that  we would like to present to  you. If you want to be a part of this,  follow us in the following years, too.

A Let’s celebrate now! bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Tartalomból:

A Az idei tanév első száma már olvasható bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

– Ismét megtartották az egyetem napját
– Sok középiskolásnak segített a Felvételi Tanácsadó Központ
– Idén is lehet ERASMUS programra jelentkezni
– Tíz kicsi indián – beszélgetés Dr. Kristóf Jánossal
– Te szereted a Valentin napot?
– Reggelizz! – meglátogattuk a helyi pékségeket
– Tehetséges fiatal rendező a színházban
– Az energiatakarékosság jegyében

A 2012. év első száma már olvasható bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

De az csak egy dolog, hogy mi mit érzünk. Elfogultak vagyunk. Ahhoz, hogy jól működjünk a Ti véleményetekre is szükség van. Sajnos a nyomtatott forma nem ad lehetőséget arra, hogy megtudjuk mi tetszik, mi nem tetszik az újságban. Ezért gondoltuk, hogy most aztán megmondhatjátok a magatokét! Hozzászólások formájában várjuk a pozitív vagy negatív (de remélem inkább pozitív) véleményeteket. Ragadjátok meg az alkalmat, és írjátok meg Ti mit éreztek velünk kapcsolatban!

Mi is összeszedtük a gondolatainkat, amit most meg is osztunk veletek!

„Megpróbálom leírni a leírhatatlant és láttatni a megfoghatatlant, ahogy tesszük ezt hétről-hétre a szerkesztőségben. Egy válogatott társaság dolgozik rajta serényen és mindig csoda egy szám mire megszületik. Sokféle különleges ember készíti, a közös bennük az érdeklődés, nyitottság és íráskészség meg jó nagy adag elszántság. Egyetemünkösnek lenni egy életérzés, afféle nagy család vagyunk. Jó olvasni és nézni a színes nézőpontokat és jó volt látni főszerkesztőként a fejlődést, ahogyan a csapatba becsöppent emberekből aktív, gyakorlott tagok lettek. Ahogy a leköszönő üzenetemben írtam, olyan lehet, mint a drog, ha egyszer Egyetemünkös leszel, nem tudsz kiszállni.” (Biró Viktória)

„Én azért szeretem az Egyetemünket, mert jó a társaság, az újságból pedig megtuhatom, hogy folyik körülöttem az élet, és, hogy mennyi lehetőségem van, akár verseny, akár szórakozás, akár bármilyen más program van. Tudom, hogy milyen oktatók dolgoznak itt (Ők mondták, vagy Mit kutatnak) és azt is, hogy milyenek a hallgatótársaim.” (Kővári Katalin)

„A kérdésre nem az a válasz, hogy jó érzés olyan újságnak fotózni melyet sokan olvasnak, nem az a válasz, hogy könnyebb kapcsolatokat kiépíteni a riportok közben, vagy a különböző rendezvényeken. Ezek csak a vele járó előnyök. Az Egyetemünk alatt nem egy újságot ért az, aki szereti. A szó hallatán, hogy „szerkülés”  nem az jut az eszébe, hogy „jajj ne megint egy szerda esti program”. Ugyan még nem vagyok egy éve sem tagja a csapatnak, mégis elmondhatom, hogy az Egyetemünket nem a cikkek, vagy fotók sokasága miatt szeretem, hanem az újságért küzdő emberek miatt. A munkatársak miatt, akikkel éjszakákat töltöttünk el az A épület alagsorában, komoly (vagy épp komolytalan) dolgokról beszélgetve. Ha egy szóban kellene válaszolnom a kérdésre, hogy miért is szeretem, akkor az a Csapat! (Ruppert Tamás)

„Én a csapat miatt szeretem az Egyetemünköt. Fotósként dolgozom itt, és úgy érzem, hogy jó a közösség, jól érzem magam a bandában. Az újságot magát pedig azért szeretem, mert leköt. A múltkor olvastam az utcán, amíg vártam, és annyira odakoncentráltam, hogy ketten is rám köszöntek, amit nem vettem észre! Harmadrészt pedig azért szeretem, mert egyszerre komoly és vicces is. A hivatalos témák mellett mindig van szubjektív is, ami vicces, fiatalos dolgokat is tartalmaz.” (Kővári Judit)

„I love Egyetemünk…mert megtudtam nórakatáról, hogy milyen jól táncol – ha nem lennénk kolleginák, biztosan nem derült volna fény erre a „titokra” sem. Tomi nem csak jól fotóz, de partyarc is, szóval szeretjük őt is. Pató Sanyi ex-lapigazgató személyében olyan embert ismertem meg, akire fel lehet nézni, sokat tanulhat tőle az ember, hogyan legyen sikeres, és érje el a kitűzött céljait. Vikuszban – mindenkori kedvenc főszerkimben – pedig egy nagyon korrekt, a munka iránt alázatos embert találtam megismerni. Nekem ezek a kapcsolatok sokat jelentenek, Egyetemünk nélkül nem jöhettek volna létre! Azonban az online- és a nyomtatott lap színvonalát nem az én tisztem megítélni, véleményezni, hiszen csöppet elfogult lennék. ” (Lakos Borbála)

„Bár én még új vagyok az Egyetemünknél, nagyon örülök, hogy egy ilyen lelkes csapat tagja lehetek. Kicsit félve ültem be az első szerkülésre, de csupa jót tapasztaltam, mindenki nagyon kedvesen fogadott.   Magát az újságot pedig már fél éve -mióta a Pannonra kerültem – olvasom, hasznosnak és érdekesnek tartom.'” (Cseh Réka)

„Nekem, mint írónak kellemes érzéseim vannak a szerkesztőséggel kapcsolatban. Ha akarunk, és ha nekiállunk, akkor nagyon jó dolgokat vagyunk képesek összehozni (ilyen volt az „Öleld át az Egyetemünket” például). Eltervezzük, megcsináljuk, és ha nem is egészen úgy sül el, ahogy tervezzük, azért mi mindig mindenhol minden helyzetben jól érezzük magunkat. Persze van, amikor semmi nem jön össze, amikor hiába próbálkozik az ember, olyan, mintha a falnak beszélne, senki nem kapható a dolgokra. De a legjobb családban is vannak ilyenek.   Összességében azt mondhatom, hogy szeretem ezt a kis csapatot. Remélem, még sokáig írhatunk együtt, bár tudom jól, hogy előbb-utóbb mindenki átveszi a diplomáját és itt hagyja az egyetemet és vele az újságot is, amibe higgyétek el, minden alkalommal beleírjuk a lelkünket is.” (Molnár Nóra Kata)

A Te miért szereted az Egyetemünket? bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.