A vajdasági Adorjánon született. Meséljen a gyökereiről, hogyan került kapcsolatba az irodalommal és Veszprémmel?

Hosszú és bonyolult történet, ráadásul szakmailag mindig nagy kihívás, amikor az ember a saját életéről beszél. Valamilyen képet rajzol magáról úgy, mint az önéletírók. Ilyen kérdésre rögtön az a késztetés indul el bennem, hogy valamilyen irodalmi, szakmai összefoglalót adjak az életemről. Ez egyébként adja is magát, mert én tényleg egy régi kor furcsa figurája vagyok, legalábbis így tekintek magamra. Az iskolában tanultam meg olvasni – nem olyan családból származom, ahol már megtanítottak három éves korban erre. De amióta megtanultam, azóta folyamatosan olvasok. Magától értetődően kerültem tehát szakmailag is kapcsolatba az irodalommal. Folyamatosan könyvvel a kezemben léteztem gyerekkoromban is és nem is tudtam elképzelni más típusú foglalatosságot. Egyébként közgazdasági szakközépiskolába jártam, de ott is az irodalom volt számomra az elsődleges. Ott született meg bennem az a döntés, hogy magyar nyelv és irodalom szakra megyek. Az Újvidéki Egyetemen el is végeztem a magyar nyelv és irodalom tanári képzést 1987-ben. Egy évi gimnáziumi tanítás után azon a tanszéken dolgoztam tanársegédként, ahol diplomáztam. Ez addig tartott, amíg a történelem bele nem szólt az életembe: a ’90-es évek legelején kitört a délszláv polgárháború. Nem szerettem volna átadni magam a katonai hatóságoknak, ezért a családommal átjöttem Magyarországra. Akkor már jó ismerősöm és barátom volt Géczi János, aki segített, hogy elkezdhessem veszprémi életemet. Az első munkahelyem a Veszprém Megyei Levéltár volt, aztán újságnál dolgoztam, közben pedig folyamatosan szerkesztettük a folyóiratunkat, az Ex Symposiont. Ezzel párhuzamosan az egyetemen is elkezdődtek a humán jellegű képzések. A Színháztudomány Tanszék alapítója, Bécsy Tamás professzor úr hívott meg óraadóként az egyetemre tanítani. Aztán volt egy zágrábi kitérő is az életemben, amikor az ottani bölcsészkaron tanítottam magyart mint idegen nyelvet lektorként horvát hallgatóknak. Ott végeztem el a doktori képzést is. Ezután kerültem újra Veszprémbe, és azóta folyamatos az itteni jelenlétem.

A Sziveri János Intézet vezetőjeként milyen feladatokat lát el?

A Sziveri János Intézet nem pusztán azért jött létre, hogy Sziveri János költő nevét, emlékét ilyen módon is őrizzük, hogy foglalkozzunk életművével. Ez egyik magától értetődő tevékenységünk. Főleg pedig a közelmúlt irodalmi folyamatainak kutatásával, a kortárs irodalom figyelemmel követésével foglalkozunk. Az intézet feladata az is, hogy új irodalmárnemzedékeket neveljünk ki, akár tudományos kutatóként, akár kritikusként. De az egyes hallgatók saját szépirodalmi tevékenységét is támogatjuk, figyelemmel követjük. Fontos része az intézet tevékenységének a folyóirat-kultúra kutatása, mert úgy látjuk, hogy a magyar irodalom történetének alakulása meghatározóan folyóiratokhoz kötődött. Nemcsak a szerzők vagy a művek fontosak önmagukban, hanem a folyóiratközeg is nagyon inspiráló tud lenni, és úgy látjuk, hogy erre nem fordít elég figyelmet az irodalomtörténet-írás. Ezt a hiányterületet is próbáljuk betölteni, pótolni.

Kulturális tevékenységéért kapott nemrégiben Cholnoky-emlékdíjat. Meséljen az ezzel kapcsolatos érzéseiről!

Ilyesmin természetesen mindig meglepődik, elérzékenyül az ember, aztán pedig elgondolkozik, hogy miért is kapta. Részben az Ex Symposion folyóirathoz köthető az elismerés, amit a Vajdaságról átkerült barátokkal, illetve Géczi Jánossal hoztunk létre. Ez folyamatosan Veszprémhez kötődött, a város szellemi életét gazdagította. A másik a kultúraszervezői, irodalomszervezői tevékenység, ami kötődött a folyóirathoz is, de az egyetemi ittlétemhez is: elég sok irodalmi eseményt hoztunk létre. Többes számban kell, hogy fogalmazzak, hiszen mindent valakivel együtt csináltam. Ilyen például a Trialógusok beszélgetés-sorozat, amit a Bozsik Péter és a Szilágyi Zsófia hoztak létre, jómagam egy jól működő folyamatba léptem be. Ilyen tevékenység a Géczi Jánossal közösen vitt határon túli napok rendezvénysorozatunk, melynek keretében a határon túli magyarok kultúráját próbáljuk meg láthatóvá tenni, sajátunkként felmutatni Veszprémben. Tehát amikor a díjon gondolkozom, akkor bármelyik vonatkozás kapcsán mindig néhány embert, vagy komoly csapatot tudok magam mögött. A Sziveri János Intézet is nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a bizottság figyelmébe kerültem, de ez szintén csapatmunka. Továbbá attól is létezik a Sziveri János Intézet, hogy kiváló hallgatói csapat van, aki ebben együttműködik.

Van-e esetleg olyan szerző, akit szívesen és sokat olvas?

Egy nincs, sok van. Mindig vannak friss, erős élmények, és vannak, akiket az ember hosszú távon magával hordoz. Az egyik ilyen hosszú távú szerző Tolnai Ottó, minden vajdasági származású írónak és irodalmárnak a mestere. A másik ilyen örök és nagy szerző, akit bármikor újra tudok olvasni, az Mészöly Miklós. Róla írtam is, és szinte minden félévben belekerül valamilyen tematikába. Ilyen fontos szerző számomra Sziveri János is a maga költői és folyóirat-szerkesztői tevékenységével. Nagyon szeretem Bodor Ádám írásművészetét a szűkszavúságával. Közel áll hozzám Krasznahorkai László és Nádas Péter prózája. Továbbra is szeretem és tisztelem az Esterházy-féle prózát. És így tovább, szinte végtelen a sor.

Mik a tervei a jövőre nézve?

Nagyon sok beindított projektünk van, amelyekkel kapcsolatban azt érzékelem, hogy egyszerűen felelősséggel tartozom értük. A Sziveri János Intézet munkáját mindenképpen folytatni kell. Továbbá az Irodalom- és Kultúratudományi Intézet felé több programmal, tanulmánnyal elkötelezett vagyok. Nagy tervem, hogy az Új Symposion folyóirat történetének kutatásához hozzájáruljak. Az elkövetkező években leginkább erre szeretnék fókuszálni, azt kutatni, hogy mi volt ez a folyóirat és szellemi mozgalom, amely a saját és számos pályatársam életét, gondolkodását befolyásolta.

Klózer Kitti

Fotó: Domján Attila

A Egy régi kor furcsa figurája vagyok bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Tóth Krisztina az írás és az érzéki öröm párhuzamosságáról beszélt, majd a regényírás feszültségteremtő erejére tért ki. Véleménye szerint a jó regényt úgy kell felépíteni, mint egy szobrot, azaz a szerkezetet alaposan ki kell dolgozni, és a kis váratlanságok ezen folyamat közben adódnak.

Ehhez kapcsolódóan került szóba az írónő legújabb, Akvárium című regénye, amellyel kapcsolatban elmesélte, hogy Klári mama és Edu voltak azok a szereplők akik a kezdetektől fogva éltek benne, és ahogy a történeten elkezdett dolgozni, a szöveg mennyisége nőttön-nőtt. Az írónő kiemelte, hogy azt nem akarta, hogy egy valaki legyen a mű középpontjában, hanem azt a folytonosságot akarta bemutatni, ahogyan a sorsminták átadódnak. A mű idejével kapcsolatban kiemelte, hogy abban biztos volt, hogy a háború utáni időszakban szerette volna kezdeni, és az is cél volt, hogy az egyik szereplő élete az ’50-es években játszódjon. Ehhez kapcsolódóan említette meg, hogy a ’70-es, ’80-as évek mondanivalóját már megírta a Vonalkódban. Tóth Krisztina hangsúlyozta, hogy őt az önéletrajz nem érdekelte, sokkal inkább a felejtés és az elfojtás, valamint a lappangó agresszió. Éppen ezért olyan emberekről szeretett volna írni, akikkel minden csak megtörténik. Ebből kifolyólag a sztereotípiák miatt választotta ezt az atipikus családot, valamint azért mert nem akarta, hogy nyomtalanul tűnjenek el azok a zsidó családok, akik bár feljöttek a Fővárosba, integrálódni nem tudtak, és gyökértelenek maradtak.

A címmel kapcsolatban az írónő kiemelte, hogy létezik olyan regénytípus, melynek az a neve, hogy akvárium. Az ihletet neki életének az a momentuma adta, amikor látta, hogy szétbontanak egy telefonfülkét. Erről eszébe jutott, hogy milyen jó lenne belefektetni Hófehérkét, és így jött az ötlet, hogy az akvárium lesz Hófehérke koporsója. Erre a narratívára erősít rá az is, amikor Vera gyermeke inkubátorba kerül. Az akvárium tárgyként viszont teljesen inadekvát, fölösleges dolog a család életében, de Jóska bácsi, amikor meglátja, egy másik élet jelenik meg számára. De a műben egyik szereplő sem élhet más életet, mint amit élnie adatott, éppen ezért a férfi hiába akar az akvárium felépítésével egy másik életet behozni a lakásba, ez lehetetlen, nem valósulhat meg.

Az elbeszélői hanggal kapcsolatban az írónő kiemelte, hogy lehetett volna komikus (például Klári mama beszédmódja eleve a pikareszk felé közelít), de nem akarta efelé eltolni a művet. A Pixelben teljesen más jellegű ez az elbeszélői pozíció, de ebben az esetben az írás folyamatában direkt nagy figyelmet fordított arra, hogy a stílus minél szárazabb, kopogós és viszonylag szenvtelen legyen, ennek érdekében például rendszeresen húzta a jelzőket.

Az írónő a közönség nagy örömére saját verseiből is olvasott fel, elhangzottak többek között a Hosszúalvó és a Hogy vagytok? című versei. Ezután a költői szerepről is szó esett, mely szerepvállalással szemben az írónő szkeptikus, viszont a társadalom részéről igény van arra, hogy ezt a szerepet betöltsék a költők.

Az írással kapcsolatban a beszélgetés alatt az est vendége kiemelte, hogy az is fontos az alkotó folyamat során, hogy az ember lássa maga előtt a teret. Így például ő maga előtt látta nemcsak Klári mama pincelakását, hanem a gangot is.

Végül az írónő felolvasta Bonyolult vers című gyermekversét, majd a közönség kérésére a nemrégiben a Literán a hét verse díjat elnyert Idő, idő, idő című versét is. Az aktív közönség kérdésére adott válaszából pedig még kiderült, hogy a Pixelben nem találkoznak a szereplők, az Akváriumban pedig nem tudnak beszélni, mert nincs nyelvük (például Edu közel 300 szóval éli le életét).

Heizinger Anita

fotó: Domján Attila

A Trialógusok bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

A beszélgetőpartnerek -Bozsik Péter és Ladányi István – először költői indulásáról, családja körülményeiről kérdezték őt. Megtudtuk, hogy Kolozsvárott született egy elsőgenerációs értelmiségi családban. Az otthonukban felhalmozott rengeteg könyv által korán megszerette az olvasást. Szülővárosában a Zenelíceumban érettségizett, majd a helybeli zeneakadémia tanári szakán végzett. 1985-ig a kolozsvári rádió magyar nyelvű adásánál dolgozott zenei szerkesztőként. Irodalmi érdeklődése mindvégig megmaradt, első verseskötete 1968-ban, tizenkilenc éves korában jelent meg. Végigélte a Ceauşescu-diktatúrát annak minden viszontagságával és borzalmával. Tíz éven át nem hagyhatta el az országot, megfigyelés alatt állt. És ezek még csak az enyhébb dolgok…, közvetetten gyermeke elvesztését is a rendszernek köszönhette. A diktatúrában kompromisszumokat kellett kötnie: párttag volt, hogy a sajtóban dolgozhasson, de kémkedésre sosem tudták rávenni. Arra is nemet mondott, amikor dicsőítő verseket akartak kikényszeríteni belőle, bátornak mégsem tartja magát. Az utókor azonban nem ítélkezhet senki fölött, ugyanis csak az tudja, milyen egy ilyen rendszer szorításában élni, aki részese volt. A következő kérdés az volt, hogy hogyan él benne a történelem, mennyire van jelen életében a múlt. Határozottan jelen van, de természetesen a versek nem közvetlenül tartalmazzák életünk tapasztalatait; „a művészet más közeg, másik valóság”.

Ladányi István új témát vetett fel: mit jelent a költőnő számára a nőiség, a női lét? Balla Zsófia szerint a magyar kortárs nőirodalom eléggé egyhangú, és sajnos a női mivoltot leszűkítik a nemiségre. „A kimondás önmagában még nem művészet.” Egyébként nem szeret nem alapján kategorizálni. Tehát nem a szerző neme a fontos, hanem hogy mennyire tehetséges, hogy bánik a szavakkal. A végkövetkeztetés az, hogy „az irodalomban nincsenek nemek”. A beszélgetés folyamán néhány verset is hallhattunk; engem A képernyő imádása című alkotás fogott meg a legjobban, mely a jugoszláviai háború értelmetlen vérontásáról szól a művészet rádöbbentő funkcióját használva.

Bár így is túlléptük a tervezett időt, a kérdezőknek számos kérdése maradt, amelyekre nem jutott idő. Az esten sajnálatos módon kevesen vettek részt, pedig rengeteg olyan dologról esett szó, amely bárki számára érdekes lehet, nem kell hozzá feltétlenül irodalmi érdeklődés.

A Trialógus Balla Zsófival bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

A vendég Balla Zsófia erdélyi magyar költőnő lesz, akivel ritkán találkozhatunk irodalmi esteken. A beszélgetéssorozat célja, hogy az érdeklődők az irodalmi szövegeken túl a szerzőkkel is megismerkedhessenek, érdemes tehát élni a lehetőséggel.

Balla Zsófia 1965 óta publikál verseket, esszéket, zenei és irodalmi recenziókat. 1972-től a kolozsvári rádió magyar szerkesztőségének tagja. Több irodalmi lap, többek között A Hét munkatársaként dolgozott. 1993 óta él Magyarországon. A kérdezők most is Bozsik Péter és Ladányi István lesznek. A szervezők mindenkit szeretettel várnak!

A A Trialógusok folytatódnak! bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.