Sokat változott a világ a XIX. század óta, amikor az orchideák az egzotikumok csúcskategóriáját képviselték, és a vakmerő gyűjtők a meggazdagodás reményében özönlöttek értük a trópusi tájakra. Manapság már nem kell távolabbra mennünk a legközelebbi virágboltnál vagy bevásárlóközpontnál, ha orchideákat szeretnénk látni, s az utóbbi években a házak ablakaiban is kezdik felváltani a muskátlikat és a fokföldi ibolyákat a távol-keleti virágcsodák. Az őket övező, egyre növekvő rajongás ellenére még mindig nem számít közismert ténynek, hogy a mérsékelt égövön, s Magyarországon is számos orchideafaj honos. A közel 70 hazai fajból 37 megtalálható a Keszthelyi-hegységben, s ezek közül a legnépesebb nemzetség a nőszőfüvek (Epipactis). Egy orchidea-rajongónak ez önmagában is elég indok lehet arra, hogy jó pár vizsgaidőszak utáni, verőfényes nyári délutánt áldozzon nőszőfű-vadászatra. Engem azonban a nőszőfüvek túrázás közben előbb megtaláltak, mint ahogy én kerestem volna őket. Már az első tövek (akkor még izzasztó) meghatározása során rabul ejtettek szolid szépségükkel és rendkívüli változatosságukkal, s hamar kiderült, hogy a hegységből addig közölt nyolc nőszőfűfaj mellett még vannak felfedezetlenek is. Pár évvel később, sok száz kilométer gyalogtúra, majdnem négyezer tő nőszőfű megvizsgálása, számos új előfordulás és hét, a területről eddig nem ismert faj (pontuszi-, mocsári-, Tallós-, ibolyás-, Peitz-, keskenyajkú- és elbai nőszőfű) megtalálása után lelkesedésem változatlan. Továbbra is alig várom a vizsgaidőszak végét, leginkább abból az okból (a nyilvánvalóak mellett), hogy a legelső nőszőfüvek – felettébb egyetemi hallgató-barát nemzetségként – nagyjából ekkor kezdenek nyílni. De mitől is ilyen lenyűgözőek ezek a filigrán, ügyesen a környezetükbe olvadó, sokszor alig észrevehető növények?

A nőszőfüvek (és úgy általában az orchideák) különlegessége életük első pillanatától kezdve megmutatkozik: magjaik gyakorlatilag nem tartalmaznak tartalék-tápanyagot, ennek köszönhetően egyetlen szem mák tömege 200 nőszőfűmagéval egyezik meg! Az orchideák ugyanis a minőséget stratégiai célból mennyiségre cserélték az evolúció folyamán, egy tő tízezernél is több magot hozhat évente. Szükség is van ennyi magra, ugyanis tartalék híján magoncaik már a csírázás során segítségre szorulnak, amit egyes gombafajoktól kaphatnak meg. A gombával egy lényegében kölcsönösen hasznos együttműködés (orchidea-típusú mikorrhiza kapcsolat) alakul ki, melyben azért többnyire a növény jár jobban. Ennek tudatában meglepő, hogy egyes nőszőfüvek jellemzően nyílt dolomit-sziklagyepekben fordulnak elő, látszólag „a dolomitból nőnek ki”, tehát még egy ilyen forró és száraz helyen is képesek olyan gombafajokat találni, melyekkel mikorrhiza-kapcsolat kialakítására képesek. Ilyen faj az egyik legkorábban, már június közepétől nyíló, mutatós, lilásvörös virágairól könnyen felismerhető vörösbarna nőszőfű (Epipactis atrorubens), melynek már a XVIII. századból is vannak adatai a Keszthelyi-hegységből. Az élőhelyet tekintve a másik végletet a nyirkos, árnyas bükkösök jelentik, ezek már jóval kedvezőbb feltételeket biztosítanak a gombapartnerek számára (is), ennek megfelelően a hegység nőszőfűfajokban leggazdagabb területeinek ezek számítanak. Itt olyan ritka fajokba ütközhetünk, mint az elbai nőszőfű (E. albensis), melynek dunántúli előfordulásait egy kézen is könnyedén meg lehet számolni. Ez az egyik legkésőbb nyíló orchideánk, augusztustól szeptember végéig is nyílhat. Ugyanitt fordul elő a pontuszi- (E. pontica), az ibolyás- (E. purpurata), a csőrös- (E. leptochila) és a Norden-nőszőfű (E. nordeniorum), utóbbinak világállománya nagyrészt hazánkban található. Főleg cseresekben fordul elő a Magyarország területéről először 2016-ban közölt (a Keszthelyi-hegységben már 2014-ben megtalált) Peitz-nőszőfű (E. peitzii) és a keskenyajkú nőszőfű (E. neglecta). Leggyakrabban lápréteken fordul elő a mocsári nőszőfű (E. palustris), de olyan pionír felszíneken is megjelenik, mint a felhagyott bányák; így pl. egy balatongyöröki felhagyott kőbányában is megtelepedett. Egyes fajok élőhelyüket tekintve kevésbé „válogatósak”, jóval gyakrabban, változatos helyeken bukkanhatunk rájuk. Ilyen faj az erősen illatos virágú, nagyon apró termetű kislevelű nőszőfű (E. microphylla), a hosszú virágkocsányairól felismerhető Vöth- (E. voethii) és a nemzetség mind az országban, mind a hegységben leggyakoribb és egyben legnagyobb termetű faja, a széleslevelű nőszőfű (E. helleborine). Régebben ez a faj még a mai állapotánál is jóval gyakoribb volt, ám ritkulását nem a környezetszennyezés, az erdészet vagy a kirándulók általi túlzott gyűjtés okozta, hanem a tudomány. Igen, a botanikusok, ugyanis pár száz évvel ezelőtt még messze nem különböztettek meg ennyi fajt, mint ma. Az újabb taxonokat szinte mind a morfológiailag amúgy is változatos széleslevelű nőszőfűből választották le, így ez a nagyon gyakori faj „szétesett” sok ritkábbra.

Az egymástól ennyire különböző környezetet kedvelő fajok együttes jelenléte a Keszthelyi-hegység viszonylag kis területén annak köszönhető, hogy a hegység az élőhelytípusokat tekintve nagyon változatos. E változatosság megóvása a leglényegesebb elem a nőszőfüvek ekkora fajgazdagságának hosszú távú megőrzésében. A terület nőszőfűfajainak és előfordulásaiknak ismerete szintén elengedhetetlen tényező hatékony védelmük érdekében, ezért szándékomban áll folytatni a hegység további vizsgálatát az elkövetkező évek folyamán. Szívesen megosztanám e rejtett kincsek felfedezésének örömét másokkal is, biztatlak Benneteket, tartsatok velem, fedezzük fel együtt e különleges orchideákat!

A cikk alapjául szolgáló vizsgálat az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-ÚNKP-17-1 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.

Szerző: Pacsai Bálint

Fotók: Pacsai Bálint

A A Keszthelyi-hegység rejtett kincsei bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.