Dr. Paczolay Gyula, egyetemünk nyugalmazott docense a városnál kezdeményezte, hogy a deportáltak tiszteletére méltó emlékhelyet hozzanak létre. Veszprém Megyei Jogú Város Önkormányzatának, a Pannon Egyetemnek, valamint a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumnak összefogása eredményezte, hogy november 7-én délután kettő órától felavatásra került az egykori várbörtön falára elhelyezett bronztábla, Diénes Attila Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása.

Az emléktábla leleplezésén, ahol Dr. Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes úr mondott avató beszédet és az egyházak képviselői megáldották az 1956-os veszprémi deportáltak emléktábláját, részt vett Dr. Friedler Ferenc rektor úr és Csapó Viktor HÖK elnök is. A kulturális műsorban pedig közreműködtek a Veszprémi Egyetemi Kórus illetve az Egyetemi Versmondó Műhely tagjai.

A rendezvény végén egy kedves idős hölgy odajött hozzám, és feltette az amúgy költői kérdést: Hol vannak a mai egyetemisták, akik most fejet hajthatnának a hős elődök előtt? Kultúrosként nem ütköztem meg a „hiányon”, de azért mindenki megpróbálhatja magában megválaszolni a kérdést. Én ehelyett itt inkább Szűcs István veszprémi MEFESZ-vezető, egykori deportált visszaemlékezéséből ragadnék ki néhány sort, amely bepillantást enged az 1956-ban elhurcoltakkal történtekbe:

„Reggel kivezényeltek a börtönudvarra, felraktak a nyitott tehergépkocsikra tizenöt-húszasával és elindultunk, ahogy mondták, Szibériába. Útközben sok cédulát dobtunk ki, sálba, zsebkendőbe kötöttük, kesztyűbe dugtuk bele. Ezekből több eljutott a hírközlő szervekhez, az én szüleim is többször hallották a nevemet az Amerika Hangjában, bemondta London, a Szabad Európa. A határon túl az ungvári börtönbe kerültünk. Velem kezdődött a sor, mert még a veszprémi börtönben lefolytatott kihallgatások során kiderült, hogy én a Veszprémi Forradalmi Tanács tagja voltam. A tolmácsok kárpátaljai magyarok voltak. Kihallgatóink teljesen tájékozatlanok voltak a magyarországi eseményekről, például azt kérdezték tőlem, hány terhes anyát dobtam le a tízedik emeletről, hány szovjet csecsemőt téptem ketté. Praktikusabb kérdés volt, hogy hány szovjet katonát öltem meg. Mondtam, hogy egyet sem. A másik kedvenc téma volt az imperializmus ügynöke. […]

A cellák kb. öt méterszer öt méteresek voltak, 12-14 főre méretezve, hat-hét emeletes vasággyal Minden ágyban két-három szál deszka volt. Ezekben több száz bevésett nevet találtunk, ezek két városhoz és két időponthoz kötődtek: 1953 Berlin és 1956 Poznań. Az őröktől megtudtuk, hogy onnan is hoztak ide ilyenféle csirkefogókat, mint mi vagyunk.”

A rendezvényen készült teljes képgalériát ide kattintva érhetitek el!

Felföldi Gábor
Fotók: Domján Attila

A 1956-ban deportáltak emléktáblája bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.