To begin with, could you tell a few words about yourself? What is it that our readers should know about you?

I was heading for a career as an architectural engineer, but I realized in my final secondary school years that I found changes in the economy, culture and society to be more interesting, something I would prefer to explore.
I belong to the world of intellectuals that is on the verge of extinction – a world inhabited by people who strive to reconcile their differing views of the world that always reflect changes, and reach harmony somehow. That is why I had become a researcher. I am a curious man with a powerful imagination, which I try to “bring down to earth” through a ceaseless inquiry into connections hidden within reality. Naturally, this had many benefits as well as drawbacks, particularly when this imaginative power can conjure up fantastic ideas in other people’s minds too. When this happens, even ideas that seem to be unrealizable in rational terms may prove to be feasible. I am stubborn in this respect, I always keep on seeking a solution.
Throughout my working life I have not been focusing on my own scientific career and promotion only, but also place emphasis on efforts to foster the renewal of our scientific institutions. I know that this may appear an immodest stance, since such a large-scale work is bound to stretch beyond a generation, yet I had and will never give up these goals. I have always worked to make the world a better place, at least a little. What many saw as my “saintly zeal” often turned out to inspire or “infect” others and provided energy, among others, for the creation and successful implementation of the KRAFT Program. In simpler terms, this is what we can call social innovation.

Now, could you outline your professional career? What do you think were the major milestones?

As I said, in the final period of my gymnasium studies I began to develop an interest in social changes. This included the stifled tension within Hungarian society at the time: its humiliation, self-alienation and the lack of the ability to realize its potentials. This was a fake realism of “this is what we have, this is what we have to like,” forcing people to come to terms with existing conditions, a definitive feature of this era which sometimes haunts Hungary to date. Owing partly to my family background, I always rejected this attitude. However, the other side of this fake realism was equally alien to me: the belief that we Hungarians are better than the rest of socialist countries. Seeking points of revolt, my friends and I used to annoy the then regime whenever we had the chance. I took part not only in overt or – most of the time – indirect protest but also in the organization of cultural events, for example, a classical music club. Eventually my attitude to the system that deviated from expected behaviour had resulted in my move to another school: I left Budapest’s inner city for the outskirt district Angyalföld before they could kick me out (nevertheless, later I was expelled from Kölcsey Gymnasium). Compared to my former school, at the new gymnasium, Kilián, I could experience a setting that was closer to life, which provided me with useful experience for my future journey.
Following some difficulties, I had been admitted to the Karl Marx University for Economics. Although it was far from a pleasant environment in political terms, I met researchers and educators with whom I have maintained good contacts ever since then. I should highlight Professor Tamás Szentes, who has been tracking and commenting on my work to date and often provides me with good advices.
In socialist countries the scientific world of the 1970s was suffering from an extreme scarcity of information, meaning that critical social science was practically non-existent. Aspirations that were deemed to be dangerous had been quickly suppressed, their originators were placed under pressure, and when this threat was not enough they were laid off or even forced to leave the country. While it was difficult to find any relevant literature in libraries, we “Szentesian” students could access the latest scientific findings from abroad. My friend László Béládi and I forwarded a proposal to compile a reader, which was eagerly supported by Professor Szentes, to our great surprise. This was the beginning of the series “Development Studies,” edited by the two of us for more than a decade – well, with a short interruption: in 1986, as a result of pressure exerted by the Hungarian Workers’ Party Central Committee, its publication had been banned by the then Ministry of Education, following a disciplinary investigation concerning our book The Jewish Question in East-Central Europe. When a year later we could relaunch the series, Hungary was already immersed in the crisis of Kádárism, so all of us focused on the changes occurring in domestic policy.
This period allowed me to learn editing and translation. Having received my degree in economics, I also obtained a degree in history at Lorand Eötvös University of Budapest (ELTE).
The Polish workers’ opposition movement Solidarity opened Western eyes to the social transformations evolving in Eastern Europe, which also had a part in my successful application for a grant targeting young Polish and Hungarian researchers at the University of Sussex Institute of Development Studies. This was a decisive year in my life: I could follow my career path, encountering the circle of Western European thinkers that I found very appealing then, where I could build excellent contacts that have proved to be viable to date. In Sussex I began to delve into a new research theme, the East–West arms race and movements that emerged in response. I thoroughly explored the theoretical literature on civil society, which I attempted to turn into practice immediately. During the 1984 Perugia Conference of the European peace movement I was among the participants who founded the European Network for East–West Dialogue.
It happened in the same year that one of the students at the newly-formed ELTE College for Law (later named after Hungarian social scientist and politician István Bibó) asked me to deliver a lecture which had been previously banned at a pseudo-independent peace club by the National Peace Council, functioning under strict Party control. This young student was called Viktor Orbán. What I had apparently discovered in the Bibó Collegians of Ménesi Street was a sense of mission and eagerness to learn, which was a novel, definitive experience for me. This encounter had proved to be enduring, they asked me to be their honorary teacher at Bibó College, and soon after we also began to organize the national network of similar colleges for advanced studies. Bibó Collegians were involved in the European peace movement and the organization activities of the Network for East–West Dialogue. At difficult moments we received substantial help from the international press and the European public. iASK is about to publish a book and set up an exhibition under the title Daliás idők/Heroic Times, commemorating this period.
Grassroots networks had a considerable role in preparing the regime change (which still awaits exploration), and the network of networks had an even more significant part. When the Network of Free Initiatives (whose name and inception were partly my idea) was turned into a political party through an internal coup, I had decided to remain within the world of scientific inquiry and civil society. A scholarship offered by the MacArthur Foundation and the Social Science Research Council of New York provided an excellent opportunity for further professional development: I spent its first year in the United States, at the University of California, Berkeley campus and Harvard University in the framework of a postdoctoral program. As a young researcher at the Institute of first, International Studies, then, of European Studies, I forged good relationships, maintained to date, with several notables of scientific life. In the second year I had the opportunity to conduct postdoctoral research at the EU’s European University Institute in Florence, and to travel around many Eastern European satellite states in the early days of the great transformation process. In Berkeley, which is next to San Francisco, I met my partner for life, Jody Jensen, who has been supporting all of my aspirations ever since then. I doubt that I could have achieved any of my aforementioned results without her. Shortly before my US study tour expired, I received a number of job offers, but it did not even cross my mind that I would not return to Hungary. I longed to create something new here, at home. Jody, who was attracted by Central Europe, backed my ambition, so we moved to Hungary.

Having returned home, I continued my research work at the Institute for Sociology at the Hungarian Academy of Sciences, then we were invited to establish a new department at the teacher-training college in Szombathely. I was optimistic because I was always reluctant to adopt the attitude of “dare to be small.” Eventually, we did not succeed in transforming the college into a university, thus my colleagues and I established the Institute for Social and European Studies (ISES). With this step, a novel institution had been created within the college, which could attract considerable EU funds and had a high degree of independence. This Szombathely framework, however, was suitable for developing a full-fledged institute only for a while, thus in the early 2000s we relocated to Kőszeg, where we could create the Europe House earlier.
The 1996 International Summer University launched in Kőszeg had proved that this city is an excellent venue for a Central European dialogue.
At that time I began to ponder upon the possibilities of reviving small and medium-sized historic towns. This also made me committed to the renovation of the Synagogue in Kőszeg.
All these ruminations and commitments brought about – much later, from the early 2010s – the program “Creative City – Sustainable Region,” in other words, the KRAFT period.

What are your major areas of research, what are you working on now?

I am engaged in extending the KRAFT Program to the whole of Pannonia, and I also write a comprehensive monography on the transformation of Central Europe and the future of the European construction.

Among others, you are a founder and currently the Director of the Institute of Advanced Studies Kőszeg (iASK). What was your chief objective or motive for establishing this institute?

The conventional forms of institutions creating knowledge are not adequately efficient, and increasingly fail to give quality and quick responses to changes in the world. Together with my colleagues we articulated that an institution of a different kind is needed, which aims to explore the hidden connections among various disciplines, to adopt multiple approaches to complex phenomena, to understand paradoxes as well as to explore and make practical use of the potentials provided by those phenomena. There are few institutions which can carry out all of these simultaneously. Relying on the KRAFT approach, we have successfully set up a new knowledge hub required for the implementation of development projects. Links have been established between science and the aspects of strategic development. This is a great achievement, which required the strong professional network created in the late 1980s, senior and young researchers, professors, administrative staff as well as local citizens, Kőszegians.
Following its foundation, iASK was questioned by quite a few members of the conventional academic camp, saying that Kőszeg is an insignificant town, it has no higher education institution of its own, what is more, there are no university centres nearby which could provide a basis. I believe that this may be the very reason for which the region needs an institute which is significant in international terms too, while it differs from universities in its working.

In fact, this is the climax of a process that started long ago and is rooted in Kőszeg’s past as a city of schools. I am really proud of the fact that I could gather advocates such as Tamás Szentes, Tibor Palánkai, Elemér Hankiss, György Schöpflin and Iván Vitányi, who had been personally involved in the programs evolving here for a long time.
It was an important objective that we should also engage natural scientists in research work. In this respect too, important progress has been achieved over the past five years: prominent members of Hungary’s academia such as Norbert Kroó, János Bogárdi, Eörs Szathmáry and András Szöllősi Nagy readily participated in the construction – perhaps even more intensely than social scientists. On the other hand, our research fellows include internationally renown scholars such as evolutionary biologist Dan Brooks and Professor Charles Vörösmarty of the City University New York, not to mention the eminent domestic and international representatives of the younger generation…

Recently you have been awarded, at the Prime Minister’s proposal, the Cross of the Hungarian Order of Merit by President János Áder, in recognition of decades of outstanding achievements in scientific research and education as well as your role in articulating the development concept “Creative City – Sustainable Region.” Could you tell us a bit more about the KRAFT Concept?

Elaborating the ideas conceived in the mid-1990s, we did not give up our plans, namely, that the region of Western Hungary should have a university of international prestige. My resolution was also supported by Zoltán Gaál, former Rector of the University of Pannonia. As a result, the KRAFT Program had been successfully launched, relying on funds from various foundations and multinational corporations as well as support from the Hungarian government.
The KRAFT period comprises the past ten years. The research idea itself was born from a debate on the future of small towns. Big multinational firms saw potentials in big towns and megacities only. I could not accept discrimination against small towns, so I was seeking an opportunity to refute this belief. Finally, I succeeded in drawing the attention of the Hungarian government formed in 2010. The objectives of the KRAFT Program and the visions of the government overlapped at several points, primarily in the aim to ensure high-standard living conditions in the provinces through realizing the latent potentials of small and medium-sized towns.

What are your personal and organizational plans and goals for the future?

At the initiative of the Ministry of Information and Technology, we are about to launch the Szigetköz–Csallóköz project, which is essentially a research-based development project.
By now, our focus has broadened beyond Kőszeg to include the whole West Pannonian Region, with considerable help from the Pannon Cities Alliance. The idea originates partly from the University of Pannonia, its researchers played an essential role in the implementation of scientific cooperation within the region.
Of course, development projects have not ended in Kőszeg either, the Kőszeg-KRAFT continues. We have long-term plans, including the redevelopment of the former Children’s Home (MÁV Gyermekotthon) to host a Central European doctoral school complete with a large research library, and a so-called smart campus. Research on the Balaton Uplands with KRAFT methodology and the construction of a Big Data Research Centre are also in the pipeline. We aim to build a Central European knowledge base that is adapted to the conditions prevailing in Hungary and particularly within this border region – essentially, a new type of intellectual and knowledge hub.
All of this will not be possible without institutional cooperation of a horizontal type, which differs from previous patterns. The networked operation of adaptive and open centres of excellence should replace the obsolete model. Our aim is to present and utilize new knowledge in a new way. It is important for the representatives of different disciplines to find, through dialogue, a common ground, to cooperate, and to be able to link science to everyday life.
As to my personal plans, I would like to spend more time on continuing and publishing my own research. Considering iASK achievements, this seems to be possible now, since the organization is already capable to run on its own, firmly set on its foundation.

Scientific work requires a high degree of concentration, commitment and creativity. Sometimes, however, recreation is needed too. What do you prefer to do in your free time?

This is hard to answer because I have little free time. Whenever I have an opportunity to relax, I prefer to spend time on the shores of the Adriatic or in the mountains, in nature. The Lower Alps is an ideal landscape for this. Whenever I can, I sit at the piano again – I could not imagine my life without music. We have a big garden in Kőszeg’s Királyvölgy, on the Napos-tető. I hope that our house will be soon completed too.
In the 1980s at some time I had a vision: I dreamt of a natural and work environment which I can enjoy, where people are convivial and live their everyday lives in harmony with nature. Kőszeg is such a place, its built and natural environments, its entire milieu all add up to be very stimulating. In this respect I feel myself to be privileged and lucky.

I think we can conclude that you have an outstanding scientific career. You must have gained plenty of experience over the years. What kind of advice would you give to your present and potential colleagues who are about to set out for a scientific career?

Do not be afraid to ask questions, even if you have to doubt your own achievements. Dare to navigate new waters, do not fear failure: be brave and be open-minded. Always grasp whatever good you can find in a specific era.
Do not stick to a single field of interest, dare to approach problems with a broader horizon. Do not build a fortress around yourself – try to advance the world, make it better. Avoid hollow careerism that is devoid of conviction because you will not be happy with such work. Whoever chooses a career in research must be brave and has to take more risks. The task of science is to make people’s lives easier rather than to foster the fulfilment of individual, selfish goals. That is why researchers must pay attention to who, how and to what end uses their results.
As the current pandemic shows, the common good is highly dependent on the results of scientific research and their use. And this demands a strong sense of responsibility.

Photos: iASK, Horváth Attila, Ohr Tibor

The article was translated into English by Éva Szalai.

A “I belong to the world of intellectuals that is on the verge of extinction”: An interview with iASK Director Prof. Dr. Ferenc Miszlivetz bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Kérem, meséljen magáról egy kicsit! Mi az, amit az olvasónak mindenképpen érdemes tudnia Önről?

Eredetileg építészmérnöknek készültem, de a középiskolás éveim végéhez közeledve megértettem, hogy számomra a gazdaság, a kultúra és a társadalom változása érdekesebb, inkább azzal szeretnék foglalkozni.
Egy kiveszőfélben lévő értelmiségi világhoz tartozom, amelyben olyan emberek élnek, akik a világról alkotott, a változásokra mindig reflektáló véleményüket próbálják ütköztetni és valahogyan harmóniába hozni. Ezért is lettem kutató. Kíváncsi ember vagyok, nagy képzelőerővel rendelkezem, ezt próbálom „leföldelni” a valóság rejtett összefüggéseinek szüntelen kutatásával.  Ennek természetesen sok előnye és hátránya is van, főként akkor, amikor ez a képzelőerő mások fantáziáját is beindítja. Ilyenkor egyszeriben még a racionálisan megvalósíthatatlan ötletek is megvalósíthatónak tűnnek. Én persze ilyenkor is makacs vagyok, mindig próbálok megoldást találni.
Munkám során nem csupán a saját tudományos karrieremet és előmenetelemet helyezem előtérbe, azzal párhuzamosan hangsúlyt fektetek a tudományos intézményi megújulás előmozdítására is. Tudom, hogy ez nem tűnik szerény attitűdnek, hiszen ekkora volumenű munkához nem elegendő egy emberöltő, de az ilyen irányú céljaimat sohasem adom fel, sohasem adtam fel. Mindig azon dolgoztam, hogy a világot egy kicsivel jobb hellyé tegyem. Ez a sokak szemében „szent őrület” volt az, amely másokat is megfertőzött és energiával táplálta többek között a KRAFT (Kreatív Város Fenntartható Vidék – a szerk.) koncepció megalkotását és sikerre vitelét. Kicsit prózaibban ezt nevezzük társadalmi innovációnak.

Kérem, mutassa be néhány mondatban a szakmai életútját! Véleménye szerint melyek voltak a legfontosabb mérföldkövek?

A gimnázium vége felé közeledve  elkezdtem érdeklődni a társadalmi változások iránt. Ebben benne volt az akkori társadalom lefojtott feszültsége, megalázottsága, meghasonlottsága önmagával, a rendelkezésre álló lehetőségekkel való szembesülés képességének hiánya. Ez volt a korszakot meghatározó „ez van, ezt kell szeretni” belenyugvásra nevelő hamis realizmusa, ami részben még ma is kísért.  Családi hátteremnek is köszönhetően én ezzel sosem értettem egyet. Idegen volt tőlem azonban a  hamis realizmus másik oldala, a gulyás-kommunizmus képzelt fölénye: az a fajta felfogás, hogy mi, magyarok, jobbak vagyunk mint a többi szocialista ország. Kerestem a lázadási pontokat, a barátaimmal ott frocliztuk az akkori rendszert, ahol arra lehetőségünk adódott. A nyílt vagy többnyire közvetett protestálás  mellett azonban kulturális rendezvények, például komolyzenei klub szervezésében is részt vettem. A megkövetelttől eltérő  viszonyulásom a fennálló rendhez végül iskolaváltáshoz vezetett: a belvárosból Angyalföldre mentem mielőtt kirúgtak volna (utólag azért elbocsájtottak a Kölcseyből). Az új iskolában, a Kiliánban, a korábbinál életközelibb közegbe kerültem, ami jó útravalóként szolgált.
Némi zökkenőkkel végül felvételt nyertem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre. Politikai értelemben nem volt egy kellemes közeg, azonban olyan kutatókkal és oktatókkal találkoztam, akikkel azóta is jó kapcsolatot ápolok. Közülük kiemelkedik Szentes Tamás professzor, aki a mai napig követi és kommentálja a munkámat és gyakran lát el jó tanácsokkal.
A ’70-es évek tudományos világa a szocialista országokban rendkívül információhiányos volt, lényegében nem létezett kritikai társadalomtudomány. A veszélyesnek ítélt törekvéseket gyorsan elfojtották, megfogalmazóikat nyomás alá helyezték, és ha nem értettek a szóból, eltávolították munkahelyükről, vagy kitessékelték őket az országból. A könyvtárakban nehéz volt szakirodalmat találni. Mi Szentes diákjaiként hozzájutottunk a legfrissebb külföldi tudományos eredményekhez. Béládi László barátommal egy szöveggyűjtemény javaslatával álltunk elő, amit nagy meglepetésünkre Szentes professzor teljes mellszélességgel támogatott. Ebből lett a Fejlődés-tanulmányok sorozat, melyet több mint egy évtizeden át szerkesztettünk egy rövid szünettel, mert a Zsidókérdés Kelet- Közép-Európában kötet miatt az MSZMP KB nyomására az akkori oktatási minisztérium 1986-ban – egy fegyelmi vizsgálatot követően – betiltotta. Amikor egy év múlva újraindíthattuk, már nyakig voltunk a kádárizmus válságában, mindenki a belpolitikai változásokkal volt elfoglalva.
Közben megtanultam szerkeszteni és fordítani. A közgazdasági diploma megszerzését követően az ELTE-n elvégeztem a történelem szakot is.
A Szolidaritás lengyel ellenzéki munkásmozgalom hatására a Nyugat is kezdett felébredni a Kelet-Európában zajló társadalmi átalakulások ügyében: ez is közrejátszott abban, hogy sikerült elnyernem egy kizárólag lengyel és magyar fiatal kutatók számára kiírt ösztöndíjat a Sussexi Egyetem Fejlődés-tanulmányok Intézetében. Ez az év döntő volt az életemben: megmaradtam a pályán, bekerültem a számomra akkor nagyon vonzó nyugat-európai gondolkodási körbe, kiváló, a mai napig tartó kapcsolatokra tettem szert. Sussexben egy új kutatási témával, a kelet-nyugati fegyverkezéssel és az ennek hatására kialakult mozgalmakkal is foglalkozni kezdtem. Beleástam magam a civil társadalom elméleti szakirodalmába, amit rögtön a gyakorlatban is megpróbáltam alkalmazni. 1984-ben az európai békemozgalom perugiai konferenciáján többedmagammal létrehoztuk a Kelet-Nyugat Párbeszéd Európai Hálózatát.
Ebben az évben történt, hogy az  akkor szárnyait bontogató (később Bibó Istvánról elnevezett) ELTE Jogász Szakkollégium egyik diákja felkért egy  olyan előadásra, amit egy álfüggetlen  béke klubban a szigorú pártkontroll alatt működő Országos Béketanács éppen betiltott. A fiatal diákot Orbán Viktornak hívták. A Ménesi úti szakkollégistákban erős elhivatottságot és tanulni vágyást véltem felfedezni, ami új, meghatározó élmény volt számomra. A találkozás végül maradandónak bizonyult, felkértek a szakkollégium tiszteletbeli tanárának, és nem sokkal ezután elkezdtük szervezni a szakkollégiumok országos hálózatát.  A Bibó szakkollégisták bekapcsolódtak  az európai békemozgalomba  és a Kelet-Nyugat Hálózat szervező munkájába. A nemzetközi sajtó és az európai közvélemény sokat segített nehéz pillanatokban. Erről a korszakról Daliás idők címmel könyvet adunk ki és kiállítást szervezünk.
A rendszerváltoztatás előkészítésében komoly, eddig még kevéssé feltárt szerepet játszottak az alulról szerveződő hálózatok és még jelentősebb a hálózatok hálózatának a szerepe. Amikor a Szabad Kezdeményezések Hálózatát (aminek egyik névadója és ötletgazdája voltam) egy belső puccs-csal párttá alakították, úgy döntöttem, maradok a tudományos kutatás és a civil társadalom világában. A tovább fejlődéshez kitűnő lehetőséget teremtett a MacArthur Alapítvány és a new yorki Social Science Research Council pályázata, aminek első évét az Egyesült Államokban egy posztdoktori program keretében töltöttem a Kailforniai Egyetem Berkely campusán és a Harvard Egyetemen. A Nemzetközi Tanulmányok, majd az Európa-tanulmányok Intézetének fiatal kutatójaként a tudományos élet több kiválóságával kerültem máig tartó jó viszonyba. A második évben az EU firenzei doktori iskolájában kutathattam, és lehetőségem volt beutazni a nagy átalakulási folyamat kezdetén több kelet-európai szatellit országot. A San Fransisco-val határos Berkeley-ben találkoztam életem párjával, Jody Jensennel, aki ettől fogva minden  törekvésemben támogatott. Nélküle nem születtek volna meg a felsorolt eredmények. Az amerikai tanulmányút vége felé kaptam állásajánlatokat, bennem azonban fel sem merült, hogy ne jöjjek haza Magyarországra. Itthon szerettem volna valami újat alkotni. Jody, akit vonzott Közép-Európa, támogatott ebben, így Magyarországra költöztünk.

A hazatérés után folytattam az  MTA Szociológiai Intézetében folytattam a kutatómunkát, majd meghívásra egy új tanszék megalapításába vágtunk bele  Szombathelyen. Optimista voltam, mindig is távol állt tőlem a  „merjünk kicsik lenni” hozzáállás. Szombathelyen végül nem sikerült önálló egyetemet formálni a főiskolából, mi pedig kollégáimmal létrehoztuk a Társadalomtudományok és Európa-tanulmányok Intézetét (ISES). Ezzel a főiskolán belül egy teljesen új típusú intézményt hoztunk létre, amely komoly Európai Uniós finanszírozási források bevonásával, nagy önállósággal működött. A szombathelyi keretek azonban az intézet felvirágoztatására csupán egy darabig voltak megfelelőek, így a 2000-es évek elején átkerültünk Kőszegre, ahol korábban már létrehoztuk az Európa Házat.
Az 1996-os Kőszegen elindított nemzetközi nyári egyetem bizonyította, hogy Kőszeg kiváló helyszíne a közép-európai párbeszédnek.
Ekkor kezdtem töprengeni a történelmi kis- és középvárosok fellendítésének lehetőségein. Ekkor köteleztem el magam a kőszegi zsinagóga felújítása mellett is.
Mindezeknek a töprengéseknek és elköteleződéseknek lett az eredménye jóval később, a 2010-es évek elejétől a Kreatív városok, fenntartható vidék program, más szóval a KRAFT korszak.

Melyek a fő kutatási területei, min dolgozik jelenleg?

A KRAFT program egész Pannóniára történő kiterjesztésén, emellett egy átfogó monográfián dolgozom, ami Közép-Európa átalakulásáról és az európai konstrukció jövőjéről szól.

Ön többek között a Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetének alapítója és főigazgatója. Mi volt a legfőbb célja/motivációja az intézet megalapításakor?

A tudást létrehozó konvencionális intézményi formák nem kellőképpen hatékonyak, egyre kevésbé képesek megfelelő színvonalon és gyorsasággal reagálni a világ változásaira. A kollégáimmal megfogalmaztuk, hogy szükség van valamilyen más típusú intézményre, melynek célja a tudományágak közötti rejtett kapcsolatok feltárása, a komplex jelenségek sokoldalú megközelítése, a paradoxonok megértése, illetve az ezekből fakadó lehetőségek  feltérképezése és hasznosítása a gyakorlatban. Kevés olyan intézet létezik, amely ezeket egyszerre műveli. Sikerült megszervezni a KRAFT szemlélet alapján egy, a fejlesztésekhez szükséges új tudásközpontot. Összekapcsoltuk a tudományt és a stratégiai fejlesztési szempontokat. Ez igen nagy teljesítmény, amihez szükség volt a 80-as évek végén létrehozott erős szakmai kapcsolatrendszerre, szenior és fiatal kutatókra, professzorokra, adminisztrátorokra és a helyi lakosokra, a kőszegiekre is.
Megalakulását követően az intézetet többen is megkérdőjelezték a konvencionális  akadémiai táborból, mondván, hogy  Kőszeg jelentéktelen város, nem rendelkezik felsőoktatási intézménnyel, sőt, a közelben sincsenek olyan egyetemi központok, amelyekre építeni lehet. Úgy vélem, hogy talán épp emiatt van szüksége a régiónak egy nemzetközi szinten is jelentős tudományos intézetre, amely az egyetemektől különböző módon működik.

Valójában egy régen megindult folyamat betetőzéséről van szó, amelynek kezdete Kőszeg iskolavárosi múltjában található. Én mindenesetre büszke vagyok arra, hogy olyan támogatókat tudhattam magam mellett, mint Szentes Tamás, Palánkai Tibor, Hankiss Elemér, Schöpflin György és Vitányi Iván, akik sokáig személyesen is részt vettek az itt folyó programokban.
Fontos célkitűzés volt, hogy a természettudósokat bevonjuk a kutatómunkába. E téren is nagyot léptünk előre az elmúlt öt évben: a magyar akadémiai élet olyan kiválóságai, mint Kroó Norbert, Bogárdi János, Szathmáry Eörs, Szöllősi Nagy András talán még a társadalomkutatóknál is nagyobb lendülettel vettek részt az építkezésben. Ösztöndíjasaink között pedig olyan nemzetközi kiválóságokat tudhatunk, mint az evolúció biológus Dan Brooks, vagy a City University New York professzora, Charles Vörösmarty. A fiatalabb generáció hazai és nemzetközi kiválóságairól nem is szólva…

A közelmúltban a miniszterelnök előterjesztésére a köztársasági elnök a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje polgári tagozata kitüntetést adományozta az Ön számára több évtizedes kimagasló színvonalú tudományos kutatói és oktatói pályája, valamint a Kreatív Város Fenntartható Vidék fejlesztési koncepció kidolgozásában vállalt szerepének elismeréseként. Kérem, meséljen kicsit a Kreatív Város Fenntartható Vidék (KRAFT) fejlesztési koncepcióról!

A 90-es évek közepén megfogant gondolatok mentén haladva nem adtuk fel a terveinket, miszerint a nyugat-magyarországi régió megérdemelne egy nemzetközileg is jelentős egyetemet. Elhatározásomban Gaál Zoltán, a Pannon Egyetem egykori rektora is támogatott. Ennek eredményeképpen sikerült elindítani a KRAFT-programot, amelyhez a magyar kormány mellett különféle alapítványoktól és multinacionális cégektől is kaptunk támogatásokat.
Az elmúlt tíz év a KRAFT-korszak. Maga a kutatás ötlete egy, a kisvárosok jövőjét firtató vitából született. A nagy multinacionális cégek kizárólag a nagyvárosokban vagy megacitykben látnak potenciált. A kisvárosokkal szembeni diszkriminációt nem tudtam elfogadni, így lehetőséget kerestem arra, hogy bizonyítsam ennek ellenkezőjét. Végül sikerült felkelteni a 2010-ben megalakult magyar kormány érdeklődését. A KRAFT program céljai és a kormány elképzelései számos ponton megegyeztek, elsősorban abban, hogy magas színvonalú életet kell biztosítani a magyar vidéken, felszínre kell hozni a kis- és középvárosokban rejlő lehetőségeket.

Milyen egyéni és szervezeti szintű szakmai jellegű tervei, illetve céljai vannak a jövőre nézve?

Az ITM kezdeményezésére most indul a Szigetköz-Csallóköz projekt, ami lényegében kutatásra épülő fejlesztést jelent.
Jelenleg már nem csupán Kőszegre fókuszálunk, hanem az egész Nyugat-Pannon régióra, amiben nagy segítséget jelent a Pannon Városok Szövetsége. Az ötlet részben a Pannon Egyetemről származik, az ottani kutatók nélkül nem valósult volna meg a régión belüli tudományos együttműködés.
Természetesen Kőszegen sem értek véget a fejlesztések, a Kőszeg-KRAFT folytatódik. Hosszú távú terveink vannak, szeretnénk a MÁV gyermekotthont átalakítani és helyet biztosítani egy nagy kutatókönyvtárral működő közép-európai doktori iskolának és egy úgynevezett okos campusnak. Tervezünk KRAFT módszerekkel végzett Balaton-felvidéki kutatást, illetve Big Data Kutatóközpontot is. Szeretnénk egy hazai, illetve a határrégió feltételeihez igazodó közép- európai tudásbázist építeni, lényegében egy újtípusú szellemi és tudásközpontot.
Mindez nem lesz lehetséges az eddigi mintázatoktól eltérő horizontális intézményi együttműködés nélkül. Rugalmas és nyitott kiválósági központok hálózatos működése kell hogy felváltsa az elavult modellt. Célunk, hogy az új tudást új módon mutassuk be és hasznosítsuk. Fontos, hogy a különböző tudományterületek képviselői szót értsenek egymással, együttműködjenek, és hogy képesek legyenek összekapcsolni a tudományt a mindennapi élettel.
Ami a személyes terveimet illeti, szeretnék több időt tölteni saját kutatásaim folytatásával és publikálásával. Az intézet elért eredményei alapján ez már lehetségesnek látszik, hiszen a szervezet már képes önállóan működni, stabilan áll a saját lábán.

A tudományos munka nagymértékű koncentrációt, elhivatottságot és kreativitást igényel. Időnként azonban szükség van kikapcsolódásra is. Szabadidejében mivel foglalkozik szívesen?

Erre nehéz válaszolni, szabadidőből kevés van. Ha lehetőségem van pihenni, szívesen töltök időt az Adria partján, vagy a hegyek közt, a természetben. Az Alpokalja ehhez a legideálisabb környezet. Amikor tehetem, újra leülök a zongora mellé – zene nélkül nem tudnám elképzelni az életemet. Van egy nagy kertünk a Királyvölgyben, a Napos tetőn. Remélem, hamarosan a házunk is felépül.
Volt valamikor a 80-as években egy vízióm, olyan természeti és munka-környezetről  álmodtam, ahol jól érzem magam, ahol az emberek kedvelik egymást, és a természettel harmóniában élik a mindennapjaikat. Kőszeg egy ilyen hely, az épített és a természeti környezet, a miliő együttesen nagyon stimuláló. Ilyen szempontból kiváltságosnak és szerencsének érzem magam.

Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy az Ön tudományos karrierje kiemelkedő. Az évek során bizonyára rengeteg tapasztalatot szerzett. Mit tanácsolna a tudományos életpálya küszöbén toporgó kollégáknak és leendő kollégáknak?

Ne féljenek kérdezni, akár saját eredményeiket megkérdőjelezni. Merjenek új területekre evezni, ne féljenek, hogy elbuknak, legyenek bátrak és legyenek nyitottak. Mindig ragadják meg azt, ami az adott korszakban jó.
Ne csupán egy területtel foglalkozzanak, merjenek szélesebb látókörrel közelíteni a problémák felé. Ne betonozzák be magukat, próbálják jobbá tenni, előrébb vinni a világot. Kerüljék a belső meggyőződés nélküli üres karrierizmust, mert nem lesznek boldogok a munkájukkal kapcsolatban. Aki a kutatói pályát választja, annak bátornak kell lennie, több rizikót kell vállalnia. A tudománynak az a dolga, hogy megkönnyítse az emberek életét, nem pedig az, hogy egyéni, önző célokat valósítsunk meg. Ezért kell a kutatóknak törődniük azzal, ki mire és hogyan használja fel eredményeiket.
Ahogy a mostani pandémia is mutatja, a közjó jelentős mértékben függ a tudományos kutatások eredményeitől és azok felhasználásától. Ez pedig nagy felelősségvállalást követel.

Fotók: iASK, Horváth Attila, Ohr Tibor

A „Kiveszőfélben lévő értelmiségi világhoz tartozom” – interjú prof. dr. Miszlivetz Ferenccel bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

2018-tól a már kéthetente megrendezésre kerülő Tudomány a kocsmában sorozat ide első vendége Bodovics László Jan építészmérnök, műemlék-felügyelő (Vas Megyei Kormányhivatal) volt, aki a műemlékek fenntarthatóságáról és kreatív hasznosításáról szólt. A tematika kimondottan a kőszegi épített műemlékekre vonatkozóan mutatta be az általános sűrűn változó, szigorú szabályozási feltételeket, előírásokat. Kiemelte, hogy az örökségvédelem alapvető célja a műemlékek esetében a természetes anyagszerűség – legyen az kő, fa, vagy egyéb beépített anyagok – harmonikus megőrzése. Konkrét példákat említve modern Hideg-házat, illetve több belváros épület rehabilitációját. Köztük az FTI-IASK által menedzselt Sgraffitós-házat, a szecessziós Szemzőházat, illetve a letisztult stílusú Festetics palotát, vagy éppen az Árpád tér 25 alatti szintén sgraffitós díszítésű önkormányzati épületet. Elismerte, hogy a hazai jogi-, és törvényi szabályozások – eltérően a nyugat-európaitól – kissé egyoldalúak, főleg ami a finanszírozás, és a pénzügyi teherviselést illeti, vagyis a védett értékek esetében a terheket elsősorban a műemlék tulajdonosának kell állnia a feltárásoktól, a terveken át, a restaurátorok segítségével végbemenő helyreállításig. Emiatt a hazai épített műemlékek legyenek az magán-, önkormányzati-, vagy éppen állami tulajdonúak nehezebben megőrizhetők, illetve fenntarthatóbbak, mint a tőlünk nyugatabbra lévők. A korábbi időszakra jellemző állandóan változó szabályozás eredménye, hogy a Kőszegre korábban jellemző zsalutáblás nyílászárókat, a 60-a, 70-es 80-as években a nagy műemlékfelújítások esetében az ún. a budavári műemléki rendszer alapján végezték, mely szinte mindenhol kizárólag a külső-üvegtáblás megoldásokat részesítette előnyben a zsalutáblákkal szemben. Így a városra a 100-150 évvel jellemző zsalugáteres díszítés teljesen eltűnt a homlokzatokról. Bodovics László kiemelte, hogy az utóbbi időszakban azonban a különböző pályázati lehetőségek nagyban segítik az épületek fenntarthatóságát. Az előadáson szó esett a felújításoknál bizonyos esetekben érvényesülő szubjektív szempontokról is. Ilyen például a tetőterek esetében síkablakok vagy a kiugró ablakok preferálása, vagy éppen a bádogozásnál felhasznált anyagok megítélése, hiszen – ahogy Bodovics László fogalmazott „nem minden réz, ami annak látszik”.

Februárban Krekó Péter politikai elemző (Political Capital) az összeesküvés elméletek és az álhírek társadalom-lélektanáról elemezte. A vizsgált fő kérdések voltak: miért van igény a „befogadói oldalon” az összeesküvé elméletekre, vagyis, hogy az emberek miért hisznek az összeesküvés elméletekben; kik és miért terjesztik ezeket; milyen kézzelfogható gazdasági és/vagy politikai „eredményei”, hasznai lehetnek; mit tehetünk, van-e megoldás az álhírek ellen. Krekó Péter kiemelte, hogy a Science magazin felmérése alapján kimutatható, hogy az álhírek a közösségi médiafolyamokban gyorsabban terjednek, mint a valódi hírek. Ennek okai pedig a következők: újdonsággal bírnak, erős érzelmi reakciókat váltanak ki, mivel a félelmeinkre, a dühünkre vagy éppen a reményeinkre apellálnak és vágy-beteljesítőként funkcionálnak. A tudományos szakmai élet bevezette az ún. „post-truth age” vagyis „igazság utáni kor” kifejezést, melynek fő jellemzője, hogy ebben a mesterségesen létrehozott alternatív valóságban az érzelmek és azok kiváltása fontosabbá válnak, mint maguk a tényszerű információk. Három fő fogalmat különböztetett meg előadásában. Az összeesküvés elméleteket, az álhíreket és a dezinformációkat. A történelem során korábban is voltak, vannak és lehetnek összeesküvések, bizonyos érdekek okán, de jóval kevesebb, mint amennyi összeesküvés-elmélet létezik a világban – állította a Political Capital igazgatója. Álhírek tudatosan létrehozott és terjesztett hamis információk, melyek célja a megtévesztés. Az álhírek többsége egyfajta összeesküvés-elméleti narratívába szerveződve virul. Egy témában, bizonyos szempontok alapján válogatott információkkal pedig dezinformációs-csomagot lehet létrehozni, mellyel szintén befolyásolni lehet az emberek gondolatait, tetteit. Az Egyesült Államok elnökválasztási kampányában a Russia Today nevű orosz propagandacsatornát emelte ki élő, működő példaként. Jelentéktelen hírek kiemelése szintén egyfajta dezinformációs funkcióként szolgálhat különböző médiumok esetében. Úgy látta, hogy bizonyos összeesküvés elméletekben való hit egyfajta énvédő, illetve csoportvédő szindrómaként is funkcionál. Ilyen, az arab világban végzet 2004-es kutatás szerint az ott élők 80%-a hitte azt, hogy a 9.11-es new york-i a WTC támadást az amerikai kormány okozta, háborús okként felhasználva azt. Az USA 60% hiszi azt, hogy az 1963-as John F. Kennedy elleni merénylet nem a hivatalos Warren bizottság jelentésében leírtak alapján történt, vagyis nem magányos elkövető volt, hanem több, vagyis összeesküvés történt az elnök ellen. Krekó Péter megállapította, hogy az iskolai végzettség sem szignifikáns az „összeesküvés hívők” esetében, mivel csupán különböző típusú összeesküvésekben hisznek az eltérő iskolai végzettséggel rendelkező emberek. Arra kérdésre, hogy miért hiszünk az álhíreknek, illetve az összeesküvés-elméletekben ezt válaszolta: az egyre növekvő információk miatt, azok feldolgozásának felszínessége és csoporttagságból fakadó elfogultsága, illetve a korrekció képtelensége. Ez nem elsősorban emberi hiba, hiszen evolúciós eredete is van, hanem azon egyszerű tényen alapul, hogy a sokszor ismételt álhíreket és dezinformációkat nehezebb kitörölni, – hiszen jobban bennünk marad, – mint azok cáfolatát. A kényelmes hazugság kellemes, mint a kényelmetlen igazság. A közösségi média a fenti – emberiséggel egyidős – folyamatokra elképesztő módon ráerősített. Az emberek önként választják azokat a forrásokat, melyekkel átmossák a saját agyukat. Az ún. „vélemény-buborék” önkéntes létrehozása rendkívül megtévesztheti az embereket. Az egészségügyben rendkívül kártékonyak a különböző hiedelmek, mint pl. védőoltásellenesség terjedése. Az álhírek, dezinformációk ellen megelőzéssel, az álhíroldalak eltávolításával, felvilágosítással az oktatásban és az elemző- és a kritikai készség erősítésével lehet.

Szent Márton kultusz korokon és határkon átívelő történetéről Szommer Ildikó történész (Savaria Múzeum – Szent Márton Intézet) tartott előadást. Életrajzírója, Sulpicius Severus által felvázolt élettörténet (Vita Martini) alapján, Szent Márton olyan szent volt, aki nem meghalt Jézusért, hanem Krisztus földi másaként élte le életét. Az aszkéta katonából lett szerzetes, remete, majd térítő püspök egyedi személyiség volt a kereszténység történetében, mely az ábrázolásokban is kitűnik. Élete az odaadásról, az egymás megsegítéséről, a felebaráti szeretetről és a közös javak megosztásáról szólt. Minden érintett kultuszt hordozó nemzet – olasz, magyar, francia, stb. – magáénak érzi. Szommer Ildikó szerint, a 2016-os emlékév egyik fő tapasztalata is az, hogy olyan közös, európai örökség jeleníthető meg Szent Márton kapcsán, mely hídként összekapcsolhatja kulturális és turisztikai szempontból az európai országokat. Az Intézetvezető által adott kulturális áttekintésből kiderült, hogy Savaria neve Szent Márton születési helye okán maradt fenn a középkori térképeken és az emberek tudatában. Gyermek- és hittanuló éveit Páviában töltötte, majd már katonaként a híressé lett köpenymegosztási jelenet helyszíne már a franciaországi Amiens volt. Érdekes adalék, hogy arra a kérdésre, miért csak a fél köpenyét adta oda a koldusnak Márton, a válasz egy ókori római katonajogi szabály ad választ. Mivel a felszerelés értékének fele a katonáé, míg a másik fele a kincsáré, vagyis az államot illette, így Márton csak a felét, vagyis a saját részét adhatta át a rászorultnak. Egy másik megközelítés szerint, az aktus nem tulajdonjogi kérdés volt, hanem inkább teológiai. Azzal ugyanis, hogy a fél köpenyét adta oda, a szeretetét osztotta meg a vele és a köpeny a sorsközösség vállalás egyfajta szimbóluma lett, mivel a köpeny korábban a próféták alapruhadarabja volt. Így már érthetőbb, hogy miért ezt az eseményt ábrázolták a kora és késő-középkorban oly sokan, sokféle módon. Állítólag a későbbi Tours püspökévé lett Márton Pannoniából vitt szőlőtőkéket a francia városba, ahol meghonosították és elterjesztették a szőlőművelést és a borkészítést. Szent Márton szőlőjének a korabeli leírások az őrségi, fanyar ízű ún. kecskecsöcsű szőlőt tartják. A szőlőmetszés szükségességét, pedig egy Márton által ültetett tőke hajtásainak néhány szamár általi lerágásához kötik. A Szent Márton kultusz elérte Párizst is, – ahol egy leprást gyógyított meg – és később metró-megállót és városrészt és egy kaput is elneveztek róla. Candes-ban 397 novemberében meghalt Szent holtestéért is vetélkedés indult Tours és Poitier között. Amikor a tours-iak ellopták és hajón szállították Márton testét a Noire folyó partmenti területén a növények kivirágoztak, amit azóta is Szent Márton nyarának neveznek. Botanikusok és biológusok szerint a novemberi virágzásra egy időszakos, lokális felmelegedés adhat magyarázatot. Szommer Ildikó rengeteg egyéb legendát, anekdotát mesélt Szent Mártonról, illetve a hozzá kapcsolódó kultuszról, megemlítve az olyan néphagyományokat, mint a novemberi újbor-kóstolás, a libaevés, vagy éppen a szárnyas mellcsontjából való jóslás.

 Mizsei Zoltán egyházzenész, karvezető (FTI-IASK, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem) arra a kereste a választ a kőszegi példa alapján, hogy létezik-e városi hangöntudat? A középkori épületekről évek óta hangmintákat gyűjtő és készítő zenész szerint, mivel a városnak a töröktől való megmenekülését is a harangok jelezték, így az egy-, illetve kétvonalas G-re hangolt városi harangok adhatják ennek a hangöntudatnak az alapját. Mizsei Zoltán álma, hogy egy olyan minőségű zenés kútjáték legyen hallható, mely méltó módon adja vissza Kőszeg zenei múltját és értékeit. A kőszegiek már korábban megfogalmazták saját zenei öntudatukat. Ez a középkorban a tornyos trombitások, rézfúvósok voltak, majd az 1840-ban létrejött Hangász Egyesület volt. 100-150 évvel ezelőtt rendszeresek voltak a templomi kórusok koncertjei, a vonósok, a házi muzsikusok vagy éppen fúvós promenád zenészek felvonulásai. Kőszeg igazi hangzó város volt. Rendszeres volt a kottakiadás, és sokan a zenében élték meg művészi igényeiket. Jambrits Lajos polgármester például kiváló énekes volt, Schey Friedrich kereskedő pedig Bécsbe küldte el a Ton-Raketen c. valcerét, amit igazi magyaros dallamúként jellemeztek. Az előadásból kiderült, hogy a kőszegi Jézus Szíve templom harangjai közül két harangot vittek el a II. világháború során. Az egyiket a mérete miatt nem tudták levenni, így azt a toronyban törték össze. Mivel Mizsei Zoltán szerint „az építészet nem más, mint megfagyott zene”, így az épületek arányai, boltívei, díszítései alapján nagyszerű dallamokat vagy éppen teljes zeneszámokat lehet létrehozni. A teljes kőszegi hangtérkép elkészítése még várat ugyan magára, de a belvárosé már elkészült. Az európai városok hangtérképei közül a berlinit és a sevilla-i mutatta be példaként Mizsei Zoltán.

Pók Attila történész előadásában arról beszélt, hogy „Miként lesz a múltból történelem?”. Az MTA Történettudományi Bizottságának volt igazgató-helyettese szerint nemcsak a tudomány, hanem a politika és tevékenyen közrejátszik abban, hogy miként lesz egy-egy múltbéli történésből, eseményből, személyből történelem. Az ok, hogy az egyes politikai csoportosulások önmeghatározása egy-egy múltbéli eseményhez való viszonyulásuk alapján történik. Ilyen eklatáns példa volt a XIX. századi magyar történelemben a viszonyulás Kossuthhoz és/vagy Széchenyihez, esetleg Deákhoz? A politikával ellentétben a történészi szakma alapja az ún. történelmi fogalmak tisztázása és meghatározása, mely habarcsként funkcionál, és vele a múlt különböző elemeiből, vagyis a téglákból felépíthető, összeállítható egy teljes történelmi kép a módszertanok és az elméletek segítségével. A fogalmak tisztázása azonban problematikus, mivel a források vagy rendelkezésre állnak vagy sem, illetve vagy relevánsak vagy nem. Ezek megítélése viszont bizonyos – sokszor sajátos értékrendszer alapján történik, melyet vagy tapasztaltunk, vagy tanultunk, vagy éppen „örököltünk”. Tehát sosem egy absztrakt, elvont történeti konstrukciót építünk fel, hanem egy rendkívül bonyolult, komplex rendszert. Vajon miért fontos, hogy foglalkozzunk a múlttal? – tette fel a kérdést Pók Attila. Úgy vélte, ennek több oka lehet: identitás meghatározás, legitimációs törekvés, törvényi vagy társadalmi igazságszolgáltatás a korábban elszenvedett sérelmek miatt. Néhány egyszerű történelmi példán keresztül szemléltette, hogy miként működik is ez a gyakorlatban. Az önkényuralmi-rendszerekhez köthető utcanevek megváltoztatásánál merült fel problémaként, például az „úttörő” kifejezés, ami ugyan a kommunista rendszerekhez köthető, de már korábba is ismert tevékenység volt, vagy éppen Nagy Imre miniszterelnökről elnevezett utcanevek, aki szinte egész életében vezető kommunista funkcionárius volt, de élete végén 56-os mártír lett. Nemeskürty István: Rekviem egy hadseregért c. művében vetette fel, hogy a 2. magyar hadseregben az egyszerű, sorozott magyar katona vajon áldozat, hős vagy éppen bűnös volt a tettei okán. A kérdés, hogy vajon lehet-e egy rossz ügy érdekében hőstettet végrehajtani vagy éppen fordítva lehet-e egy nemes ügyért gonosztettet elkövetni? Nincsen egyértelmű válasz, a cél a vita, a gondolkodás serkentése volt. Pók Attila által említett másik példa Daniel Goldhagen kérdése volt: vajon miként viszonyult – elszenvedőként, elkövetőként, társtettesként vagy éppen áldozatként – a német nép a 12 éves náci uralom alatt elkövetett különböző rémtettekhez? Pók Attila kiemelte, hogy az az európai törekvés, hogy létrejöjjön egy közös, kollektív európai emlékezettudat, nem működik, mert az érintett társadalmak nem tudják elfogadni kölcsönös sérelmek és bűnök relativizálása okán. Pók Attila szerint a tudomány célja nem az igazságkeresés. Pierre Nora francia történészt idézve elmondta: „a történelem nem vallás, nem erkölcs, nem a jelen szolgálója, nem emlékezet és nem igazságszolgáltatás”. Hozzátette ugyanakkor, hogy erősen vitatható, hogy a történésznek kell-e erkölcsi szempontokat is érvényesíteni a munkája során vagy sem. Sokszor elkerülhetetlen, hogy a történész része legyen az igazságszolgáltatásnak, mivel van, amikor szakértőként kérnek fel bizonyos történelmi igazságtételi folyamatokban. Élettapasztalat során arra jutott, hogy amíg a történészek történészként, a politikusok pedig politikusként tevékenykednek addig nincsen baj. A történelem nemcsak tanulmányokból és lábjegyzetekből áll, hanem érzésekből, gondolatokból, mentalistásokból, vagyis arra kell vigyáznunk, hogy ne essünk szereptévesztésbe! – vélte Pók Attila.

Tiszeker Ágnes a Magyar Antidopping csoport vezetője arról mesélt, hogy honnan indult, hova tart a dopping és annak ellenőrzése. Elmondta, hogy a serkentő, izgató jelentésű dopping szónak afrikai törzsi eredete van. Úgy vélte, hogy győzni-akaráshoz kapcsolódó apró, vagy éppen kevésbé apró előnyök szerzése bizony emberi tulajdonság volt korábban is, és már az ókorban is nagyon figyeltek az esélyegyenlőségre. Ennek érdekében a versenyek előtt hat héttel összehívott versenyzők azonos mennyiségű étel-ital kaptak, azonos ideig edzhettek és árgus szemekkel figyeltek arra, hogy lehetőleg mindenki azonos körülmények között legyen. Anno a doppingszereket azért használták elsősorban, hogy ne legyenek fáradtak, kimerültek, alacsonyabb legyen a stressz-reakció és jobb legyen a fájdalomtűrő képességük. Az első klasszikus dopping-ellenőrzés és tiltólista a lovas versenyekhez kapcsolódóan jött létre. A híres szlogen „A vagy győzelmi babér vagy halál” is mutatja,  hogy mennyire komolyan vették a versenyeket és az arra való felkészülést. Tiszeker Ágens szerint az a tény, hogy valaki serkentőszereket szedett, nem pótolhatta a veleszületett tehetséget, a fizikai adottságokat és az elképesztő mennyiségű edzésmunkát, amit akkor és most is végeznek a élsportolók. Az ókorban galócakivonatokat, mandragóra gyökeret (atropin és szkopolamin), fájdalomcsillapító ópiátokat, vagy éppen extrém mennyiségű fehérjét (hús, vér, sajt) vittek be. Már akkor is tudták, hogy a különböző versenyszámokhoz eltérő típusú állati fehérjékre van szükség. Hozzátette, hogy mégis a legfontosabb dolog a dopping az időzítése volt, hogy az adott sportág 20 kvalifikált versenyzője közül ki lesz a legjobb formában, a megfelelő pillanatban. Jelenleg a világon mintegy 30 olyan laboratórium (biológiai kutatóintézet) van, amely egyáltalán képes dopping-analitikára. Elismerte, hogy az ellenőrzés (World Anti Doping Agency) azonban ma is hátrányban van a doppingoló oldalhoz képest. A WADA statisztikái szerint az Olimpiákon indulók 30-40%-a biztosan használt a felkészülése során valami tiltott szert, de a laboratóriumi bizonyítás csupán 1,5 %-os. Az ókorban a sportoló viselkedését, a pupilla mérete, a fizikális megjelenést vizsgálták empirikus módon. A vétkeseket örökre letiltották az Olimpiától. Tiszeker Ágnes kiemelte, hogy az ókori görög olimpiák egyik legnagyobb sikerű versenyzője az erősportokban induló hatszoros olimpikon, Krotoni Milón volt (i.e. 540-560 körül), aki a leírások szerint 50 000 kilo-kalóriát evett meg egy nap. Saját bikatenyészete volt. 9-15 kg borjúhúst evett, ugyanennyi kenyeret és 15 liter bort ivott naponta. Emellett rengeteg fokhagymát (koleszterincsökkentő és értágító hatás), a bikaherét (tesztoszteron) és a mézet (energiaforrás, antibiotikus hatás és immunerősítő) is fogyasztott. Az emberiség története során a dopping használata azonban nemcsak a sportban, hanem a háborúkban is rendkívül népszerű és gyakori volt a stimulálás és fájdalomcsökkentés miatt – tette hozzá az orvos-szakértő. A II. világháborúban a pilótáknál amfetamin származékokat, a gyalogos katonáknál pedig anabolikus szteroidokkal és – az agresszivitást és az ölési képességet növelő – tesztoszteront alkalmaztak. Azonban a vérdopping is ismert és bevett dolog volt a frontokon. Az emlékezetes 1954-es labdarúgó világbajnokságon a győztes német csapatnál amfetamin tartalmú pervitin volt kimutatható a korabeli kórházi kezelési kórlapok alapján. Az 1960-os Római olimpia volt a sorsdöntő a modern dopping-ellenőrzés történetében, ahol egy országúti kerékpáros halt bele a doppingba. A fotóknak, majd a televíziós közvetítéseknek, vagyis a média egészének óriási szerepe volt a dopping-ellenőrzés felemelkedésében. 1968-ban volt az első ellenőrzés az Olimpián. Ezt követően a tiltott-szerek száma egyre emelkedett. Rengeteg kutatásra és elemzésre volt és van szükséges, hogy egyáltalán kiderüljenek az új szerek, mint például a THG szerepe az amerikai csapatnál a 90-es évek közepétől. A 2004-es Athéni játékokon a magyar csapatnak 5 pozitív mintája lett. Kevésen múlt a kizárásunk – emelte ki a szakértő. Elismerte, hogy a politika sok esetben tudatosan avatkozott és avatkozik bele mind a doppingolásba, mind annak ellenőrzésébe. A hormonális beavatkozások tragikus példáit az aktuális helyzet ismertetése követte. Arra, hogy liberalizálható vagy legalizálható-e a dopping Tiszeker Ágens válasza egyértelmű a nem volt, mivel szerinte elképesztő egészségügyi kockázatokkal, súlyos mellékhatásokkal és sokszor halállal jár a dopping.

A tavaszi időszakban május 13-án Rechnitzer János közgazdász beszél a Győr példáján az ipari városból kreatív várossá válásról, illetve május 27.-én Kocsis László egyetemi tanár (Pannon Egyetem) a szőlészet és a borászat 21. századi kihívásait mutatja be az érdeklődőknek.

A már lement előadásokat pedig a https://iask.hu/hu/video-kategoria/2019/ oldalunkon nézhetik meg. A jövőbeni előadásokat pedig online közvetítjük a www.iask.hu weboldalon és https://www.facebook.com/iask.hungary oldalon.

Szerző: Németh Szilárd
Fotók: Unger Tamás

A Három éve indult el Kőszegen a Tudomány a kocsmában sorozat bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Kérlek, mesélj egy kicsit a Kőszegi Kampuszról!

A Kőszegi Kampusz a Pannon Egyetem legkisebb és egyben legfiatalabb kampusza. Jelen pillanatban két angol és egy magyar nyelvű képzés érhető el Kőszegen, melyek közül az egyiket mesterképzési (nemzetközi tanulmányok), a másik kettőt pedig posztgraduális képzési formában indítjuk.

A kampusz emellett szoros szövetségben dolgozik a Kőszegen működő Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetével (IASK), mely számos területen folytat kutatási tevékenységet. Az ott dolgozó oktatók, kutatók munkája nagymértékben hozzájárul a kőszegi képzések színvonalassá és tartalmassá tételéhez. Az órákat főként veszprémi oktatók és az IASK intézet munkatársai tartják.

Hány hallgató jár jelenleg Kőszegre és milyen ott a hallgatói élet?

Kőszeg egy nagyon családias hely, a hallgatói létszám tízes nagyságrendben mérhető. Ebből kifolyólag teljesen másnak tekinthető az ottani képzések jellege is. A Veszprémre jellemző frontálisabb oktatással szemben, itt egy kicsit máson van a hangsúly. Rengeteg a csoportmunka, a különböző területeken tevékenykedő ottani dolgozókkal és kutatókkal való együttműködési lehetőség, valamint projekt feladatok és tanulmányok készítése, melyek a hatékony és produktív munkában való részvételt is lehetővé teszik a hallgatók számára.

Természetesen Kőszegen is törekszünk a hallgatói élet megszínesítésére. Jó példa erre a Veszprémben már jól ismert „Tudomány a kocsmában” rendezvénysorozat, ami nagy népszerűségnek örvend Kőszegen is. Szerencsére már a kezdetekkor kialakult egy 30-40 fős aktív, főként a városlakókból álló mag, akik minden rendezvényen képviseltetik magukat, és aktívan hozzá is szólnak az elhangzott előadásokhoz.

Emellett, ott is elindítottuk a középiskolásoknak szóló „Építsd fel magad!” tréningsorozatot, ami a kezdeti nehézségek ellenére sikeresnek mondható, a szombatonkénti képzésinkre szép számmal jelentkeztek a helyi intézmények diákjai.

Mennyire „nemzetközi” a Kőszegi Kampusz? Milyen a magyar és külföldi hallgatók aránya?

Tudomásom szerint jelenleg csak egyetlenegy magyar nyelvű hallgató jár a kampuszra, a többiek külföldről érkeztek Kőszegre. Legtöbbjük Stipendium Hungaricum vagy Visegrádi Alap ösztöndíjjal támogatott, néhányan önköltséges formában tanulnak. Sokan jönnek Európából, de kedveltek vagyunk az ázsiai országok körében is. A legutóbbi jelentkezési időszak során pedig arra is fény derült, hogy magyar hallgatók is érdeklődnek irántunk, a Felvi rendszerében ugyanis belföldi jelentkezések is érkeztek hozzánk.

Mikor tudtad meg, hogy téged szeretnének kinevezni a Campus élére?

Valamikor novemberben kerestek meg először ezzel a lehetőséggel. Néhány formális és informális egyeztetés után 2019. január 1-jétől látom el a megbízott igazgatói tisztséget. Ez a kinevezés egyelőre csak erre az évre szól, de remélem, hogy a jövőben is elláthatom majd ezt a megtisztelő tisztséget.

Milyen sűrűn kell ellátogatnod Kőszegre a munka miatt? Hogyan tudod ezt összeegyeztetni a veszprémi feladataiddal?

Ez egy elég nehéz feladat, mert egyszerre mindenhol helyt kell állni. Igyekszem úgy beosztani az időmet, hogy mindent el tudjak végezni. Hétfőn és kedden általában Kőszegen vagyok, a hét többi napját pedig Veszprémben töltöm.

Végül ejtsünk néhány szót a jövőről is. Milyen terveid vannak a kampusszal az elkövetkező években?

Tele vagyunk tervekkel. Elsődleges célunk, hogy a jelenlegi képzések helyzete stabilizálódjon. Ezzel párhuzamosan két újabb angol nyelvű mesterszakot is szeretnénk elindítani. Az egyik a Közép-Európa tanulmányok, ami már a szenátust is sikeresen megjárta, a másik pedig a kulturális örökség tanulmányok. Reméljük, hogy ennek köszönhetően a hallgatói létszám is megtriplázódik majd a jelenlegiekhez képest.

A Gazdaságtudományi Karhoz kapcsolódóan pedig két posztgraduális képzés is előkészítés alatt áll, melyek az innovációs menedzser, valamint a vállalatvezetői kommunikációs menedzser szakirányú továbbképzés. Emellett friss információ, hogy az Üzleti Tudásközpont Kőszegen is megnyitja majd kapuit. Ezekkel főként a helyi vállalkozások vezetőit célozzuk meg, így reményeink szerint ez is hozzájárul majd ahhoz, hogy a környékbeli cégekkel hosszú távú partnerkapcsolatokat alakíthassunk ki, melyek minden fél számára hasznosak lesznek majd.

Terveinkről természetesen folyamatosan tájékoztatni fogjuk a veszprémi egyetemi polgárokat is. Jó példa erre a május 14-ei rendezvényünk, mely során az IASK kutatói mutatták be kutatóközpontjaikat és azokat a területeket, ahova szívesen várnak kutatókat.

Eredményes munkát kívánunk!

A Kőszegi kalandok bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Intercultural Heritage and the Complexity of Sustainability – A Future-Oriented Central European Approach

Management of Social Transformation (UNESCO MOST) Winter School in Kőszeg

11^th – 14^th February 2019

Institute of Advanced Studies Kőszeg, Hungary and The University of Pannonia

CALL FOR APPLICATIONS

Intercultural Heritage and the Complexity of Sustainability: A Future-Oriented Central European Approach

MOST Schools are capacity-building activities focused on strengthening competencies for evidence-informed decision-making. They help develop the capacity of researchers and decision-makers to translate knowledge into action. Their primary goal is to support long-term sustainable development in contexts where capacity gaps constrain translating research into action. The central issue this Winter School addresses is the relationship and interaction, between environmental change and social processes, smaller and larger scale social transformations. The MOST Winter School approaches sustainability studies as both a distinctive form of knowledge and a specific approach to mobilizing and applying knowledge. In both respects, the social and human sciences make decisive contributions to an improved understanding of complex systems that are driven inter alia by human beliefs, practices and institutions.

The main aim of the Winter School is to introduce the results of a large-scale research project on the preservation of cultural heritage implemented by the Institute of Advanced Study Kőszeg (IASK) in Hungary. The Creative City – Sustainable Region project, acronym: KRAFT, explores the possibility of exploiting the intercultural heritage of historic towns for better longer term economic, political, and social conditions. Most of the case studies are from Western Hungary, Macedonia and Slovakia. New perspectives and new methodologies aimed at measuring creativity and sustainability potential will be introduced in differing geographic, ethnic, social and economic conditions. This includes the application of the KRAFT-INDEX and the Talking Houses Initiative. The latter is an innovative approach to sustainable cultural heritage by retelling local histories. Presentations and workshops will also analyze West European and US experiences in the field. Special attention will be paid to the Kőszeg-Manhattan Project, a unique form of cooperation between students and professors from the City University of New York and their Kőszeg counterparts.

Most of the reading materials will come from iASK publications and from the works of other UNESCO Chairs in the region.

Expenses of this MOST School are to be covered by a modest fee, contributions from the Hungarian National Commission for UNESCO, and the cooperating UNESCO Chairs.

Specific lecture topics:

• Culture and Sustainability: International Politics and Scholarship
• Global Political Aspects of Sustainability: Intercultural Encounters as an Asset and a Liability
• Global Environmental Aspects of Sustainability, Epidemics and Water
• Intraregional Migration in Central Europe: A Neglected Field of Research
• Central European Aspects of Sustainability, the Impact of Migration
• Local Aspects of Sustainability

Lectures are followed by intensive seminars moderated by experienced professors and practitioners. Participants will receive outlines of the lectures in advance and will be requested to react to specific issues of their own expertise. The results of this co-creation process will be integrated into policy proposals for public administrators and recommendations for further research projects.

Participants: Target groups include practitioners and advanced students and researchers.

Fee: 100 Euros. The fee includes school materials, lunches and dinners during the program. Travel and accommodation should be covered by participants or their sending institutions.  Organizers will assist with visa applications, where necessary.

Application: Please send your CV and completed application form (included) to peter.balogh@iask.hu. no later than 31 January 2019 (for students needing a visa: 15 December 2018).

Click HERE for more information.

A Winter School in Kőszeg bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

I was  extremely happy  that I was given the opportunity to deepen my   knowledge in such a welcoming environment as  the campuses of the University of Pannonia and iASK is. Needless to say, I was excited to learn from the University speakers, lecturers, and guests from around the world – all of them fascinating, intelligent people. More specifically, I was taught  new things through multidisciplinary approach about various fundamental issues, such as world religions, migration and security policy in Europe, climate change and sustainability.

There are no words to express  the visual beauty of the town of Kőszeg that greeted me every morning on my  way to the University’s venue, Europe house. Furthermore, the University organizers conducted several thematical excursions around Kőszeg that provided me with loads of information on  the history of the town and its people. I need to mention that I explored not only Kőszeg but also two wonderful towns  of Slovenia, Maribor and Lendva, by participating in  a city tour and a visit to Alma Mater Europaea.

Overall, I would like to express my deepest gratitude to iASK representatives for this remarkable opportunity to spend a qualitative time during the summer break. I am sure the knowledge and experience I have acquired  there will benefit my studies and future career.

Liubov Darzhinova

A International Summer University – Kőszeg Campus (IASK) bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.