A Balaton Közép-Európa legnagyobb sekély tava, amely gyorsan felmelegedő vize és nem utolsó sorban a környezetében található tájképi értékek (Balaton-felvidék, tanúhegyek) miatt Magyarország egyik legfontosabb turisztikai régiójává vált. A Balaton Kiemelt Üdülőkörzetből származó adóbevételek igen jelentős forrást jelentenek az államháztartás számára.
A tó évszázadokig legfontosabb hasznonvételi módja a halászat volt, majd a 19. század végétől kezdve válik egyre jelentősebbé a terület rekreációs célú hasznosítása. Melynek éppúgy részét képzi a fürdőturizmus, mint a vitorlázás, vagy a tó halállományainak horgászati célú haszonvétele. A horgászat jelentősége a múlt század 60-as éveitől kezdve egyre növekszik. Ezt jól tükrözi az a tény, hogy az utóbbi években az eladott horgászengedélyek száma meghaladta a nyolcvanezret. A balatoni horgász zsákmány nagysága az ezer tonnát közelíti, amely érték körülbelül ötszöröse annak a fogásnak amit a halászati ágazat a 2010-es évek elején produkált. Tehát a horgászat sok embert érintő és egyre jelentősebb pénzügyi bevételt generáló haszonvételi módnak tekinthető a balatoni vízgyűjtőn.
Az elmúlt évtizedekben számos beavatkozás történt, hogy a terület halállományai jobban megfeleljenek az egyre fokozódó horgászati igényeknek. A horgászat legfőbb vetélytársának vélt halászat intenzitását folyamatosan csökkentették, sőt a hálós halászat megszüntetése (2014) előtti években is szinte már csak az idegenhonos fajok gyérítésére szorítkozott. Ezen túl mesterséges ivatóplatformokkal segítik az őshonos fajok (pl.: süllő) ívását, illetve a fokozott horgászati nyomásnak kitett ponty állományait évről évre kvázi újtratelepítik a Balatonban.
Az utóbbi évtizedekben végrehajtott környezetvédelmi beavatkozások (pl.: a szennyvíztisztító és elvezető hálózat kiépítése, a vízgyűjtőn található nagy állattartó telepek bezárása) eredményeképpen jelentősen csökkent a tóba kerülő növényi tápanyagok (elsősorban foszfor) mennyisége. Ez némi késéssel ugyan, de hatással volt a Balaton vízminőségére és élővilágára is. Az elsődleges planktonikus produkció mértéke (az egységnyi idő alatt létrehozott szervesanyag mennyisége) jelentősen csökkent. Ez a hétköznapi szemlélő számára abban nyilvánul meg, hogy egy-egy szélcsendesebb periódusban a tó vize egyre gyakrabban válik fenékig átlátszóvá. Ez a változás elsősorban a fürdőzők és a vitorlázók számára jelent jó hírt. A horgászati szempontból ezek a folyamatok azt jelenthetik, hogy a tó termőképességének csökkenése miatt az általa eltartott halállományok nagysága, így a horgászfogások is csökkenni fognak. Emiatt a balatoni halakkal foglalkozó kutatók egyik legfontosabb feladata az, hogy munkájukkal olyan halállományok kialakítását segítsék elő, amelyek a rendelkezésre álló források csökkenése ellenére is képesek kielégíteni az egyre növekvő létszámú horgászközösség igényeit. Ugyanakkor ezeket a beavatkozásokat úgy kellene végrehajtani, hogy a halállományok minél jobban hasonlíthassanak a tó eredeti, „természetes” viszonyok között létrejött halközösségeire.
Annak az alapvető és triviálisnak tűnő kérdésnek a megválaszolása, hogy eredetileg mekkora volt a halállomány nagysága és annak faji összetétele nem is olyan egyszerű feladat. Számos történeti forrást találhatunk, amelyek a Balaton rendkívüli halbőségéről számolnak be, ugyanakkor a szerzők sokáig nem publikáltak számszerű adatokat. (A 19. század végéig a Balaton Halászati Rt. megalakulásáig több bérlő osztozott a tó halászati jogán, így jelenlegi ismereteink alapján ebből az időszakból még megbízható fogási statisztika sem áll rendelkezésre.) A balatoni halállomány faji összetételéről az első összefoglaló adatsort, Petényi Salamon János munkáit is felhasználva, Herman Ottó közölte (1887). „A magyar halászat könyve” című művében 31 halfajt jelez a tóból és vízgyűjtőjéről. Az tóból leírt halfajok száma a XX. század közepéig folyamatosan növekszik, Entz és Sebestyén (1942) a „Balaton élete” című művükben már 40 halfaj előfordulását jelzik. Az irodalmi közléseket és az MTA ÖK Balatoni Limnológiai Intézet munkatársai által az utóbbi években elvégzett felméréseink eredményeit is figyelembe véve a tóból eddig összesen mintegy 50 halfaj előfordulása igazolt. A tó fajkészlete azonban az utóbbi évtizedekben egyre csökken. A tó recens halfaunáját, a betelepített busa faj/fajok besorolásától függően, körülbelül 33-34 faj alkotja. (A múlt század hetvenes éveiben két busa fajt, a fehér és a pettyes busát telepítettek be a magyar vizekbe. Ezeket a fajokat tógazdaságokban is tenyésztették, s nemegyszer, mivel közeli rokon fajok, hibridjeiket is létrehozták. A Balatonból napjainkban előkerülő busák a legtöbb esetben hibridek, de előfordulhatnak, inkább fehér és inkább pettyes busa jellegeket hordozó egyedek is.) A tóból rendszeresen előkerülő fajok közül csak 24-nek vannak önfenntartó állományai, a többi vízgyűjtőn található vízfolyásokból és vagy halastavakból pótlódik. Jelentős változást mutat a tóban élő védett és nem őshonos fajok száma is. Az önfenntartó állományokkal jelen lévő védett halfajok száma az 1942-ben jelzett tizenkettőről napjainkra kettőre csökkent, viszont a területről kimutatott idegenhonos fajok száma az utóbbi években nulláról kilencre növekedett. A jelentősebb balatoni idegenhonos fajoknak a busa-félék, az amur, az ezüstkárász, a fekete törpeharcsa, a kínai razbora, a folyamigéb és a naphal tekinthetők.
Az utóbbi években a tó parti zónájában elvégzett felméréseink eredményeként összesen 25 halfaj előfordulása bizonyított. A fajkészlet 28%-át kitevő hét idegenhonos alfaj az összfogás közel egynegyedét adta. A leggyakoribb idegenhonos fajok a naphal és a folyami géb voltak, melyek a kövezett partszakaszokról a teljes fajlistát tekintve a 3. és az 5. leggyakrabban előkerülő fajnak bizonyultak.
Jelenlegi ismereteink szerint mindkét két faj a 20. században jelent meg a Balatonban. A naphal valószínűleg egy Somogysárd melletti tógazdaságból a Nagyberken keresztülfutó levezető csatornán keresztül juthatott a tóba. Míg a folyami géb az 1960-as évek végén, valószínűleg behurcolással (halszállítmányokkal, vagy a Duna felől a Sión felzsilipelő hajók aljára tapadókoronggá módosult hasúszójukkal rögzülve) kerülhetett a vízgyűjtőre. Vizsgálataink során a két vizsgált faj a Balaton összes medencéjében az északi és déli partszakaszokon az összes felmérési időszakban egyaránt nagy állományokkal volt jelen. Elmondható tehát, hogy a két faj a megjelenésük óta eltelt néhány évtizedben állandó és jelentős állományalkotóvá vált a tó parti régiójában. Ugyanakkor horgászati szempontból sem a naphal sem a folyamigéb nem képvisel nagyobb értéket, ráadásul mivel mindkét faj idegenhonosnak minősül, jelenlétük természetvédelmi szempontból károsnak mondható természetes vizekben. Ha ezeket a horgászati célból nem hasznosított idegenhonos fajokat el tudnánk távolítani a parti régió élőlényközösségeiből, vagy csak állományméretüket jelentősen tudnánk csökkenteni a tó horgászati nyomásnak legjobban kitett területén többlet tápanyag bevitele nélkül lehetne a horgászati célból hasznosított fajok számára rendelkezésre álló táplálékbázist növelni. Ugyanakkor a parti régióban növekedhetne az őshonos fajok által hasznosítható élettér (a naphal territoriális viselkedésű faj), illetve a terület állományainak összetétele is jobban hasonlítana az inváziók előtti időszakban meglévő (természetes) viszonyokhoz.
A kezelési tervek kidolgozásához elengedhetetlenül szükséges, hogy ismerjük e két faj populációs viszonyait. Alapvető kérdésként merülhet fel, hogy mennyire tagoltak a naphal és a folyami géb balatoni állományai. Tehát, hogy a vizsgált fajok egy nagy, vagy számos kisebb, egymástól jól elkülönülő populációval vannak jelen a tó parti régiójában. További kérdésként merül fel, hogy a vizsgált fajok balatoni állományai önfenntartónak tekinthetők-e, vagy folyamatos utánpótlást kapnak a vízgyűjtőn található halastavakból. A felmerült kérdéseket képelemző eljárásokkal végzett morfometriai módszerek és klasszikus növekedés vizsgálatok eredményeivel szeretnénk megválaszolni.
A felmerülő kérdések megválaszolására a 2018. év őszi időszakában a tó parti régiójában kijelölt 17 mintahelyről gyűjtöttünk be naphal és folyami géb egyedeket, jelenleg a mintafeldolgozás folyik. A morfometriai vizsgálatokkal egy időben a közeljövőben elvégezni kívánt genetikai vizsgálatokhoz több száz egyed szövetmintáját is begyűjtöttük. Reményeink szerint a morfometriai, növekedési és a későbbiekben elvégezni kívánt genetikai vizsgálatok eredményeinek segítségével olyan kezelési terveket lehet kidolgozni, melyek eredményeként a jövőben jelentősen csökkenteni lehet e két horgászati szempontból nem jelentős, (hasznosítás alatt nem álló) ugyanakkor idegenhonos volta miatt természetvédelmi szempontból károsnak mondható halfaj balatoni állományait.

   Jelen munka az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-18-4 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.

Szerző:

dr. Takács Péter
tudományos főmunkatárs
MTA, Ökológiai Kutatóközpont, Balatoni Limnológiai Intézet
8237, Tihany, Klebelsberg Kuno u. 3.,
email: takacs.peter@okologia.mta.hu

1. kép A színpompás naphal /Lepomis gibbosus (Linnaeus, 1758)/ a parti régió mélyebb vizeit kedveli

2. kép A folyami géb /Neogobius fluviatilis (Pallas, 1814)/ a balatoni kövezések a második legyakoribb halfaja

3. kép A hím folyami géb az ívási időszakban sötét nászruhát ölt

4. kép A naphal és a folyami géb állományainak visszaszorítása kedvezően hathat a horgászati szempontból jelentős potenciált hordozó balatoni sügér (Perca fluviatilis Linnaeus, 1758) állománynagyságára

A A Balaton parti régiójában élő idegenhonos halfajok vizsgálata bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.