Könnyen követhetitek őt, megismerkedhettek vele, hiszen jelen van az online térben mind írásaival, mind videóival, s aktív irodalmi életet él, amit irigylek tőle, de köszönök is neki, hiszen általa, a tevékenysége által, követőjeként: a részese vagyok, és maradok. Novelláit jobban ismertem mostanáig (többek között az Üvegszilánkok: Leppegést vagy a Molyirtást), mint a verseit, de ezt az újonnan megjelent Szív/rag/tapasz című verseskötetét bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a szavak intelligens, mégis mély érzelmeket keltő játékát. A versek hangvétele nyílt, az alkotások egyszerre érzékenyek és nyersek, tudatosak és spontának. Van szerkezetük, de úgy érezzük, hogy folyamatosan áramlásuk is, nem röghöz kötöttek. Nem keserű alkotások, még ha néha témában annak is tűnnek, végig van bennük lendület, élet.
S íme, a költőnővel készült interjú.
Egy csomó kérdésre, amit megkérdeznék egy első kötetes szerzőtől, azokra veled kapcsolatban tudom a választ. Elsősorban az egyetemi közös féléveink miatt, másodrészt mivel azóta is figyelemmel kísérem a pályafutásod. Ezért tudom, hogy nem voltál eddig sem ismeretlen az irodalmi körökben, hiszen számos helyen publikált már korábban, emellett a várpalotai könyvtár kulturális szervezőjeként tevékenykedsz, ahol a Krúdy Gyula Kreatív Írókört vezeted, ami valójában egy havi rendszerességgel megrendezett összejövetel, klubdélután a helyi alkotók számára. Emellett az odaLÖKött KÖLtészet (Slam Poetry Veszprém) aktív tagja is vagy. Így pusztán azokra kérdezek rá, amik pluszban érdekelnek.

Mi volt az első történet, amit írtál? Emlékszel rá? Vers volt vagy próza?

Viszonylag korán, már az általános iskolában késztetést éreztem arra, hogy valamilyen írott formában kifejezzem a gondolataimat. Alsó tagozatban naplót kezdtem írni, ezek lapjain született meg az első versem is, ami a Holdról szólt. Akkoriban még csupán játékként tekintettem az írásra, csupán a magam szórakoztatására írtam. Nem hittem volna, hogy valaha hivatássá fog válni ez a tevékenység.

Úgy tudom, hogy amikor jön az ihlet, papírra veted a gondolatot/verskezdeményt, s majd később dolgozod teljessé. Előfordult már, hogy „direkt” módon álltál neki írni, tehát tudtad, hogy írnod „kell”, s kerestél egy meghitt zugot vagy bekapcsoltad a kedvenc zenéd, netán bekeverted a kedvenc forró csokid mellé stb.? 

Sok évig írtam az asztalfióknak. A gyerekverseket és a naplóbejegyzéseket felváltották a tinédzserkori élmények, az első nagy szerelmi csalódásokból fakadó sorok. Ebben az időszakban terápiás jelleggel írtam, de amint elég bátor lettem ahhoz, hogy a nyilvánosságnak is megmutassam a verseimet, novelláimat, egyre több lehetőség adódott arra, hogy ne csak öncélúan alkossak, hanem megtaláljam azt a hangot, amivel megszólíthatok másokat is. Mindig örülök a kihívásoknak, amikor előre megadott témára kell írni. Legutóbb például Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa által szervezett „Formákon túl” című projektben vettem részt, ahol 60-as, 70-es években épült balatoni kerítések fotói alapján készítettünk verseket Korinek Jankával, Somogyi Csabával, Tóbiás Krisztiánnal és Varga Richárddal.

Úgy hiszem, hogy a családod mérhetetlenül büszke rád, s méltán. A családtagjaid közül van olyan, aki korábban kacérkodott valamely művészeti ággal, esetleg az írással? Ha nem is köztük, de van olyan laikus egyén, aki hatással volt rád e téren? 

Bár senki sincs a családban, aki valamely művészeti ágban alkotna, mégis nagy hatással voltak rám a szülőktől, nagyszülőktől hallott mondókák, mesék, történetek. Nélkülük sosem ismertem volna meg a szépirodalomban rejlő csodát. Természetesen hat rám bárki vagy bármi, aki vagy ami az életemet képezi, hiszen honnan máshonnan merítenék ihletet, mint a saját élettapasztalataimból? Ahogy mondani szokták, „a téma az utcán hever”. Egy buszmegállóban, a metrón ülve vagy a parkban sétálva, mindenhol ott hevernek az ihletmorzsák.

Az írás/alkotás mely részét szereted a legjobban?

Amikor az utolsó javítással is végzek, és végre azt mondhatom, hogy kész a szöveg. Ilyen viszont nagyon ritkán van, ezért is örömteli, ha van ilyen pillanat az életemben. 

Ahogy az életben, úgy a versekben sem vagyok túl szószátyár, fölöslegesen bőbeszédű alkat, szeretem „meghúzni” a saját határaimat; több sort törlök, mint amennyit hozzáírnék egy-egy vershez. A legtöbb versemen újra és újra változtatok, kivéve, ha már megjelent. Olyankor azon gondolkodom, mit kellett volna az adott szövegben másképp leírni.

Van személyes kedvenced a kötetből? És a férjednek?

Nehéz egyet kiemelni. Talán az utolsó ciklus, a „Légzőgyakorlatok” egyes darabjai állnak hozzám a legközelebb. Ezek a közelmúltban születtek, ezek a versek fejezik ki leginkább mindazt, ami jelenleg vagyok. A férjem jelenlegi kedvence a Csiki-csuki című szöveg, ezt onnan tudom, hogy nyáron, a Művészetek Völgyében egy este felolvastatta velem ezt a verset az aznap megismert barátaink előtt.

Mit tekintesz a következő írói célodnak?  

Írom a második kötet verseit, bízom benne, hogy néhány éven belül elkészül a következő könyv. Emellett szeretnék a novellákra is összpontosítani, a Papírkatonák című rövid történetem folytatását tervezem.
Köszönjük a figyelmeteket, s reméljük, hogy kedvet kaptatok az olvasáshoz, az íráshoz, a versekhez vagy éppen az irodalmi estekhez… Teljesen mindegy, hogy mely formájához az irodalomnak, de ha bármelyikhez is, már elértük a célunk ezzel a beszélgetéssel!

A A Pannon Egyetem egyik volt hallgatója elsőkötetes költőnővé vált bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Úgy tudom, több szálon is kötődsz a városhoz. Pontosan hogyan?

Egyrészt anyukám veszprémi, igaz, csak húszéves koráig lakott Veszprémben, a Bezerédi utca 1. szám alatt. A nagybátyám is sokat mesélt, például a híresen intelligens Böbe majomról, a csimpánz az Állatkertben ki-be fűzte a cipőjét. Másrészt pár évadon át irodalmi vezetője voltam a színháznak. Az egyik színdarabomnak itt volt az ősbemutatója. De ha nem lennének családi és szakmai kötödéseim, akkor is úgy gondolnám, hogy Veszprém gyönyörű város, többször megfogalmazódott már bennem, milyen jó lehet itt élni. Csak a szél nagy.

Nyilván megszoktad már, hogy faggatnak, de egyébként mennyire vagy „mesélős” a hétköznapokban?

Általában nem én vagyok a társaságok nagy hangon sztorizgató középpontja, de ha a barátaimmal találkozom, szoktam azért mesélni ezt-azt én is. Erről a mai beszélgetésről is fogok, főként azért, mert nagyon jól éreztem magam. Sokan voltak, és kíváncsian figyeltek, ami jó érzés.

Előfordul, hogy az olvasóiddal történő találkozás során hosszan tartó barátság születik?

Különféle kapcsolatok alakultak már ki ilyen úton-módon. Konkrét, mély barátság ritkábban, de azért erre is van példa.

A beszélgetésen szóba került legújabb regényed, a Hold on. Úgy tűnik, a magány fogalmának egy új értelmezését ismerhetjük meg: „semmivel nem érzek nagyobb eufóriát, mint akkor, amikor rájöttem, hogy magamra maradtam, ahogy valójában mindig akartam, talán mert ő belefér ebbe a magamra maradásba, sőt így igazi minden…”. Ezek a már-már romantikus ellentmondások mennyire egressys motívumok?

Nem szoktam elemezgetni magam, biztos vannak „egressys motívumok”, stílusjegyek, de eközben azért törekszem arra, hogy nyelvileg, stilisztikailag, hangulatilag különbözzenek a műveim egymástól. Az idézet a Hold on utolsó fejezetéből van, én nem érzem se romantikusnak, se ellentmondásosnak, persze lehet, hogy nincs igazam.

Azt nyilatkoztad egy helyütt, hogy egyik születésnapod alkalmából a Százezer eperfa című regényed főhelyszínén, a Margit-szigeten található eperfánál leptek meg barátaid, rokonaid. De azt is hallottam, hogy finoman szólva elég ironikusan sikerült az összejövetel. Elmeséled, mi történt pontosan?

A Százezer eperfa elején özönvízszerű vihar tör a városra, a főhősök a margitszigeti eperfa alatt vészelik át a katasztrófát, amelynek során egyébként sokan meghalnak. A születésnapos piknik verőfényes napsütésben kezdődött, aztán a végén olyan jégesős vihar jött a semmiből, hogy gyakorlatilag megidézte a leírtakat. Úgy tudom, az évtized legnagyobb esője söpört végig a Szigeten. A regényben a vihart teljes szélcsend követi, ami apokaliptikus következményekkel jár, szerencsére ez nem következett be, az élet ebben már nem utánozta az irodalmat.

Ha a következő születésnapodat a Holdra szerveznék, belevágnál?

Persze, bár kicsit drága buli lenne, főleg, ha a barátaim is jönnének. Mindenesetre fél év még hátravan a következő születésnapomig, van idő a megszervezésére.

Fotók: Hornok Máté

A Interjú Egressy Zoltánnal bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

…na nem mintha Varró Dániel már olyan idős lenne, csak számos interjúban kifejtette, hogy többek között azért lehet a költők között egyedi, mert – bár elérte a negyvenet – ahogy egyik versében fogalmaz: „csatában mégsem hulltam el”. Hogyha magamból indulok ki, azt gondolom, hogy egy versszerető ember számos kérdést feltenne kedvenc költőjének. Gondoljunk bele, például József Attilához mennyi kérdésünk lenne… Nos, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Varró Dániellel – minden kedves olvasó – egy korban él, így hát kérdezhettünk tőle.

Hornok Máté egyetemi hallgató fejéből pattant ki az ötlet, hogy meg kellene hívni a pezsgő egyetemi városba a költőt, és végül a TDK Műhely támogatásával valósulhatott meg az esemény. A beszélgetést egyrészt dr. Kovács Gábor, egyetemi adjunktus vezette, másfelől pedig egy kedves gesztusnak köszönhetően – vagyis, hogy az egyetemi hallgatók részéről is kérdezhessen valaki – én lettem a másik kérdező.

Érdekelt Varró Dániel, mint költő, mint ember; érdekeltek a verseinek körülményei, a személyes kötődése a műveihez, vagy például az új kötetének címadó meséje kapcsán – A szomjas troll –, hogy Varró személyében mennyi lelhető fel ebből a „trollságból”. Érdekelt a gondolata arról, hogy szerinte van-e ma egy költőnek felelőssége, és ha van, akkor milyen mértékben? Kell-e irányt mutatni az embereknek? Ezen felsoroltak nagy részéről szó esett az este – de annak a jóleső idegességnek köszönhetően, melyet az váltott ki, hogy közönség előtt még soha életemben nem kérdeztem –, amint kiléptem a könyvtár épületéből, Varró Dániel válaszait egyszerűen elfelejtettem. Így hát ezekről nem is szólok, hanem folytatom életem első – ámbár remélem, nem az utolsó – kerekasztalbeszélgetésének emléktöredékét.

Ha egy beszélgetés erejéig művészemberrel hoz össze a sors, nyilvánvaló, hogy életéből, munkásságából, amennyire csak tudok, felkészülök. De természetesen mindig akadnak olyan szituációk, problémák, amelyekre nem lehet előre felkészülni. Ilyen például a késés. A Varró-est öt órára volt kiírva, én természetesen már négy órakor ott toporogtam a teremben, hogy otthonossá „tegyem” magamnak a teret, de nem tudtam, a költő hogy áll ezekkel a dolgokkal. Az est első örömteli pillanata tehát az volt, amikor Varró belépett a terembe, pontosan húsz perccel a kezdés előtt. Rögtön szimpatikus volt.

Kovács Gábor tanár úrral azt a kérdésfeltevési tervet gondoltuk ki, hogy Ő – mint az irodalomhoz értő ember – tenné fel a költészetről szóló, főként poétikai kérdéseket, míg én inkább a könnyedebb, bulvárszerűeket. Féltem, hogy a kettő hogyan tud majd egy egységgé összeállni, de a visszajelzések alapján elmondhatom, hogy működött a dolog. Varró komolyan vette a kérdéseinket, és humoros megnyilvánulásai pedig oldották a hangulatot. Így történhetett az is, hogy a végén a közönségből számos kérdés került elő, tehát kialakult egy biztonságos környezet, ahol az emberek mertek kérdezni.

A végén a költő dedikálta a „rajongók” otthonról bepakolt Varró-könyveit, amelyekből – csakugyan örömmel láttam –, sok volt. És ha már vég, akkor hadd köszönjem meg dr. András Ferenc tanár úrnak, hogy segített a kérdéseim végleges letisztázásában. Remélem, hogy aki részt vett a beszélgetésen, annak legalább akkora élmény volt az este, mint nekem.

A Varró Dániel és a troll… bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.