To begin with, could you tell a few words about yourself? What is it that our readers should know about you?

I was heading for a career as an architectural engineer, but I realized in my final secondary school years that I found changes in the economy, culture and society to be more interesting, something I would prefer to explore.
I belong to the world of intellectuals that is on the verge of extinction – a world inhabited by people who strive to reconcile their differing views of the world that always reflect changes, and reach harmony somehow. That is why I had become a researcher. I am a curious man with a powerful imagination, which I try to “bring down to earth” through a ceaseless inquiry into connections hidden within reality. Naturally, this had many benefits as well as drawbacks, particularly when this imaginative power can conjure up fantastic ideas in other people’s minds too. When this happens, even ideas that seem to be unrealizable in rational terms may prove to be feasible. I am stubborn in this respect, I always keep on seeking a solution.
Throughout my working life I have not been focusing on my own scientific career and promotion only, but also place emphasis on efforts to foster the renewal of our scientific institutions. I know that this may appear an immodest stance, since such a large-scale work is bound to stretch beyond a generation, yet I had and will never give up these goals. I have always worked to make the world a better place, at least a little. What many saw as my “saintly zeal” often turned out to inspire or “infect” others and provided energy, among others, for the creation and successful implementation of the KRAFT Program. In simpler terms, this is what we can call social innovation.

Now, could you outline your professional career? What do you think were the major milestones?

As I said, in the final period of my gymnasium studies I began to develop an interest in social changes. This included the stifled tension within Hungarian society at the time: its humiliation, self-alienation and the lack of the ability to realize its potentials. This was a fake realism of “this is what we have, this is what we have to like,” forcing people to come to terms with existing conditions, a definitive feature of this era which sometimes haunts Hungary to date. Owing partly to my family background, I always rejected this attitude. However, the other side of this fake realism was equally alien to me: the belief that we Hungarians are better than the rest of socialist countries. Seeking points of revolt, my friends and I used to annoy the then regime whenever we had the chance. I took part not only in overt or – most of the time – indirect protest but also in the organization of cultural events, for example, a classical music club. Eventually my attitude to the system that deviated from expected behaviour had resulted in my move to another school: I left Budapest’s inner city for the outskirt district Angyalföld before they could kick me out (nevertheless, later I was expelled from Kölcsey Gymnasium). Compared to my former school, at the new gymnasium, Kilián, I could experience a setting that was closer to life, which provided me with useful experience for my future journey.
Following some difficulties, I had been admitted to the Karl Marx University for Economics. Although it was far from a pleasant environment in political terms, I met researchers and educators with whom I have maintained good contacts ever since then. I should highlight Professor Tamás Szentes, who has been tracking and commenting on my work to date and often provides me with good advices.
In socialist countries the scientific world of the 1970s was suffering from an extreme scarcity of information, meaning that critical social science was practically non-existent. Aspirations that were deemed to be dangerous had been quickly suppressed, their originators were placed under pressure, and when this threat was not enough they were laid off or even forced to leave the country. While it was difficult to find any relevant literature in libraries, we “Szentesian” students could access the latest scientific findings from abroad. My friend László Béládi and I forwarded a proposal to compile a reader, which was eagerly supported by Professor Szentes, to our great surprise. This was the beginning of the series “Development Studies,” edited by the two of us for more than a decade – well, with a short interruption: in 1986, as a result of pressure exerted by the Hungarian Workers’ Party Central Committee, its publication had been banned by the then Ministry of Education, following a disciplinary investigation concerning our book The Jewish Question in East-Central Europe. When a year later we could relaunch the series, Hungary was already immersed in the crisis of Kádárism, so all of us focused on the changes occurring in domestic policy.
This period allowed me to learn editing and translation. Having received my degree in economics, I also obtained a degree in history at Lorand Eötvös University of Budapest (ELTE).
The Polish workers’ opposition movement Solidarity opened Western eyes to the social transformations evolving in Eastern Europe, which also had a part in my successful application for a grant targeting young Polish and Hungarian researchers at the University of Sussex Institute of Development Studies. This was a decisive year in my life: I could follow my career path, encountering the circle of Western European thinkers that I found very appealing then, where I could build excellent contacts that have proved to be viable to date. In Sussex I began to delve into a new research theme, the East–West arms race and movements that emerged in response. I thoroughly explored the theoretical literature on civil society, which I attempted to turn into practice immediately. During the 1984 Perugia Conference of the European peace movement I was among the participants who founded the European Network for East–West Dialogue.
It happened in the same year that one of the students at the newly-formed ELTE College for Law (later named after Hungarian social scientist and politician István Bibó) asked me to deliver a lecture which had been previously banned at a pseudo-independent peace club by the National Peace Council, functioning under strict Party control. This young student was called Viktor Orbán. What I had apparently discovered in the Bibó Collegians of Ménesi Street was a sense of mission and eagerness to learn, which was a novel, definitive experience for me. This encounter had proved to be enduring, they asked me to be their honorary teacher at Bibó College, and soon after we also began to organize the national network of similar colleges for advanced studies. Bibó Collegians were involved in the European peace movement and the organization activities of the Network for East–West Dialogue. At difficult moments we received substantial help from the international press and the European public. iASK is about to publish a book and set up an exhibition under the title Daliás idők/Heroic Times, commemorating this period.
Grassroots networks had a considerable role in preparing the regime change (which still awaits exploration), and the network of networks had an even more significant part. When the Network of Free Initiatives (whose name and inception were partly my idea) was turned into a political party through an internal coup, I had decided to remain within the world of scientific inquiry and civil society. A scholarship offered by the MacArthur Foundation and the Social Science Research Council of New York provided an excellent opportunity for further professional development: I spent its first year in the United States, at the University of California, Berkeley campus and Harvard University in the framework of a postdoctoral program. As a young researcher at the Institute of first, International Studies, then, of European Studies, I forged good relationships, maintained to date, with several notables of scientific life. In the second year I had the opportunity to conduct postdoctoral research at the EU’s European University Institute in Florence, and to travel around many Eastern European satellite states in the early days of the great transformation process. In Berkeley, which is next to San Francisco, I met my partner for life, Jody Jensen, who has been supporting all of my aspirations ever since then. I doubt that I could have achieved any of my aforementioned results without her. Shortly before my US study tour expired, I received a number of job offers, but it did not even cross my mind that I would not return to Hungary. I longed to create something new here, at home. Jody, who was attracted by Central Europe, backed my ambition, so we moved to Hungary.

Having returned home, I continued my research work at the Institute for Sociology at the Hungarian Academy of Sciences, then we were invited to establish a new department at the teacher-training college in Szombathely. I was optimistic because I was always reluctant to adopt the attitude of “dare to be small.” Eventually, we did not succeed in transforming the college into a university, thus my colleagues and I established the Institute for Social and European Studies (ISES). With this step, a novel institution had been created within the college, which could attract considerable EU funds and had a high degree of independence. This Szombathely framework, however, was suitable for developing a full-fledged institute only for a while, thus in the early 2000s we relocated to Kőszeg, where we could create the Europe House earlier.
The 1996 International Summer University launched in Kőszeg had proved that this city is an excellent venue for a Central European dialogue.
At that time I began to ponder upon the possibilities of reviving small and medium-sized historic towns. This also made me committed to the renovation of the Synagogue in Kőszeg.
All these ruminations and commitments brought about – much later, from the early 2010s – the program “Creative City – Sustainable Region,” in other words, the KRAFT period.

What are your major areas of research, what are you working on now?

I am engaged in extending the KRAFT Program to the whole of Pannonia, and I also write a comprehensive monography on the transformation of Central Europe and the future of the European construction.

Among others, you are a founder and currently the Director of the Institute of Advanced Studies Kőszeg (iASK). What was your chief objective or motive for establishing this institute?

The conventional forms of institutions creating knowledge are not adequately efficient, and increasingly fail to give quality and quick responses to changes in the world. Together with my colleagues we articulated that an institution of a different kind is needed, which aims to explore the hidden connections among various disciplines, to adopt multiple approaches to complex phenomena, to understand paradoxes as well as to explore and make practical use of the potentials provided by those phenomena. There are few institutions which can carry out all of these simultaneously. Relying on the KRAFT approach, we have successfully set up a new knowledge hub required for the implementation of development projects. Links have been established between science and the aspects of strategic development. This is a great achievement, which required the strong professional network created in the late 1980s, senior and young researchers, professors, administrative staff as well as local citizens, Kőszegians.
Following its foundation, iASK was questioned by quite a few members of the conventional academic camp, saying that Kőszeg is an insignificant town, it has no higher education institution of its own, what is more, there are no university centres nearby which could provide a basis. I believe that this may be the very reason for which the region needs an institute which is significant in international terms too, while it differs from universities in its working.

In fact, this is the climax of a process that started long ago and is rooted in Kőszeg’s past as a city of schools. I am really proud of the fact that I could gather advocates such as Tamás Szentes, Tibor Palánkai, Elemér Hankiss, György Schöpflin and Iván Vitányi, who had been personally involved in the programs evolving here for a long time.
It was an important objective that we should also engage natural scientists in research work. In this respect too, important progress has been achieved over the past five years: prominent members of Hungary’s academia such as Norbert Kroó, János Bogárdi, Eörs Szathmáry and András Szöllősi Nagy readily participated in the construction – perhaps even more intensely than social scientists. On the other hand, our research fellows include internationally renown scholars such as evolutionary biologist Dan Brooks and Professor Charles Vörösmarty of the City University New York, not to mention the eminent domestic and international representatives of the younger generation…

Recently you have been awarded, at the Prime Minister’s proposal, the Cross of the Hungarian Order of Merit by President János Áder, in recognition of decades of outstanding achievements in scientific research and education as well as your role in articulating the development concept “Creative City – Sustainable Region.” Could you tell us a bit more about the KRAFT Concept?

Elaborating the ideas conceived in the mid-1990s, we did not give up our plans, namely, that the region of Western Hungary should have a university of international prestige. My resolution was also supported by Zoltán Gaál, former Rector of the University of Pannonia. As a result, the KRAFT Program had been successfully launched, relying on funds from various foundations and multinational corporations as well as support from the Hungarian government.
The KRAFT period comprises the past ten years. The research idea itself was born from a debate on the future of small towns. Big multinational firms saw potentials in big towns and megacities only. I could not accept discrimination against small towns, so I was seeking an opportunity to refute this belief. Finally, I succeeded in drawing the attention of the Hungarian government formed in 2010. The objectives of the KRAFT Program and the visions of the government overlapped at several points, primarily in the aim to ensure high-standard living conditions in the provinces through realizing the latent potentials of small and medium-sized towns.

What are your personal and organizational plans and goals for the future?

At the initiative of the Ministry of Information and Technology, we are about to launch the Szigetköz–Csallóköz project, which is essentially a research-based development project.
By now, our focus has broadened beyond Kőszeg to include the whole West Pannonian Region, with considerable help from the Pannon Cities Alliance. The idea originates partly from the University of Pannonia, its researchers played an essential role in the implementation of scientific cooperation within the region.
Of course, development projects have not ended in Kőszeg either, the Kőszeg-KRAFT continues. We have long-term plans, including the redevelopment of the former Children’s Home (MÁV Gyermekotthon) to host a Central European doctoral school complete with a large research library, and a so-called smart campus. Research on the Balaton Uplands with KRAFT methodology and the construction of a Big Data Research Centre are also in the pipeline. We aim to build a Central European knowledge base that is adapted to the conditions prevailing in Hungary and particularly within this border region – essentially, a new type of intellectual and knowledge hub.
All of this will not be possible without institutional cooperation of a horizontal type, which differs from previous patterns. The networked operation of adaptive and open centres of excellence should replace the obsolete model. Our aim is to present and utilize new knowledge in a new way. It is important for the representatives of different disciplines to find, through dialogue, a common ground, to cooperate, and to be able to link science to everyday life.
As to my personal plans, I would like to spend more time on continuing and publishing my own research. Considering iASK achievements, this seems to be possible now, since the organization is already capable to run on its own, firmly set on its foundation.

Scientific work requires a high degree of concentration, commitment and creativity. Sometimes, however, recreation is needed too. What do you prefer to do in your free time?

This is hard to answer because I have little free time. Whenever I have an opportunity to relax, I prefer to spend time on the shores of the Adriatic or in the mountains, in nature. The Lower Alps is an ideal landscape for this. Whenever I can, I sit at the piano again – I could not imagine my life without music. We have a big garden in Kőszeg’s Királyvölgy, on the Napos-tető. I hope that our house will be soon completed too.
In the 1980s at some time I had a vision: I dreamt of a natural and work environment which I can enjoy, where people are convivial and live their everyday lives in harmony with nature. Kőszeg is such a place, its built and natural environments, its entire milieu all add up to be very stimulating. In this respect I feel myself to be privileged and lucky.

I think we can conclude that you have an outstanding scientific career. You must have gained plenty of experience over the years. What kind of advice would you give to your present and potential colleagues who are about to set out for a scientific career?

Do not be afraid to ask questions, even if you have to doubt your own achievements. Dare to navigate new waters, do not fear failure: be brave and be open-minded. Always grasp whatever good you can find in a specific era.
Do not stick to a single field of interest, dare to approach problems with a broader horizon. Do not build a fortress around yourself – try to advance the world, make it better. Avoid hollow careerism that is devoid of conviction because you will not be happy with such work. Whoever chooses a career in research must be brave and has to take more risks. The task of science is to make people’s lives easier rather than to foster the fulfilment of individual, selfish goals. That is why researchers must pay attention to who, how and to what end uses their results.
As the current pandemic shows, the common good is highly dependent on the results of scientific research and their use. And this demands a strong sense of responsibility.

Photos: iASK, Horváth Attila, Ohr Tibor

The article was translated into English by Éva Szalai.

A “I belong to the world of intellectuals that is on the verge of extinction”: An interview with iASK Director Prof. Dr. Ferenc Miszlivetz bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Kérem, meséljen magáról egy kicsit! Mi az, amit az olvasónak mindenképpen érdemes tudnia Önről?

Eredetileg építészmérnöknek készültem, de a középiskolás éveim végéhez közeledve megértettem, hogy számomra a gazdaság, a kultúra és a társadalom változása érdekesebb, inkább azzal szeretnék foglalkozni.
Egy kiveszőfélben lévő értelmiségi világhoz tartozom, amelyben olyan emberek élnek, akik a világról alkotott, a változásokra mindig reflektáló véleményüket próbálják ütköztetni és valahogyan harmóniába hozni. Ezért is lettem kutató. Kíváncsi ember vagyok, nagy képzelőerővel rendelkezem, ezt próbálom „leföldelni” a valóság rejtett összefüggéseinek szüntelen kutatásával.  Ennek természetesen sok előnye és hátránya is van, főként akkor, amikor ez a képzelőerő mások fantáziáját is beindítja. Ilyenkor egyszeriben még a racionálisan megvalósíthatatlan ötletek is megvalósíthatónak tűnnek. Én persze ilyenkor is makacs vagyok, mindig próbálok megoldást találni.
Munkám során nem csupán a saját tudományos karrieremet és előmenetelemet helyezem előtérbe, azzal párhuzamosan hangsúlyt fektetek a tudományos intézményi megújulás előmozdítására is. Tudom, hogy ez nem tűnik szerény attitűdnek, hiszen ekkora volumenű munkához nem elegendő egy emberöltő, de az ilyen irányú céljaimat sohasem adom fel, sohasem adtam fel. Mindig azon dolgoztam, hogy a világot egy kicsivel jobb hellyé tegyem. Ez a sokak szemében „szent őrület” volt az, amely másokat is megfertőzött és energiával táplálta többek között a KRAFT (Kreatív Város Fenntartható Vidék – a szerk.) koncepció megalkotását és sikerre vitelét. Kicsit prózaibban ezt nevezzük társadalmi innovációnak.

Kérem, mutassa be néhány mondatban a szakmai életútját! Véleménye szerint melyek voltak a legfontosabb mérföldkövek?

A gimnázium vége felé közeledve  elkezdtem érdeklődni a társadalmi változások iránt. Ebben benne volt az akkori társadalom lefojtott feszültsége, megalázottsága, meghasonlottsága önmagával, a rendelkezésre álló lehetőségekkel való szembesülés képességének hiánya. Ez volt a korszakot meghatározó „ez van, ezt kell szeretni” belenyugvásra nevelő hamis realizmusa, ami részben még ma is kísért.  Családi hátteremnek is köszönhetően én ezzel sosem értettem egyet. Idegen volt tőlem azonban a  hamis realizmus másik oldala, a gulyás-kommunizmus képzelt fölénye: az a fajta felfogás, hogy mi, magyarok, jobbak vagyunk mint a többi szocialista ország. Kerestem a lázadási pontokat, a barátaimmal ott frocliztuk az akkori rendszert, ahol arra lehetőségünk adódott. A nyílt vagy többnyire közvetett protestálás  mellett azonban kulturális rendezvények, például komolyzenei klub szervezésében is részt vettem. A megkövetelttől eltérő  viszonyulásom a fennálló rendhez végül iskolaváltáshoz vezetett: a belvárosból Angyalföldre mentem mielőtt kirúgtak volna (utólag azért elbocsájtottak a Kölcseyből). Az új iskolában, a Kiliánban, a korábbinál életközelibb közegbe kerültem, ami jó útravalóként szolgált.
Némi zökkenőkkel végül felvételt nyertem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre. Politikai értelemben nem volt egy kellemes közeg, azonban olyan kutatókkal és oktatókkal találkoztam, akikkel azóta is jó kapcsolatot ápolok. Közülük kiemelkedik Szentes Tamás professzor, aki a mai napig követi és kommentálja a munkámat és gyakran lát el jó tanácsokkal.
A ’70-es évek tudományos világa a szocialista országokban rendkívül információhiányos volt, lényegében nem létezett kritikai társadalomtudomány. A veszélyesnek ítélt törekvéseket gyorsan elfojtották, megfogalmazóikat nyomás alá helyezték, és ha nem értettek a szóból, eltávolították munkahelyükről, vagy kitessékelték őket az országból. A könyvtárakban nehéz volt szakirodalmat találni. Mi Szentes diákjaiként hozzájutottunk a legfrissebb külföldi tudományos eredményekhez. Béládi László barátommal egy szöveggyűjtemény javaslatával álltunk elő, amit nagy meglepetésünkre Szentes professzor teljes mellszélességgel támogatott. Ebből lett a Fejlődés-tanulmányok sorozat, melyet több mint egy évtizeden át szerkesztettünk egy rövid szünettel, mert a Zsidókérdés Kelet- Közép-Európában kötet miatt az MSZMP KB nyomására az akkori oktatási minisztérium 1986-ban – egy fegyelmi vizsgálatot követően – betiltotta. Amikor egy év múlva újraindíthattuk, már nyakig voltunk a kádárizmus válságában, mindenki a belpolitikai változásokkal volt elfoglalva.
Közben megtanultam szerkeszteni és fordítani. A közgazdasági diploma megszerzését követően az ELTE-n elvégeztem a történelem szakot is.
A Szolidaritás lengyel ellenzéki munkásmozgalom hatására a Nyugat is kezdett felébredni a Kelet-Európában zajló társadalmi átalakulások ügyében: ez is közrejátszott abban, hogy sikerült elnyernem egy kizárólag lengyel és magyar fiatal kutatók számára kiírt ösztöndíjat a Sussexi Egyetem Fejlődés-tanulmányok Intézetében. Ez az év döntő volt az életemben: megmaradtam a pályán, bekerültem a számomra akkor nagyon vonzó nyugat-európai gondolkodási körbe, kiváló, a mai napig tartó kapcsolatokra tettem szert. Sussexben egy új kutatási témával, a kelet-nyugati fegyverkezéssel és az ennek hatására kialakult mozgalmakkal is foglalkozni kezdtem. Beleástam magam a civil társadalom elméleti szakirodalmába, amit rögtön a gyakorlatban is megpróbáltam alkalmazni. 1984-ben az európai békemozgalom perugiai konferenciáján többedmagammal létrehoztuk a Kelet-Nyugat Párbeszéd Európai Hálózatát.
Ebben az évben történt, hogy az  akkor szárnyait bontogató (később Bibó Istvánról elnevezett) ELTE Jogász Szakkollégium egyik diákja felkért egy  olyan előadásra, amit egy álfüggetlen  béke klubban a szigorú pártkontroll alatt működő Országos Béketanács éppen betiltott. A fiatal diákot Orbán Viktornak hívták. A Ménesi úti szakkollégistákban erős elhivatottságot és tanulni vágyást véltem felfedezni, ami új, meghatározó élmény volt számomra. A találkozás végül maradandónak bizonyult, felkértek a szakkollégium tiszteletbeli tanárának, és nem sokkal ezután elkezdtük szervezni a szakkollégiumok országos hálózatát.  A Bibó szakkollégisták bekapcsolódtak  az európai békemozgalomba  és a Kelet-Nyugat Hálózat szervező munkájába. A nemzetközi sajtó és az európai közvélemény sokat segített nehéz pillanatokban. Erről a korszakról Daliás idők címmel könyvet adunk ki és kiállítást szervezünk.
A rendszerváltoztatás előkészítésében komoly, eddig még kevéssé feltárt szerepet játszottak az alulról szerveződő hálózatok és még jelentősebb a hálózatok hálózatának a szerepe. Amikor a Szabad Kezdeményezések Hálózatát (aminek egyik névadója és ötletgazdája voltam) egy belső puccs-csal párttá alakították, úgy döntöttem, maradok a tudományos kutatás és a civil társadalom világában. A tovább fejlődéshez kitűnő lehetőséget teremtett a MacArthur Alapítvány és a new yorki Social Science Research Council pályázata, aminek első évét az Egyesült Államokban egy posztdoktori program keretében töltöttem a Kailforniai Egyetem Berkely campusán és a Harvard Egyetemen. A Nemzetközi Tanulmányok, majd az Európa-tanulmányok Intézetének fiatal kutatójaként a tudományos élet több kiválóságával kerültem máig tartó jó viszonyba. A második évben az EU firenzei doktori iskolájában kutathattam, és lehetőségem volt beutazni a nagy átalakulási folyamat kezdetén több kelet-európai szatellit országot. A San Fransisco-val határos Berkeley-ben találkoztam életem párjával, Jody Jensennel, aki ettől fogva minden  törekvésemben támogatott. Nélküle nem születtek volna meg a felsorolt eredmények. Az amerikai tanulmányút vége felé kaptam állásajánlatokat, bennem azonban fel sem merült, hogy ne jöjjek haza Magyarországra. Itthon szerettem volna valami újat alkotni. Jody, akit vonzott Közép-Európa, támogatott ebben, így Magyarországra költöztünk.

A hazatérés után folytattam az  MTA Szociológiai Intézetében folytattam a kutatómunkát, majd meghívásra egy új tanszék megalapításába vágtunk bele  Szombathelyen. Optimista voltam, mindig is távol állt tőlem a  „merjünk kicsik lenni” hozzáállás. Szombathelyen végül nem sikerült önálló egyetemet formálni a főiskolából, mi pedig kollégáimmal létrehoztuk a Társadalomtudományok és Európa-tanulmányok Intézetét (ISES). Ezzel a főiskolán belül egy teljesen új típusú intézményt hoztunk létre, amely komoly Európai Uniós finanszírozási források bevonásával, nagy önállósággal működött. A szombathelyi keretek azonban az intézet felvirágoztatására csupán egy darabig voltak megfelelőek, így a 2000-es évek elején átkerültünk Kőszegre, ahol korábban már létrehoztuk az Európa Házat.
Az 1996-os Kőszegen elindított nemzetközi nyári egyetem bizonyította, hogy Kőszeg kiváló helyszíne a közép-európai párbeszédnek.
Ekkor kezdtem töprengeni a történelmi kis- és középvárosok fellendítésének lehetőségein. Ekkor köteleztem el magam a kőszegi zsinagóga felújítása mellett is.
Mindezeknek a töprengéseknek és elköteleződéseknek lett az eredménye jóval később, a 2010-es évek elejétől a Kreatív városok, fenntartható vidék program, más szóval a KRAFT korszak.

Melyek a fő kutatási területei, min dolgozik jelenleg?

A KRAFT program egész Pannóniára történő kiterjesztésén, emellett egy átfogó monográfián dolgozom, ami Közép-Európa átalakulásáról és az európai konstrukció jövőjéről szól.

Ön többek között a Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetének alapítója és főigazgatója. Mi volt a legfőbb célja/motivációja az intézet megalapításakor?

A tudást létrehozó konvencionális intézményi formák nem kellőképpen hatékonyak, egyre kevésbé képesek megfelelő színvonalon és gyorsasággal reagálni a világ változásaira. A kollégáimmal megfogalmaztuk, hogy szükség van valamilyen más típusú intézményre, melynek célja a tudományágak közötti rejtett kapcsolatok feltárása, a komplex jelenségek sokoldalú megközelítése, a paradoxonok megértése, illetve az ezekből fakadó lehetőségek  feltérképezése és hasznosítása a gyakorlatban. Kevés olyan intézet létezik, amely ezeket egyszerre műveli. Sikerült megszervezni a KRAFT szemlélet alapján egy, a fejlesztésekhez szükséges új tudásközpontot. Összekapcsoltuk a tudományt és a stratégiai fejlesztési szempontokat. Ez igen nagy teljesítmény, amihez szükség volt a 80-as évek végén létrehozott erős szakmai kapcsolatrendszerre, szenior és fiatal kutatókra, professzorokra, adminisztrátorokra és a helyi lakosokra, a kőszegiekre is.
Megalakulását követően az intézetet többen is megkérdőjelezték a konvencionális  akadémiai táborból, mondván, hogy  Kőszeg jelentéktelen város, nem rendelkezik felsőoktatási intézménnyel, sőt, a közelben sincsenek olyan egyetemi központok, amelyekre építeni lehet. Úgy vélem, hogy talán épp emiatt van szüksége a régiónak egy nemzetközi szinten is jelentős tudományos intézetre, amely az egyetemektől különböző módon működik.

Valójában egy régen megindult folyamat betetőzéséről van szó, amelynek kezdete Kőszeg iskolavárosi múltjában található. Én mindenesetre büszke vagyok arra, hogy olyan támogatókat tudhattam magam mellett, mint Szentes Tamás, Palánkai Tibor, Hankiss Elemér, Schöpflin György és Vitányi Iván, akik sokáig személyesen is részt vettek az itt folyó programokban.
Fontos célkitűzés volt, hogy a természettudósokat bevonjuk a kutatómunkába. E téren is nagyot léptünk előre az elmúlt öt évben: a magyar akadémiai élet olyan kiválóságai, mint Kroó Norbert, Bogárdi János, Szathmáry Eörs, Szöllősi Nagy András talán még a társadalomkutatóknál is nagyobb lendülettel vettek részt az építkezésben. Ösztöndíjasaink között pedig olyan nemzetközi kiválóságokat tudhatunk, mint az evolúció biológus Dan Brooks, vagy a City University New York professzora, Charles Vörösmarty. A fiatalabb generáció hazai és nemzetközi kiválóságairól nem is szólva…

A közelmúltban a miniszterelnök előterjesztésére a köztársasági elnök a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje polgári tagozata kitüntetést adományozta az Ön számára több évtizedes kimagasló színvonalú tudományos kutatói és oktatói pályája, valamint a Kreatív Város Fenntartható Vidék fejlesztési koncepció kidolgozásában vállalt szerepének elismeréseként. Kérem, meséljen kicsit a Kreatív Város Fenntartható Vidék (KRAFT) fejlesztési koncepcióról!

A 90-es évek közepén megfogant gondolatok mentén haladva nem adtuk fel a terveinket, miszerint a nyugat-magyarországi régió megérdemelne egy nemzetközileg is jelentős egyetemet. Elhatározásomban Gaál Zoltán, a Pannon Egyetem egykori rektora is támogatott. Ennek eredményeképpen sikerült elindítani a KRAFT-programot, amelyhez a magyar kormány mellett különféle alapítványoktól és multinacionális cégektől is kaptunk támogatásokat.
Az elmúlt tíz év a KRAFT-korszak. Maga a kutatás ötlete egy, a kisvárosok jövőjét firtató vitából született. A nagy multinacionális cégek kizárólag a nagyvárosokban vagy megacitykben látnak potenciált. A kisvárosokkal szembeni diszkriminációt nem tudtam elfogadni, így lehetőséget kerestem arra, hogy bizonyítsam ennek ellenkezőjét. Végül sikerült felkelteni a 2010-ben megalakult magyar kormány érdeklődését. A KRAFT program céljai és a kormány elképzelései számos ponton megegyeztek, elsősorban abban, hogy magas színvonalú életet kell biztosítani a magyar vidéken, felszínre kell hozni a kis- és középvárosokban rejlő lehetőségeket.

Milyen egyéni és szervezeti szintű szakmai jellegű tervei, illetve céljai vannak a jövőre nézve?

Az ITM kezdeményezésére most indul a Szigetköz-Csallóköz projekt, ami lényegében kutatásra épülő fejlesztést jelent.
Jelenleg már nem csupán Kőszegre fókuszálunk, hanem az egész Nyugat-Pannon régióra, amiben nagy segítséget jelent a Pannon Városok Szövetsége. Az ötlet részben a Pannon Egyetemről származik, az ottani kutatók nélkül nem valósult volna meg a régión belüli tudományos együttműködés.
Természetesen Kőszegen sem értek véget a fejlesztések, a Kőszeg-KRAFT folytatódik. Hosszú távú terveink vannak, szeretnénk a MÁV gyermekotthont átalakítani és helyet biztosítani egy nagy kutatókönyvtárral működő közép-európai doktori iskolának és egy úgynevezett okos campusnak. Tervezünk KRAFT módszerekkel végzett Balaton-felvidéki kutatást, illetve Big Data Kutatóközpontot is. Szeretnénk egy hazai, illetve a határrégió feltételeihez igazodó közép- európai tudásbázist építeni, lényegében egy újtípusú szellemi és tudásközpontot.
Mindez nem lesz lehetséges az eddigi mintázatoktól eltérő horizontális intézményi együttműködés nélkül. Rugalmas és nyitott kiválósági központok hálózatos működése kell hogy felváltsa az elavult modellt. Célunk, hogy az új tudást új módon mutassuk be és hasznosítsuk. Fontos, hogy a különböző tudományterületek képviselői szót értsenek egymással, együttműködjenek, és hogy képesek legyenek összekapcsolni a tudományt a mindennapi élettel.
Ami a személyes terveimet illeti, szeretnék több időt tölteni saját kutatásaim folytatásával és publikálásával. Az intézet elért eredményei alapján ez már lehetségesnek látszik, hiszen a szervezet már képes önállóan működni, stabilan áll a saját lábán.

A tudományos munka nagymértékű koncentrációt, elhivatottságot és kreativitást igényel. Időnként azonban szükség van kikapcsolódásra is. Szabadidejében mivel foglalkozik szívesen?

Erre nehéz válaszolni, szabadidőből kevés van. Ha lehetőségem van pihenni, szívesen töltök időt az Adria partján, vagy a hegyek közt, a természetben. Az Alpokalja ehhez a legideálisabb környezet. Amikor tehetem, újra leülök a zongora mellé – zene nélkül nem tudnám elképzelni az életemet. Van egy nagy kertünk a Királyvölgyben, a Napos tetőn. Remélem, hamarosan a házunk is felépül.
Volt valamikor a 80-as években egy vízióm, olyan természeti és munka-környezetről  álmodtam, ahol jól érzem magam, ahol az emberek kedvelik egymást, és a természettel harmóniában élik a mindennapjaikat. Kőszeg egy ilyen hely, az épített és a természeti környezet, a miliő együttesen nagyon stimuláló. Ilyen szempontból kiváltságosnak és szerencsének érzem magam.

Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy az Ön tudományos karrierje kiemelkedő. Az évek során bizonyára rengeteg tapasztalatot szerzett. Mit tanácsolna a tudományos életpálya küszöbén toporgó kollégáknak és leendő kollégáknak?

Ne féljenek kérdezni, akár saját eredményeiket megkérdőjelezni. Merjenek új területekre evezni, ne féljenek, hogy elbuknak, legyenek bátrak és legyenek nyitottak. Mindig ragadják meg azt, ami az adott korszakban jó.
Ne csupán egy területtel foglalkozzanak, merjenek szélesebb látókörrel közelíteni a problémák felé. Ne betonozzák be magukat, próbálják jobbá tenni, előrébb vinni a világot. Kerüljék a belső meggyőződés nélküli üres karrierizmust, mert nem lesznek boldogok a munkájukkal kapcsolatban. Aki a kutatói pályát választja, annak bátornak kell lennie, több rizikót kell vállalnia. A tudománynak az a dolga, hogy megkönnyítse az emberek életét, nem pedig az, hogy egyéni, önző célokat valósítsunk meg. Ezért kell a kutatóknak törődniük azzal, ki mire és hogyan használja fel eredményeiket.
Ahogy a mostani pandémia is mutatja, a közjó jelentős mértékben függ a tudományos kutatások eredményeitől és azok felhasználásától. Ez pedig nagy felelősségvállalást követel.

Fotók: iASK, Horváth Attila, Ohr Tibor

A „Kiveszőfélben lévő értelmiségi világhoz tartozom” – interjú prof. dr. Miszlivetz Ferenccel bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.