Napjainkban a nők már inkább modellként, elsősorban szépségként jelennek meg a médiában, de ez nem mindig volt így, csak a 20. század második felétől. Ekkor ugyanis a Friedan ihlette feministák elérték, hogy a háztartási termékek hirdetőinek már ne legyen olyan nagy hatása a meghatározó női sajtóra. Addig a háziasság misztikuma volt látható a reklámokban, ekkortól viszont teret hódított a fogyókúra- és kozmetikai ipar. Ennek hatására tehát a boldog háziasszonyokat a reklámokban felváltották a vékony, fiatalos modellek. Háziasszony helyett modell lett a sikeres nő, házimunkából pedig szépségmunka vált – mindkettő végtelen és mulandó – írta Naomi Wolf A szépség kultusza című könyvében. Ezt a kettőt a mai nőnek már össze kell egyeztetnie: a médiában úgy jelennek meg a háziasszonyok, akár a modellek: tökéletes és karcsú külsővel.

A reneszánsz és a kortárs korszakban is a tökéletesség, arányosság, természetesség a szép, a vonzó, viszont a két szépségideál „terjedelmében” eltér: míg a reneszánszban az ideális nőkön bőven volt felesleg, alakjuk kerek, gömbölyded volt, addig ma meghatározó eleme a szépség fogalmának a megfelelő – nem sovány és nem túlsúlyos, hanem normál – BMI indexszel való rendelkezés. Kérdőíves vizsgálatomban azt akartam bizonyítani, hogy az egyik legnagyobb hatással a média van a nőkre abban, hogy minél karcsúbbak akarnak lenni, valamint, hogy a több médiahasználat kisebb önbizalommal, saját alakkal való elégedetlenséggel hozható kapcsolatba. Válaszaitok nagyrészt alátámasztotta ezt a hipotézisemet.

A válaszadók többsége egyetemista korú, 18-25 éves (72,6 %). Korosztálytól függetlenül észrevehető, hogy a nők elégedetlenek az alakjukkal, elnyomó többség eggyel kisebb számozású alakot tart az ideális női alaknak a saját alakjához képest. A kérdőív kérdéseire adott válaszok alapján egyértelmű a tény, hogy a több médiahasználat nagyobb médiahatást és kevesebb önbizalmat von maga után. E mintában viszont viszonylag elfogadható a sovány, normál és elhízott testű nők aránya, hiszen a normál testtömegindexű kitöltők vannak többségben – viszont nem biztos, hogy az adatok valóságosak, hiszen bevallás az alapjuk.

Ha a médiahasználatot vizsgáljuk, az egész mintára általánosságban jellemző, hogy háttérbe kerültek számotokra a magazinok és a TV műsorok a többi médiumhoz képest; inkább weboldalakat olvastok, klipeket és sorozatokat néztek. A testsúllyal való foglalkozást felmérő kérdésre adott válaszaitok alapján többnyire inkább aggódtok a testsúlyotok miatt, és többen bevalljátok, hogy intenzíven féltek az elhízástól. Emellett viszont túlzottan nem foglalkoztok a diétázással.

 Kiderült, hogy leginkább a hasatokkal vagytok elégedetlenek, kisebb mértékben a combotokkal és a feneketekkel nem tudtok kibékülni – azokkal a testrészekkel, amelyekre a nők inkább hajlamosak hízni. Pedig a hasunknak nem olyan régóta kell ennyire laposnak lennie – a huszadik századi szexszimbólum, Marilyn Monroe korában még nem volt ez elvárt dolog, ha megnézünk egy nemrégiben előkerült róla készült képet, láthatunk egy kis pocakot. A női nem kényes testrésze a mell: általában így se, úgyse jó, vagy túl kicsi, vagy túl nagy, többnyire nem találjuk meg magunknak a megfelelő fehérneműt, sokszor azt hisszük, hogy a mi kebleinkkel van a baj. Párnákkal, push up-pal variálunk, hogy a tükörbe nézve elégedettek legyünk, mert azt hisszük, ez kell a szépséghez. Szerencsés módon a kérdőívem kitöltői pozitív csalódást okoztak: átlagban kijelenthető, hogy elégedettek e testrészükkel, és egyáltalán nem szeretnék, hogy megváltozzon rajtuk.

A válaszok alapján a kérdőív kitöltői leginkább a csinosságban, tökéletes testben és a testgyakorlásban érzik a média nyomását. Ezek közül az a kettő, hogy az ember csinos legyen – tehát nem feltétlenül csontos sovány – és testgyakorlásokat végezzen, rendkívül pozitív. A testgyakorlás népszerűsége alátámasztja azt a felvetést, miszerint napjainkban fontos az ember testének karbantartása, egészsége, amihez hozzátartozik az elegendő testmozgás. A test tökéletessége pedig egyértelműen azonosítható a reneszánsz testszemlélettel: a kortárs média hasonló képet sugall a nőkről, mint amilyen a reneszánsz kor ideálja is volt.

És hogy mennyire hasonlítjátok össze magatokat a többi nő kinézetével? Megegyezést vehetünk észre a kitöltők késztetéssel kapcsolatos kérdésekre adott válaszaikkal. A nők többnyire a TV- és mozisztárok megjelenésével hasonlítják össze a sajátjukat. Általánosságban jellemző, hogy összemérik testüket a jó alakú emberekkel: a 164 válaszadó közül összesen százan adtak egyetértő választ erre a kijelentésre. Az egész kérdőívben ez az a rész, amivel a minta legnagyobb hányada egyetért. A „jó alak” mindenkinek mást jelent: lehet sovány, normál, vagy akár elhízott alak is.

Nem igazán foglalkoztok a sportolók alkatával, ha az összehasonlításról vagy a késztetésről van szó, többnyire nem akartok úgy kinézni, mint a sportolók. Csupán a magazinokban, weboldalakon látható emberek kisportolt teste van hatással rátok, a 164-ből összesen 69 fő ért egyet azzal, hogy úgy akar kinézni, mint ezek a személyek, illetve még 38-an állították azt, hogy összehasonlítják magukat a kisportolt testű személyekkel. Tehát a sportolók kinézete kevésbé van hatással a nőkre, mint a filmszereplők, TV-szereplők, magazinok, weboldalak vagy klipek modelljeinek megjelenése. Ez talán magyarázható azzal, hogy bár a nők többsége foglalkozik a testmozgással, ahogyan ez már a média nyomásával kapcsolatos kérdésre adott válaszokból kiderült, viszont maradnak az „átlagos” keretek között. Manapság ugyanis egyre jobban elterjed az az ideál, hogy legyen a női alak homokórához hasonlóan karcsú, és végezzen elég formázó testgyakorlást, viszont ne essen túlzásokba: a túl izmos vállú, kockahasú, kigyúrt nők nem számítanak vonzónak a férfiak szemében. A minta válaszai is igazolják azt a célt, hogy meg kell találni az arany középutat.

Konkrét emberek közül is kellett választanotok, hogy számotokra melyik nőtípus a leginkább ideálisabb. Ebben a kérdésben már kevésbé a test alakjára, inkább a nők egyéniségének népszerűségére voltam kíváncsi. A képeken nagyjából hasonló alkatú, de különböző típusú nőket láthattatok: Selena Gomez, a fiatal, vékony szépség; Angelina Jolie, az érett, vékony nő; Rihanna, az egzotikus szépség; Michelle Williams, a huszadik századi ideálra emlékeztető, kissé teltebb szépség; valamint Blake Lively, a szőke, modellalkatú szépség, aki elsöprő győzelmet aratott: a válaszadók fele őt választotta.

A kortárs szépségideál alapja a reneszánsz kor gondolatával tehát nagy részben megegyezik: a tökéletes test a legszebb, legyen emellett egészséges, arányos. Nagy különbség viszont a karcsúságideál, ami a reneszánsz embereknek egyáltalán nem volt fontos, de napjainkban meghatározó eleme a szépségideálnak. A nőiesség, a nőies testrészek kidomborodása ugyanúgy legyen meg, de az alak karcsúsága, egészséges mennyiségű tápláltsága fontos – legyünk olyanok, mint egy homokóra. Ezt hajlamot, hogy nőiességünk mellett karcsúak is legyünk, a kérdőív kitöltetésével is sikerült bizonyítani, hogy a média is váltja ki belőlünk. Akire a több médiahasználat jellemző, az általában elégedetlenebb a testével, olyan akar lenni, mint a médiában látható vékony színésznők, modellek, TV-szereplők. A kortárs női testideál tehát összességében észszerű: legyen az alakunk nőies, de ne legyen túlsúlyos, és túlságosan kisportolt se. A túlsúly, az elhízás viszont félelmeket, aggódást szül a nőkben – a kérdőív kitöltői számára is. S aki nemcsak fél, hanem intenzíven tesz is az előnytelen testsúly ellen, az hajlamos túlzásokba esni, és gyakran átugrik a ló túloldalára. Sokszor már azt sem veszik észre, hogy céljukat, az elhízás megakadályozását már régen elérték, és egy valótlan képet látnak maguk előtt, amikor a tükörbe néznek.

Fotók: pixabay.com

A Női testideál a kortárs médiában – Mennyire befolyásolnak minket? bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Dóczi Barna: Vaginacsapda

Sok kérdést vet fel egy ilyen könyv mint téma, mint stílus, mint megvalósulás tekintetében. Azt már régóta tudjuk és tapasztaljuk, hogy a szépirodalomba belefér(het) az alpári nyelv, a lealacsonyító megszólalásmód stb. De csakis akkor, ha élvezhető marad közben a szöveg. Nem egy hosszú könyv, és nincs sok mondanivalója sem. A célközönséget az önelbeszélő többszörösen kijelöli, amit már a borítón az alcímmel (Nőknek visszakézből) is hangsúlyoz az „ismeretlen” szerző. S mégis! Ez egy hosszú tanácsadás férfiaknak: hogyan lépjenek túl a volt feleségen… Degradálja a női nézőpontot, hiszen „ŐK” csak a pénz-test-autó hármas kategóriájának tulajdonítanak szerepet. A felszín alatt viszont, – nem annyira rejtett módon – magasztalja a szerelmet. Hiszen bármennyit segítenek a különböző szerek, a kék bogyó vagy az izomnövelők, mégis minden ember ugyanarra vágyik. Elég hamar világossá válik a szöveg mondanivalójának valós rétege, ezért kissé hiteltelenné válik a stílus és a megszólalásmód, bár következetes marad.

A több helyütt olvashatatlan szöveg (közönséges stílus vagy formázatlannak tűnő sorok) mégis tartogat meglepetéseket: a könyv felénél elkezd éledezni, kezd történet íze lenni, mintha az író kezdett volna rátalálni a témájára. Pedig pont itt szerepel legkevesebbet a mindennek elmondott, lehordott, folyton leváltott (stílusosan: levedlett) „NŐ”. Kezd előtérbe kerülni a család. Igaz, itt is csupán a férfiak (nagyfater, fater, bátyák…) szemszögéből – de így van rendjén, hiszen már a könyv felütése ezt támasztja alá.

Amellett, hogy a cím nyíltságra, szabadnyelvűségre szólít fel, amit a könyv hátulján olvasható „ajánló” (szövegbeli idézet) is elvárhatóvá tesz, nem támad nyíltan. Folyton utalgat az elbeszélő egy párhuzamosan készülő, ugyanezt az élethelyzetet a másik oldalról – tehát női szemszögből – bemutató irományra. (Kíváncsian várnánk!)

Hogy ez a könyv nőgyűlölő lenne (ahogyan azt az első kritikák hozták)? Nem hinném. Csupán vulgáris nyelvezeten szól az olvasókhoz, s férfi szemszögből közelít. A könyvbéli önelbeszélő azonban sosem rejti véka alá a férfi „bűnöket”. Nem próbálja ideának, ártatlannak beállítani az erősebb nemet. Aki veszi a bátorságot, és kitart, végigolvassa a regényt, az ráébred, hogy ez a könyv egy provokatívnak látszani akaró iromány, tele iróniával, szarkasztikus humorral.

Hogy a sorok között megfogalmazódott célját eléri-e a könyv(béli)szerző? Azt csak azon olvasók tudják megválaszolni, akik épp nemrég léptek ki egy komoly kapcsolatból, s még szeretve ugyan a másikat, s némileg a kibékülésben reménykedve, de már ráébredtek arra, hogy élhetetlen a dolog, és lépni kell. Mindig nehéz, mindig gyötrelmes, nem magasztos, nem szép szavú… Ezt hozza a könyv. A többi a lelkiállapoton múlik!

Izgalmassági faktor: 3/5         Szag-íz: 4/5                 Kivitel: 3/5

Ha felkeltettük érdeklődésed a könyv iránt, itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy elolvasd. Írj nekünk és adunk egy példányt!

egyetemunk@uni-pannon.hu

A Becsapott férfi? Megsértett/alázott nő? bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

A nők már nagyjából 150 éve ráléptek az emancipáció útjára, és ez a vállalkozás – bár eredményesnek bizonyult – még mindig nem ért a végére.
A nőmozgalmak a XIX. század második felében indultak, és hamar az egyenjogúság elérését tűzték ki célul. Élharcosai a feminista mozgalmak képviselői voltak. Eljött az idő, hogy túllendüljünk a betokosodott nézeteken, már ami a nők feladatait és képességeit illette.
Hazánkban már a reformkorban, vagyis a XVIII. század végén felütötte fejét a női emancipáció csírája. Ami olyan szempontból nem meglepő, hogy a magyar női virtusnak szinte kultusza van. Elég csak az egri nőkre gondolni. Paradox módon azonban még így is meglehetősen konzervatív nézetek élnek idehaza a nők szerepvállalásával kapcsolatban.
Akár elfogadjuk, akár nem, még mindig férfitársadalomban élünk. Nincs ugyan diszkriminatív megkülönböztetés, a nőknek is megvannak ugyanazon jogai, de esélyt, lehetőséget ritkábban kapnak a bizonyításra.
Miért? És mi lehet a változtatás módja?
Már ezt a két alapkérdést is sok szempontból kell megvitatni, hogy eredményre jussunk. Természetes módon a férfiak és a nők más-más képességekkel vannak megáldva. Egyszerűen fogalmazva, máshogy gondolkodnak. Fel szokás róni a nőknek, hogy nem olyan alkalmasak magas vezetői pozícióra, mert sokkal emocionálisabban ítélik meg a helyzeteket, nehezebben hoznak meg nehéz döntéseket. Azt kell mondanom, ez már rég elavult. Bármelyik értelmes nő képes belátni, hogy vannak döntések, amiket meg kell hozni, fel kell vállalni. Sőt, a másképp gondolkodás számos előnnyel is járhat. A probléma itt a tekintéllyel lehet. Egy nőnek nehezebb elfogadni vezető szerepét a hierarchiában.

A másik sarkalatos rész a gyerek- és családkérdés. Talán ez a legproblematikusabb pont, amivel nőként szembesülhet az ember. Olyan dilemma elé vagyunk ilyenkor állítva, hogy szinte lehetetlen jól választani. Bármilyen szépen is hangzana, hogy egyszerre a kettőt – családot és karriert – ez magunkban vállalhatatlan kihívás. Ugyanolyan jól heroikus feladat mindkettőt a vállunkon vinni. De akkor mit adjon fel az ember? A nőiségét, vagy azt a vágyat, hogy elismerjék, és képes legyen maga megállni a világban?
Mindenki próbálja megoldani ezt, így vagy úgy. Legtöbbször a nők valahogy ingázni próbálnak, akárha mérleghintán ülnének. Hol az egyik, hol a másik végéhez csúsznak közelebb. De ezzel nincs megoldva a kérdés, mert igazából egyik szerepet sem tudják maradéktalanul betölteni.
Ha pedig elhatározza magát és választ? Hiányozni fog az életéből a másik opció. Nem fogja magát teljesnek érezni.
Akkor mi a megoldás? Nem tudom megadni a tökéletes receptet hozzá, csak azt mondhatom, ahogy én látom. Szerintem itt már olyan változásra van szükség, amit nem lehet törvényekkel előírni. El kell fogadnunk, és segítenünk egymást. A férfiaknak teret, és lehetőséget kellene nyújtaniuk a nőknek, és nem próbálni visszaszuszakolni őket a konyhába. A nőknek pedig azt kellene belátni, hogy nem szenvednek csorbát, ha elfogadják egy férfi támogatását. Harmonikus (nemek közti) párkapcsolatba szerveződve megoldhatók a problémák.
Azt mondják, minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő. De minden sikeres nő mögött áll egy megértő férfi is.

Szalai Reni
Fotó: internet

A A Nők és a Karrier bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.