Oberfrank Pál igazgató röviden ismertette a 2014/2015. évad tervezetét – erről korábbi lapszámunkban írtunk –, továbbá hozzátette: Kéri Kitty rendezésében június végén lesz majd látható a Levelek a lövészárokból című előadás.

Június 3-án a Két összeillő ember című zenés művet a székesfehérvári Vörösmarty Színház vendégjátékaként mutatják be a Petőfi Színház nagyszínpadán, Váradi Eszter Sára és Keller János szereplésével.

Május 24-én a gyermeknap alkalmából mutatja be a teátrum a Lúdanyó meséi című darabot, melyre kedvezményes áron biztosítanak belépőjegyet, ezen kívül az előadás után meglepetés is várja a gyermekeket. Május 25-én Orosz Zoltán harmonikaművész nagyszabású lemezbemutató koncertjét tűzi műsorra a színház, 27-én pedig a Győri Balett két részes előadása (Kodály; La vie en Rose – Rózsaszínház) lesz látható. Május 31-én jótékonysági est valósul meg a nagyszínpadon, Palya Bea és a Snétberger Tehetség Központ diákjainak fellépésével, ennek bevételét a Zonta Club megsegítésére ajánlják fel.

Ismét megrendezésre kerül a Színházi Tábor, két turnusban, június 30-tól július 10-ig, valamint július 10-től 20-ig. A táborra június 15-ig várják a jelentkezéseket.

A nyár folyamán sem pihen a Petőfi Színház társulata, számos helyen mutatják be előadásaikat. Pécsen látható majd a Légy jó mindhalálig című musical, Lendvára viszik az Adáshibát, a POSzT OFF-programján pedig a Tábori piknik című előadás lesz látható. Ezeken kívül még számos más helyszínen (Budapesten, Keszthelyen stb.) is látható lesz a társulat. A nyári programokról folyamatosan lehet majd informálódni a színház honlapján.

Kellerné Egresi Zsuzsanna, a színház értékesítési vezetője elmondta, a mai naptól már megvásárolhatók a következő évadra szóló bérletek. Ebben az évben 16900 bérletes nézője volt a színháznak, akiket a színház visszavár, ezen kívül a teátrum az új bérleteseket is szeretettel várja. Ehhez kapcsolódóan immár másodjára kerül megrendezésre a Bérletek Éjszakája a színház előtti téren, június 6-án, közvetlenül az aznapi A kávéház című előadás után. A zenét a Csopak Demizson Allstars Orchestra szolgáltatja, ezek kívül pedig sok meglepetés, a színház művészeivel közös éneklés, igazi utcabál hangulat várja az érdeklődőket. Továbbá csak ezen az éjszakán, az érdeklődők kiemelt kedvezménnyel vásárolhatják meg bérleteiket. Oberfrank Pál elmondta, a nézők és a színház jó kapcsolata erősíti a színház munkáját, ezért fontos, hogy a közönségnek mindig a legjobbat nyújtsa. Egyúttal kiemelten megköszönte a bérletesek és a jegyvásárlók töretlen bizalmát a Petőfi Színház felé.

A sajtótájékoztató keretén belül bemutatásra került Poór Ferenc 50 év Thália szolgálatában – A Petőfi Színház állandó társulatának története című kiadvány. Varga Róbert, a színház sajtóképviselője a krónikások könyvének nevezte a művet, hiszen az újságírók, a sajtó tükrében, összesen 546 db forrásanyag felhasználásával készült. Poór Ferenc elmondta, valójában az állandó társulatnak köszönhető a könyv létrejötte, amely hitelesen és tényszerűen mutatja be a társulat eddigi történelmét. „Bízom benne, hogy az elkövetkező időszakot is megírja majd valaki, hiszen remélhetőleg még sokáig fog élni és munkálkodni a Petőfi Színház társulata.” – mondta.

A sajtótájékoztatón részt vett Sebe István, a Polányi Passió Egyesület elnöke is, aki a Polányi Passió című előadásról beszélt a sajtónak. Elmondta, a passión keresztül egy kultúrát kívánnak közvetíteni, melynek immár több száz éves hagyománya van. Most, néhány év szünet után ismét látható lesz az előadás a Petőfi Színház együttműködésének köszönhetően. A Polányi Passió főszerepében Keresztes János látható, aki elmondta: „Nagy érdeklődés van az előadás iránt, a sajtó és a nézők felől egyaránt. Rengeteg támogatást kaptunk a média munkatársaitól, így bízom benne, az előadás 2014-ben is megszolgálja a közönség bizalmát.” A Polányi Passiót Magyarpolányban, június 6-án, 7-én, 8-án, 13-án, valamint 14-én láthatja a közönség. Jegyekről és a további információkról a www.passio.hu oldalon lehet tájékozódni.

A sajtótájékoztató végén a vezetőség elmondta, a július 15. és 20. között megrendezésre kerülő VeszprémFest programsorozatra jegyeket már a színház jegyirodájában is lehet vásárolni.

Közösségben a közönséggel – találkozzunk a következő évadban is!

Klózer Kitti

Fotó: Domján Attila

A Nyári programok és könyvbemutató a Petőfi Színházban bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Carlo Goldoni neve egybeforrott a komédiával, a szórakozással, ám Valló Péter kezei között egészen más színben tűnik fel ez a temperamentumos, olasz világ, mely igazából mindannyiunkról, és mindannyiunknak szól.

Kimondva, kimondatlanul vannak bizonyos elvárásaink, ha színházba indulunk, hogy megnézzünk egy darabot. Ha vígjáték van a cím alá írva nevetést, ha tragédia, sírást tervezünk be aznap estére, de mindenképp kikapcsolódni szeretnénk. Megesik, hogy belőjük magunknak a kort, a hangulatot, vagy bármi számunkra kedveset. Ezek az előzetes elvárások azonban nem feltétlen vágnak össze a kész produkcióval. Ilyenkor két út áll előttünk. Vagy azt mondjuk, hogy ez borzalmas, és amint lehet, kimenekülünk a színházból, vagy pedig maradunk, és megpróbálunk rájönni, mi miért van úgy, ahogy, és új szemmel kezdjük nézni az előadást.

Véleményem szerint egy színpadi produkciónak (de ez bármilyen más művészeti termékre is érthető) nem a puszta szórakoztatás, és kikapcsolás a célja. Minden előadás mondandóval bír, gyakran egyszerre több dologról is beszélni akar. Nem öncélú bazsajgás, és magamutogatás. Hogy ebből mi, akik a nézőtéren ülnek, mit és hogy fogadunk be, már egyedül rajtunk múlik. Fontosnak tartom mindezeken túl megemlíteni, hogy a színház, mint minden művészeti ág, halad a korral, nem egy porlepte, molyrágta díszdoboz, valamiféle idealizált kultúra múzeuma. A kultúra velünk él, így nem tudjuk magunkat függetleníteni tőle, vagy leválasztani magunkról. Ha a színpadon elhangzik egy-egy szitok, vagy pöfékelve áthalad egy kismotor, nem kell megrökönyödni. Mint már mondtam, minden rólunk, és nekünk szól.

De azt hiszem, ennyi elég is a filozofálásból, térjünk be A kávéházba!

Rémítő tények az előadásról: három felvonás, modernizált, reflektív a jelenünkre nézve, kritikus, és nem a puszta nevettetés a célja. Enyhítő körülmények: a felvonások rövidek, szünetekkel együtt is két és fél óra az egész darab. Gördülékeny a történetkezelés, abszolút bele lehet helyezkedni a tér életébe, és rengeteget lehet nevetni. Humora változatos, hisz a kesernyés kuncogástól a könnyed helyzetkomikum felszabadult kacagásáig nyúlik a skála. A jellemkomikum, bár megtalálható az előadásban, nem ez a meghatározó.

Összességében nem egy habkönnyű komédiára ül be, aki ellátogat A kávéházra. Erre a célra ott vannak a hollywoodi romantikus vígjátékok. Valló világa nem merül ki ennyiben. Igazi hullámvasútra viszi a nézőt, hisz ami az egyik pillanatban még mulatságos, a másikban nyílt megbántottsággá, vagy kőkemény indulattá csap át, és úgy osztja a pofonokat, akár Vittoria (Trokán Anna), és el kell ismerni, ezek bizony fájnak. Az ember érzései legtöbbször szánalom és rokonszenv között ingadoznak. Ez köszönhető annak, hogy a darab jellemei a valóságból táplálkoznak. Konfliktusaik, élethelyzeteik, függőségeik valódiak, még ha az előadás olykor oldja is ezeket megmosolyogtató gesztusokkal.

Ebben az előadásban ne várja senki a commedia dell’arte tipikus karaktereit, a nevettetőn civódó szerelmeseket, a kacagtató öregurat, a furfangos szolgát, és társaikat. Illetve ne a klasszikus formában várja őket, mert végeredményben mind itt vannak, csak egészen más köntösben. Ők mind a ma figurái.

Ezzel rá is térnék a történetre, illetve a figurákra. Egy tér életébe nyerhetünk bepillantást, ahol különböző üzletek, és emberek élnek egymás mellett. A kávéházba betérve azonban mindenki magával hozza a maga baját, és a maga nézeteit az életről. Az összeeresztett jellemek, és a kialakuló viszonyrendszerek hálójában, a történet kvázi középpontjában – ahogy Valló Péter megfogalmazta – ketten állnak ki a síkra: egy becsületes, jóindulatú kávéház-tulajdonos, Ridolfo (Oberfrank Pál) és Don Marzió (Szalma Tamás), a megtestesült rosszindulat, akinek viszont sajnos a legtöbbször igaza van.

Ők ketten több fronton vívják meg a maguk csatáit, egymással, illetve a tér többi lakójával szemben is. Hogy kik fordulnak meg a téren? Eugenio (Haumann Máté), a kártyaszenvedély nőbolond. Vittoria, Eugenio folyton felbukkanó, heves természetű felesége. Flaminio (Kőrősi Csaba), áll-gróf, aki a szabadságba szökik felesége, a zarándoknőként felbukkanó Placida (Kéri Kitty) elől. Lisaura (Lass Bea), a táncosnő, akit a „gróf” szédít. Pandolfo (Nyirkó István) játékterem-tulajdonos, Eugenio egyik kifosztója. Trappola (Máté P. Gábor), a kávéház pincére, élelmes „szolgafigura”. A fodrászlány (Bécsi Kamilla), aki talán legközelebb áll Ridolfo békítő politikájához, ám ez nem akadályozza meg, hogy olykor igencsak szúrós megjegyzéseket tegyen. A fogadó első pincére (Gesztesi Máté), aki sosem folyik bele nagyon semmibe, de mindig ott van, és mindent lát. A vak zenész (Huszár Mihály), aki harmonikajátékával a darab szerves része, a hangulat tökéletes lekottázója.

A történet részletes ecsetelésébe, már csak a viszonyrendszerek aprólékossága okán sem mennék bele, hisz ez az a közeg, ahol mindenki mindenkit ismer, és ami a legfontosabb, hallgat mások ügyes-bajos dolgairól. Utóbbi alól kivétel Don Marzio, a pletykás öreg, aki mindenkit képes lenne az őrületbe kergetni. A rendőrparancsnok (Háromszéki Péter) feltűnése azonban megbosszulja, ha valaki nem tudja fékezni a kíváncsiságát, na meg a nyelvét.

Már ennyiből is érzékelhető, hogy az előadás számos problémát témájává tesz. Szól szenvedélybetegségről, csalásról, hazugságról, a beszéd kétélűségéről, a családról, az összetartásról, az igazság utáni vágyról, az emberi érzések manipulálhatóságáról, és változékonyságáról.

A korábban két pólus köré szervezett értelmezés kapcsán néhány mondatban ki kell térnem a kellékhasználatra, mely ékesen szól mind Ridolfo, mind pedig Don Marzio jelleméről. Ridolfo szolgálat-, és segítőkész ember, aki mindenki bajának elsimítását magára vállalja. Ennek a megállapításnak a fényében feltűnő, hogy sokszor veszi le, majd fel a kabátját, jelképezve a magára vett extra feladatokat. Don Marzio két tárgyi attribútuma a nyakában függő szemüveg, illetve a kalap. Rendkívül tájékozottnak, okosnak hiszi magát, pláne, mikor következtetései helyesnek bizonyulnak, de olyan ember, aki az orráig sem lát. Nem tudja felmérni, milyen hatással van közvetlen környezetére, és mikor kellene bölcsen hallgatni.

Ha már szó esett a kellékekről, az előadás látványvilágára is ki kell térnem. A színpadképet a fekete és a fehér kontrasztja határozza meg. A díszlet (Valló Péter) világos, míg a benne mozgó alakok egytől egyig fekete jelmezt (Benedek Mari) viselnek. Ez az összhatás több asszociációhoz nyújthat alapot. Egyfelől eszünkbe juthat a sakktábla színösszeállítása, és a megfontolt lavírozás, és cselszövés taktikája, melyre az előadásban is láthatunk példát. Gondolhatunk arra is, hogy ebben a világban mindenkinek megvan a maga bűne, stiklije, illetve tragédiája, így pont hogy nem nézhetjük fekete-fehéren a dolgokat. Harmadrészt értelmezhetjük úgy ezt a látványt, mint az árnyékokat a megvilágított ablakokban. Az előadás finomra hangolt lenyomat, árnyjáték. A mi árnyékunk.

A kávéház tükröt tart elénk, karaktereinek veséjébe lát és láttat, miközben az ember fejkapkodva ismer rá hétköznapjainak alakjaira, és saját magára, mintha csak valamiféle karikatúrát nézne önmagáról. Így tud komikus lenni ez az előadás, hogy az ember öniróniával szemléli, amit lát. A darab olaszos temperamentummal szól jelenünk állapotáról, egyes esetekben konkrét utalásokkal megtűzdelve, így olyan közel van, hogy akár szomszédok is lehetnénk a téren. Ám amíg nevetni tudunk a hibáinkon, rossz tulajdonságainkon, addig nem érhet bennünket akkora baj.

A darab nyelvezete legalább olyan közel álló, mint a megformált figurák. Sediánszky Nóra újrafordította a drámát, így számos köznapi szófordulatot hallhatunk a színpadon, angol kifejezést csakúgy, mint szitkozódást, ami nap mint nap szembejön velünk az utcán, buszon, munkahelyen, vagy csúszik ki a mi szánkon is. A színpad és nézőtér közti kommunikációról szólva, nagy erőssége az előadásnak a verbálison túli, nonverbális kommunikáció. Az apró gesztusok és arckifejezések árnyalják, esetenként egészen meg is változtatják a kimondott szavak jelentését, és sokszor mindennél világosabban fejeznek ki egy-egy érzést, vagy mögöttes tartalmat.

Ha az elmondottak némi idegenkedést is váltottak ki benned, csak ajánlani tudom, hogy nézd meg az előadást. A teátrum változatos repertoárral várja nézőit, és ezt nem pusztán műfaji tekintetben kell érteni. Végignézve kicsit az évadon, vagy akár a korábbiakon is, látható, hogy nem akarnak pusztán egyféle stílust rákényszeríteni a színházba járó közönségre. A klasszikus berendezkedésű darabok megférnek az újító törekvésű koncepciók mellett. Utóbbi kategória számomra legemlékezetesebb produkciója a néhány évvel korábbi, igencsak megosztó Szentivánéji álom volt. A színház alternatívákat tár elénk, amik közül mindenki a maga ízlése szerint válogathat, ugyanakkor megmutatja a perspektívákat, lehetőséget ad, hogy kilépjünk saját komfortzónánkból, és új dolgokat, más látásmódokat tapasztalhassunk meg, mást is meglássunk, mint amit addig tettük. Ez a törekvés mindenképp értékes, nekünk pedig csupán annyi dolgunk van a nézőtéren, hogy nyitott szemmel, füllel, és szívvel üljünk be, és élvezzük a színészek játékát.

Szalai Renáta

Fotó: Petőfi Színház

A Árnyjáték bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Az évad utolsó nagyszínpadi premierére való készülődés mellett is – ami Goldoni Kávéház című komédiája lesz március 21-én – nagy a nyüzsgés a színházban. A Kávéházról egyébként előzetesen elárulták, hogy kissé a mai korba helyezve elevenedik meg a történet, mely a jó és a rossz küzdelmének parabolájaként is értelmezhető, és rámutat, hogy az 1750-ben írt darab még ma is aktuális tud lenni.

A sajtótájékoztató egyik kiemelt híre volt, hogy a Tábori piknik című játékszíni produkció meghívást kapott a Szarajevói Nemzetközi Fesztiválra. Az előadás március 5-én lesz látható Bosznia-Hercegovina fővárosának teátrumában. Fernando Arrabal abszurd komédiája a háború értelmetlenségét viszi színre, eltúlzott jellemek, karikírozott párbeszédek, és egy lehetetlen helyzet szórakoztatón markáns hangon. Tóth Loon elmondta, hogy a darab igazán visszhangos lehet egy olyan környezetben, ahol a háborúélmény közeli tapasztalat. Valamint hangsúlyozta, hogy nem fenyegeti veszély a kiutazókat, és bíznak benne, hogy a közönség felszabadultan tud majd nevetni az előadáson. Oberfrank Pál hozzátette, hogy megtisztelő a színház számára a meghívás, és mindenképp fontosnak tartják, hogy részt vegyenek európai fesztiválokon, mert ezek a találkozások lehetőséget jelentenek a szakmán belüli, és kívüli kapcsolatteremtésre. Az előadás egyébként magyar nyelven fog elhangzani, és a „south parkos” háttérvetítés fölött fognak futni a párbeszédek bosnyák nyelvű feliratozással.

Egresi Zsuzsa és Oberfrank Pál a most második alkalommal elindított zenés tavasz bérletről számoltak be, mely egy három előadást tartalmazó sorozat. A bérletet március 11-én Szekeres Adrien koncertje nyitja majd, a második előadás pedig az újra színpadra kerülő Anna Karenina lesz. Ezzel kapcsolatban elmondták, hogy a következő évadban újra látható lesz ez az előadás, bérletben is. Annyi bizonyos, hogy a kikapcsolódás és szórakozás korosztálytól függetlenül garantált.

A zenés műfajoknál maradva, a jó közönségfogadtatás nyomán, közkívánatra ismét lesz Operett-gála, ami havi egy-két estén várja majd a zene kedvelőit. Oberfrank Pál beavatott, hogy tervezik a Singsingsing musical-show folytatását is, ám ennek megvalósítása még kidolgozás alatt áll.

A legkisebbekről sem feledkezik meg a teátrum. Székesfehérvárról érkezik a Hang-villa titka című gyermekbérletes előadás Keller János főszereplésével.

A háttérben folyó munkálatokról annyit árultak még el, hogy már csaknem száz százalékos a jövő évad terve (részleteket egyelőre nem mondtak), illetve gőzerővel készül a nyári program is. Továbbá, aki bérletet szeretne váltani a jövő évadra, az már májustól megteheti ezt, az előbérletezés alkalmával.

Szalai Renáta

Fotó: Domján Attila

A Petőfi-hírek bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Minden tekintetből nagy várakozás, és kíváncsiság övezte már kezdetektől fogva az előadást, amiben Eperjes Károly ez alkalommal rendezőként mutatkozhatott be. „Színész vagyok, de nyomós okom van a rendezésre.” – mondta, és a szavai mögül kicsengő elhivatottság érzékelhető az előadásban. Hozzáértéssel nyúlt anyagához, a szöveg mögötti tartalmak felől megragadva a történetet. Eperjes Károly egyébként több szálon is kötődik a darabhoz, hisz a Színművészetire Szatyin monológjával felvételizett, és megformálta már Aljoskát, valamint a Bárót is.

Soha nem volt titok, hogy a teátrumban szerettek volna a kolontári vörösiszap-katasztrófáról a színpad nyelvén beszélni. Szakonyi Károly, akit felkértek, hogy írjon drámát a 2010-es eseményekről, nem tudta vállalni a feladatot, mert úgy érezte, nem tudja megragadni a témát, dokumentumdrámát viszont nem akart írni. Ő ajánlotta végül, hogy tűzzék műsorra helyette az Éjjeli menedékhelyet. A választás találónak tűnik, hiszen Gorkij műve a felelősség és felelőtlenség drámája.

Egy előadás akkor válik igazán értékessé, ha képes mondani, vagy adni valamit mindenkinek, aki vele kapcsolatba kerül. Legyen az néző, vagy színész. Ez az előadás, úgy érzem, képes erre.

A történet egy „menedékhelyen” nyomorgó, lecsúszott társaság életébe enged bepillantást, ahol mindenféle ember megtalálható. Hatalom, erőszak, fájdalom és bűntudat járja át a kapcsolatok szövedékét, ahol csak remény a „jobb”. Ebbe a feszültséget, és indulatokat árasztó közegbe érkezik meg Luka, a vándor (Reviczky Gábor), akit valamiféle különleges nyugalom leng körül. Talán ő képes lehet rá, hogy a szétzilált lelkeket nyugvópontra segítse?

Az előadás rendkívül sűrű, a felvetett kérdések, problémák, melyek feleletre, és megoldásra várnak, olyan szerteágazóak, akár a megformált jellemek. Mégis, ezzel a komplexitással univerzális, mindenkit érintő témákat tár fel, melyekkel a hétköznapjaink bármelyikén találkozhatunk, és találkozunk is.

A színpadon megteremtett világban, akár az életben, minden mindennel összefügg, a jelenségek generálják, és táplálják egymást, mitikus ciklikusságot alkotva. Ördögi kör ez, és a legnagyobb kérdés, hogy van-e belőle szabadulás.

Nem árulok zsákbamacskát, az előadás komor, nyomasztó, sokszor könyörtelen, egyszóval ízig-vérig pusztulástörténet. A pusztulásba ragadt emberek drámája. Ezzel együtt is felszabadító élmény. Paradox a kijelentés, mégis meg merem kockáztatni. Ez az összebékíthetetlen kettősség járja át az előadást első harangszótól az utolsóig. Nem lehet eldönteni, mi a rossz, és mi a jó, mi a bűn, és mi nem az, mi az igazság, és mi a hazugság.

Az említett univerzalitásba illeszkednek bele a jelmezek (Jánoskúti Márta), illetve a díszlet (Székely László). Nem lehet korspecifikusnak nevezni egyiket sem. Sokkal inkább a szegénység, és a nyomor stilizált megjelenítései. A jelmezek itt-ott azért utalnak az egyénre, a Bárón (Oberfrank Pál) például felfedezhető egy elnyűtt frakk, vagy öltöny képe, Klescs (Borbiczky Ferenc) piszkos munkásruhában van, a vándor csuhára emlékeztető köpenyt hord, míg Natasa (Trokán Anna) ruhája világos és tiszta, tükrözve a karakter belső világát. A díszletet átszövik a porréteg alól felsejlő szentképekre emlékeztető alakok, és a nyitányban nem függöny, hanem ikonosztáz választja el a játékteret a nézőtértől.

Az előadás egyik központi fogalma a szó. A rendezés erősen épít a szövegre, mely tulajdonság kidomborítja a dráma ezen aspektusát, vagyis a szó hatalmának mibenlétét. Erre erősít a Hamletből elhangzó idézet is, már az elején: „Szó, szó, szó.” A menedékhely lakóinak durva, hangos szavait Luka nyugodt, erőt sugárzó szavai törik meg, és ellensúlyozzák, melyekkel a „jobb” felé törekvés útján próbálja elindítani a karaktereket. Legyen szó arról, hogy a Színész (Hunyadkürti György) mondjon le az alkoholról, és kezdje újra az életét, a Báró tegyen le a jelen elleni haragjáról, vagy arról, hogy Anna (Palásthy Bea) engedje el az életet, mert odaát már megszabadul a szenvedéstől. Nem véletlen az emberi szó, és az isteni szó ilyetén összekapcsolása. Luka a remény megtestesülése, legalább is így tekintenek rá. Ám a vándor tovább megy, és épp akkor tűnik el, mikor „robban a bomba”, és az indulatok gyilkosságba csapnak. Itt már nincs eszköze rá, hogy gátat vessen a történéseknek. Miért? Mert az isteni szó már kevés, hogy visszarántsa az embert a szakadék széléről? Vagy mert hamis próféta volt, aki elhagy az igazi bajban? Nem lehet eldönteni.

Az igazság, illetve a hazugság kérdése ezzel párhuzamosan tárulkozik fel, és nem csak Luka kapcsán. A szereplők számos történetet mesélnek el az előadás folyamán, és nem mindent tekinthetjük valósnak. A folyton romantikus regényt olvasó Nasztya (Kéri Kitty) például úgy tűnik, olvasmányainak elemeit a sajátjaként mondja el. A karakterek tehát maguk teszik szóvá ezt a problémát. Luka egy alkalommal azt mondja, amit elhiszel, az úgy lesz, miközben kristálytisztán érezni, a kegyes hazugságot sem veti el. Szatyin (Szalma Tamás) pedig kimondja, hogy a szélhámos is mondhat igazat, ha az úr hazudik. Luka tehát, ha szélhámos volt is, mondhatott igazat, de hazudhatott is, ha próféta volt. Akárcsak bárki más. Minden bizonytalan.

A vallásos jelleg erős az előadásban. A karakterek végig várnak valamire. Várják a tavaszt, várják azt, aki megmentheti őket. Mivel azonban ez a megváltó nem akar eljönni, egymástól várnák, hogy megoldja a gondjaikat. Mindannyian támaszt keresnek. Ennek talán legerősebb megnyilvánulása Vaszka (Almási Sándor) és Natasa kapcsolatában érhető tetten. Vaszka szerelmes a lányba, el akarja vinni, mert benne látja annak reményét, hogy képes másképp látni őt, mint gátlástalan és erőszakos tolvaj. Felmerül hát a kérdés, hogy azok vagyunk, aminek mások látnak, vagy elérhetjük, hogy annak lássanak, akik vagyunk? Hol a megváltás?

A bűn mindenek mozgatója ebben a világban. Szép fokozatosan, ahogy halad előre a cselekmény megtudjuk, hogy itt bizony mindenki bűnös. Csalt, lopott, ölt, kizsákmányolt, vagy folyton kínzott másokat. Rendszeresen előkerül, hogy a felmerülő problémákat azzal oldották meg, hogy megverték a másikat. A családon belüli, és kívüli erőszak mindennapos, ahogy a bűntudat is állandó. A bűn mibenlétének emblematikus jelenete Vaszka és Vaszilisza Karpovna (Csarnóy Zsuzsanna) párbeszéde. A nő arra kéri a férfit, hogy ölje meg a férjét, Kosztilovot (Kőrösi Csaba), aki csak árt neki, cserébe pedig segíti őt, hogy megszökhessen Natasával. Gyilkoljon hát meg egy bűnöst, hogy megkapja a szerelmét? A helyzetet csak bonyolítja, hogy Vaszilisza és Vaszka szeretők voltak. Egy csalódott, bosszús nő ármánykodása lenne ez, aki ráadásul a megnyomorításig kínozza Natasát?

Itt mindenki bűnös, és mindenki szenved. Na de akkor mi a helyzet Natasával, aki tiszta, és kedves? Neki mi a bűne? Bármennyire is lehetetlennek tűnik, az ő bűne, hogy vár. Vaszka felajánlja neki, hogy megvédi, de ő nem mer lépni felé. Nem meri megadni neki, amit az kér, holott szereti a férfit. „Aki nem tett jót velünk, rosszat tett.” – hangzik el egy alkalommal.

Kollektív a bűnösség, ami élteti a pusztulást.

Néhány dologról szeretnék még szót ejteni. Az egyik ezek közül a remény és reménytelenség kérdése. Ebben a tekintetben a Színészt kell megemlítenem. Benne Luka sikeresen ülteti el a reményt, a jobb élet lehetőségét, ám a vándor eltűnése utáni, szinte megmagyarázhatatlan események, Kosztilov meggyilkolása, illetve annak körülményei rádöbbentik, hogy nincs remény a kilábalásra. Öngyilkossága jézusi magasságokba utalja őt. És hogy pont a színész vet véget az életének, és lép ki a pusztulásból azt jelenti-e, hogy az életet már eljátszani sem lehet, nem tudom. De az biztos, hogy a remény elvesztése még a reménytelenségnél is rosszabb, mert nincs, amiért élni érdemes.

Aljoskáról (Nagyhegyesi Zoltán), és a harmonikájáról még nem beszéltem. Az ő karaktere, bár szintén nincstelen, sőt mezítlábas, vidám alak, aki mosolyt csalhat az arcunkra. De ami ennél fontosabb, hogy nála ott van az élet lehetősége, amit a harmonika szimbolizál. Bár a darab első felében a hangszer elromlik, Klescsnek sikerül megjavítania a végére. A harmonika idő, és energia ráfordításával helyrehozható, tehát ki lehet törni az örök pusztulásból, csak tenni kell érte.

A remény nem csak ebben a szimbólumban talál kiutat. Megtudjuk, hogy a gyilkosság után Vaszka és a megkínzott Natasa eltűnnek. Hogy elszöktek, vagy meghaltak, együtt vagy külön, szintén nem tudni, mint ahogy annyi minden más is bizonytalan. Viszont kikerültek innen, és ez reményteljes lehetőség.

Az előadás egészét tekintve egyet kell értenem Eperjes Károllyal, aki azt mondta, szerinte a színészek megértek erre a produkcióra. Valóban, egységként és egyenként is remek játékkal, felkészülten léphetnek színpadra. Alakjaik életszerűek, és Marton László premier utáni szavaival élve, megmutatják „az emberi célok természetének legvégső határára” jutott embereket, ami maradandó élményül szolgálhat minden nézőnek.

Számos dologra kitértem, ám még így sem merítettem ki mindent, ami az előadás kapcsán eszembe jutott. A további kifejtést már rátok bízom. Ti mit gondoltok, ti hogy látjátok ezt az előadást?

Fotó: Petőfi Színház

A „Akkor is ember vagy.” bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

„Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet…”  – csendülnek fel csendesen egy alkalommal Ady dalba szedett szavai. És valóban, nézhetjük így is az előadást. Állíthatjuk az időskori szerelmet értelmezésünk középpontjába, ám ez a szerelem nem az Ady által megénekelt változat. Orbánné, avagy Erzsi, a darab főhősnője talán csak vágyakozik az ilyesfajta klasszikus, „holtodiglan” kapcsoltra. Mindez azonban csupán az egyik szint, az egyik szín az előadásban.

De ne szaladjunk ennyire előre!

A Drága Gizám! Örkény István világkarriert megélt Macskajáték című drámájának két szereplőre átírt formája. A rendező, Berényi Gábor azonban nem a drámaváltozatot vette alapul, mikor kialakította a kétszereplős szövegvariánst, hanem visszatért a kisregényhez, vagyis a történet első megfogalmazásához. Érzékkel és hozzáértéssel nyúlt anyagához a színpadra alkalmazás során, a darabbal kapcsolatos korábbi tapasztalatait is latba vetve. Berényi Gábor 2001-ben vitte színre először két szereplővel, majd 2006-ban Veszprémben is láthatta a publikum, átdolgozott formában.

Hét évvel ezelőtt is ugyanazon színésznőpáros alakításában elevenedett meg Örkény világa, akiket most láthatunk. Mindennek ellenére az előadás nem a korábbi másolata, sokkal inkább újragondolása. Meszléry Judit Orbánné szerepében lép a nézők elé, míg Palásthy Bea három karaktert formál meg: Gizát, Egérkét és Ilust.

Hála a kamaratér adta közegnek, testközelből követhetjük Orbánné öniróniával, és gyakorta fekete humorral átitatott életét. Meszléry Judit (Jászai-díjas, Érdemes művész, Örökös tag) igazi jutalomjáték-szereppel állhat elénk, amiben érzelmek és hangulatok egész skáláját mutathatja meg. Orbánné alakja telis tele van élettel, humorral, iróniával, tragédiával, nőiséggel és hazaszeretettel. Boldogságvágy keveredik benne az élni akarással, bármilyen helyzet kerekedik is körülötte, és ahogy az előadásban elhangzik „neki volt mersze vállalni a kockázatot”. Ő ilyen típus. Határozott jellem, aki még saját magát is képes elnyomni. Szerelmét nem ismeri be, csak mikor már romokban van az illúzióvilág, amit maga köré épített. És ha újra kezdhetné, sem csinálná másképp. Remekül megírt, és Meszléry Judit révén – a szó minden értelmében – megelevenedő nőalak.

Palásthy Bea (Déryné-, Domján Edit-díjas) játéka már csak három szerepének köszönhetően is csupa izgalom és kihívás. Három élesen eltérő lelkialkatú nőt kell megformálnia, nem egyszer pillanatok alatt váltva. Ő Giza, a Németországban élő, lebénult testvér. Kimért, és nyugodt. Ő Egérke, Erzsi társbérlőnője. Visszahúzódó, akaratgyenge. Ő Ilus, Erzsi lánya. Folyton rohanó, akit kötnek a társadalmi konvenciók. Mielőtt azt gondolnánk, egyszerű jelmezcserével megoldható a probléma, nem így van. Nem a jelmez teszi a színészt, vagy a karaktert. A színésznek kell megtöltenie a jelmezt a karakterrel. Palásthy Bea mindhárom nőalakot, egyben emberi sorsot meggyőzően viszi színre, és nem zavarja a nézőt a szerepösszevonás. Mindhárom esetben más arcot látunk magunk előtt.

Két színésznő, négy testet öltött alak, és a kapcsolatok hét embert összekötő hálója bontakozik ki az előadás kétszer egy órájában. A fizikálisan meg nem jelenő Paula, Csermlényi Viktor, és anyja legalább olyan plasztikus, mint a megjelenő figurák. Lelki szemeink előtt éles kontúrokkal lépnek elő, ellensúlyozva, egyszersmind ráerősítve színpadi hiányukra. Különös tekintettel Paulára és Viktorra. Beléjük kapaszkodna Orbánné, és ők lesznek, akik elárulják. A játéktérbe lépő két színésznőnek számos emberi viszonyt kell tükröznie, ami Palásthy Bea szerepváltásai miatt még inkább kihívás. Plusz érdekesség, ahogy Giza és Egérke, valamint Giza és Ilus kapcsolata megmutatkozik Palásthy Bea egyszemélyes játékában.

Bár tragédiákban bővelkedő előadásról van szó, a nevetés legalább ilyen hangsúlyos benne. Ironikus, abszurd, groteszk megoldások, sötét humor, kifordított helyzetek jellemzik, amin nem lehet nem mosolyogni. Még a halálnak is képes parodisztikus arculatot adni, aminek eklatáns példája a „hamleti sírba ugrással” tarkított haláljelenet. Az előadás hullámzik a feszültségdús és az azokat feloldó pillanatok között.

„Az ember nem csak tükörben láthatja magát.” – hangzik el a darabban. Mások szemén keresztül, és másokat szemlélve is megláthatjuk magunkat, és választhatunk, így megyünk-e tovább, vagy változtatunk az életünkön.

Akárhogy is, az előadás minden pillanatban az életet sugározza, mert ha jó, ha rossz, nincs másik, ezzel kell valamit kezdeni. Még az sem baj, ha hibázunk, mert ez is hozzá tartozik.

Fotó: Godzsa Zoárd (Petőfi Színház)

A „Mi bajod libling?” bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Amellett, hogy a háttérben már javában zajlott a készülődés a most már küszöbön álló, új évadra, a tavalyi repertoár sikerességét mi sem igazolhatta jobban, mint az, hogy a Petőfi Színház előadásait számos helyre hívták vendégszerepelni a nyári időszakban.

Tartsunk most gyors nyárösszegzést, és nézzük meg, hogy töltötte a szünidőt a veszprémi teátrum!

A Városmajori Szabadtéri Színpadon június 20-án A Tündérlaki lányok előtt gördült fel a függöny a fővárosban, míg július 2-án a Csalódások című vígjáték varázsolta el közönségét ugyanezeken a deszkákon.

Az Oliver!, a színház nagysikerű musical-vállalkozása is meghívást kapott Budapestre, és nem is akárhová. Július 12-én és 14-én a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon elevenedett meg Dickens méltán híres regényklasszikusának színpadi adaptációja. A finálét követően a közönség percekig zúgó vastapssal jutalmazta a színészeket.

Fekete Péter, a Békéscsabai Jókai Színház igazgatója az Adáshiba című komédiát hívta meg színpadára, mely június 26-án volt látható. Ez az előadás a Tihanyi Szabadtéri Játékok műsorán is szerepelt július 27-én.

A Szarvasi Vízi Színházban a Csókos asszony című operettel vendégeskedtek a veszprémiek június 24-én.

Bár a Jeanne d’Arc premierének dátumát keresve egészen 2011-ig kell visszalapoznunk a naptárat, a produkció továbbra is töretlen lelkesedésnek örvend. Július 3-án Balatonfüreden kelt életre a máglyahalálra jutott lány története.

Ajkán június 20-án volt látható A Tündérlaki lányok, ezt egyetlen nappal megelőzve pedig Veszprémben gyúltak ki a fények, méghozzá a SingSingSingIII musical show alkalmából. A teátrum művészei és vendégszereplői az előadást követően közönségtalálkozóra invitálták a nézőket.

A horvát író, Miroslav Krleža születésének 120. évfordulójáról is megemlékezett a társulat. Ennek apropóján Dömölky János rendezésében mutatták be az Agónia című darabot. A veszprémi előbemutató június 17-én volt a Latinovits-Bujtor Játékszínben, július 7-én pedig Zágrábban vendégszerepelt a produkció. A kulturális ajándéknak is tekinthető előadást annak az ünnepségsorozatnak a részeként mutatták be, melyet Horvátország uniós csatlakozásának örömére szerveztek szomszédaink.

Aki lemaradt volna róla, ne szomorkodjon, mert a darab szeptember második felétől látható Veszprémben, a Játékszínben.

A színház a VeszprémFest egyik színvonalas programjának is helyet adott, hiszen július 20-án Roby Lakatos hegedűvirtuóz koncertjét élvezhette a zenekedvelő közönség a teátrumban.

A fiatalokról sem feledkezett meg a Petőfi Színház, és az operaismertető sorozat zárásaként Veszprémbe hívták a Művészetek Palotájából A bűvös vadász című meseoperát, melyet június 17-én tekinthettek meg az érdeklődők.

A nyári visszapillantás után azonban ideje figyelmünket előre fordítani, mert nemsokára elstartol az új évad, melynek nyitóeseménye a már hagyománnyá vált színházi piknik lesz szeptember 14-én.

A Nyár, nyár, színház! – Petőfi nyárösszegző bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Oberfrank Pál elmondta: a magyar évad nagy sikernek örvendett, a társulat komoly munkát végzett. Összesen 287 előadást láthatott idén a közönség. A bérletesek száma meghaladja a 16 ezret, az előadásokat közel 100 ezren látták. Az idei évad bemutatói meghívást kaptak Budapestre és más városokba is.
Nemcsak az előadások, de egyéb, már hagyománnyá vált programok is színesítették az évadot, többek közt a gyermeknap és a nyílt nap, valamint a Bérletek Éjszakája, ami jövőre is megrendezésre kerül.
„A Petőfi Színház az idei évben előrelépett.” – mondta Porga Gyula. A magas nézőszám igazolja, hogy a veszprémiek szeretik a színházat, és reméli, ez a tendencia a jövőben még inkább növekszik. A szűkös anyagi keretek ellenére azon dolgozik, hogy a színház méltón tudja szolgálni a várost. A jövőbeni tervekhez tartozik az épület rekonstrukciója, melyet a 2014-2020 közötti uniós források biztosíthatnak.

Eperjes Károly szerint a színház erején felül teljesít, külön kiemelte továbbá a Játékszín minőségi növekedését.
A társulat felköszöntötte a 80 éves Hegyeshalmi Lászlót, a színház korábbi igazgatóját, a 75 éves Bakody József színművészt, továbbá a 70 éves Vajda Károly színművészt. Búcsúztak a nyugdíjba vonuló tagoktól, köszöntötték Bajcsay Mária és Meszléry Judit Érdemes-művészeket.
A közönség által megszavazott, a legkedveltebb művésznek járó Petőfi-díjat idén Trokán Anna vehette át, aki nagy örömmel és meglepetéssel fogadta az elismerést. „Elképesztő, hogy mennyi szeretetet kapok Veszprémtől és ettől a Színháztól. Nap mint nap érzem az emberek szeretetét.” – nyilatkozta.
A társulat szavazatai alapján a Latinovits-díjat Tóth Loon vehette át, aki idén rendezőként is bemutatkozott, a Tábori piknik című előadásban. A következő évad is tartogat számára kihívást: a Légy jó mindhalálig című darab színpadra állításán dolgozik majd.

Az évadzáró ülésen a vezetők egytől egyig elmondták: erős évad volt az idei és remélik, ez jövőre sem lesz másként. A színház élt, él és élni fog!

Fotó: Petőfi Színház

A A színház élményekből áll bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Henry Murger Bohémélet című regénye ihlette a Montmartre-i ibolya történetét és magyar színpadon először 1935-ben adták elő, szintén április 12-én.
Raul Delacroix, festő (Nagyhegyesi Zoltán), Florimond Hervé, zeneszerző (Sághy Tamás) és Henry Murger, író (Keresztes Gábor) közös padlásszobájukban indul a darab. Megismerjük, hogyan él három művészlélek, akik világhírről álmodnak, de leginkább annak örülhetnek, hogy fedél van a fejük felett. A sors iróniája sodorja hozzájuk Violettát, a virágárust és utcai énekest (Trokán Anna), aki gyengéd érzéseket táplál Raul iránt, viszont ő a modell és énekesnő Ninonért (Halas Adelaida) eped.

Az alaptörténet kibontakozását merész, de remek rendezésben láthatjuk. Ez az operett más, ez maga a valóság, de nem feltétlenül az édesített változata. A közönség mindvégig részese a játéknak, így a nézők is színésszé válhatnak az előadás alatt. Dinamikus, apró részleteiben kidolgozott, természetességet idéző koreográfiát láthatunk, amely Bodor Johanna munkája. Nemcsak Cziegler Balázs remek díszlete, hanem Yvette Guilbert (Meszléry Judit) és Maurice (Bakody József), a történet irányítói által is mutatkozik a színház a színházban motívum. A jelmez Andréa T. Haamer munkáját dicséri.
Az 1800-as évek Párizsában játszódó, fordulatokban és humorban gazdag történet nem szól másról, mint színházról, szerelemről, és arról a felismerésről, hogy sosem szabad feladni az álmainkat, bármilyen elérhetetlenek is.

A premier estéjén Strissowszky Szilárd festőművész kiállítása nyílt meg az aulában, Bohém élet címmel. A tárlat az előadáshoz kapcsolódva a bájos és rémes bohémvilágot igyekszik megmutatni.

Klózer Kitti
Fotó: Petőfi Színház (Melczer Zsolt)

A Művelődj, ne háborúzz! bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Hogyan kerültél kapcsolatba a színházzal?

Eredetileg zenésznek tanultam elég sokáig. A színészetről eleinte csak annyit tudtam – a középiskolás diákszínjátszó éveimből –, hogy azonos mértékű szeretetet kap az ember, mint zenei előadóművészként. Talán ez az, ami vonzott benne. Felvételiztem a Színművészeti Egyetemre, de először nem vettek fel. Kicsit megsértődtem, és jó ideig nem is jelentkeztem. A Kolibri Színházban töltöttem ezt az időt, aztán a Vígszínházban is voltam epizodista. Egy idő után sokat kezdtem el dolgozni a Szkénében, a Merlinben és különböző alternatív helyeken. Ekkor úgy éreztem, hogy most, vagy soha. Újra megpróbáltam a Színművészetit, akkor sikerült, és lényegében 26-27 évesen kerültem diplomásként a pályára.

Most játszol először – de remélhetőleg nem utoljára – Veszprémben. Hogy érzed itt magad, milyenek a kollégák?

Nagyon szeretem ezt a társulatot. Többször voltam itt mint néző, illetve a Harmadik Figyelmeztetés színészzenekarommal az Évadnyitó Színházi Fesztiválon. Az egyik itteni társulati tag, Horváth Zoltán a basszusgitárosunk, illetve Oberfrank Pál igazgató úr színészzenekara – Könnyű .esti sértés – révén is kötődöm ide, ezért amikor csak lehet és tudunk, jövünk. Mindig nagy-nagy szeretettel fogadnak, és ez nyilván viszont is így van. Amikor csak tudok, megpróbálok lejönni egy-egy előadást megnézni, akár bemutatóra. Szakmailag és emberileg is nagyon kötődöm a társulathoz, és kifejezetten örültem neki, hogy most részt is tudok venni az ő munkájukban. Egyébként én nagyon szeretek dolgozni, ezért még annak sem látom akadályát, hogy a jövőben is játsszam itt színészként Veszprémben.

A tündérlaki lányok c. előadásban játszod Pázmán Sándor szerepét. Mennyire tudsz azonosulni ezzel a szereppel?

Én azt hiszem, hogy az a férfi szerencsés, aki még nem csöppent olyan helyzetbe, amikor a nőnek kettős kötődése van. Ez nyilván nem sérülésmentes, nem jó ilyen szituációban lenni. Sajnos én nem vagyok szerencsés, ilyenformán abszolút tudok vele azonosulni.

Magáról a darabról mi a véleményed?

Heltait alapvetően kedvelem, ő színészdarabokat írt. Nagyon szeretem, nagyon vonzó a századfordulós világ, és nekünk kifejezetten öröm ebben a korban akár csak három órát élni. A tündérlaki lányok az összes szentimentalizmusával és romantizálásával nagyon átélhető és jól játszható történet. Az én ízlésemnek nagyon kedves ez a darab, maga a mű és Guelmino Sándor rendezése is. Szeretem az olyan dolgokat, aminek finom a humora és van tartalma. Ez az előadás abszolút ilyen. Magunkat látjuk a színpadon egy-egy helyzetben, és ahogy magunkon tudunk nevetni az életben, úgy tudunk nevetni ebben az előadásban is, és ugyanúgy szorul el a következő pillanatban a szívünk. Ha ezt az előadást nézném, akkor kifejezetten jó élmény lenne a számomra.

Ha jól tudom, akkor a filmezésbe is belekóstoltál. Mely filmben láthatunk újabban?

Nagyon szeretem a filmet is. Bár Magyarországon sajnos egyre kevesebb lehetőség van, pláne igényes és jó munkára. De most nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Márciusban kerül a mozikba az a film, amire régóta vártam. Nagyon értékes és nagyon szép munka, amit sikerült megkapnom, és végigélnem. Ez az Indián c. játékfilm, amiben a kiégett popsztárt játszom, aki elmenekül a világ elől, a nagyvárosból, és szembekerül ugyanúgy saját magával az erdő közepén. Rájön, hogy nincs menekvés. Nagyon izgalmas volt megélni ezt, kifejezetten élveztem a forgatást. Természetesen az ember szeretné, ha valami nagyon sikeres lenne, de ez egy olyan kellemes munka volt, hogy még az sem bánom, hogy ha nem.

A Amikor tudok, jövök bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Március 29-én röhögő görcsöt kapott a Latinovits-Bujtor Játékszín közönsége. Aki ellátogatott aPANkreátorok előadására, mindenképp felejthetetlen perceket szerzett magának. A háromszereplős produkció alkotóival, egyszersmind színészeivel – Andrássy Mátéval, Horváth Zoltánnal és Szabó Mátéval – beszélgettünk. Felszabadultan, kötetlen hangulatban a darab kulisszatitkai mellett, emlékezetes előadásélményeiket is megosztották velünk.

Kitti: Meséljetek arról, hogy mi ebben az előadásban az egyedi!

Szabó Máté: Minden! (nevet) Hát tulajdonképpen összefoglalva igen, mert saját ötleteken alapult az egész történet és a mai napig formálódik és alakul előadásról előadásra. Vagy Máténak, vagy Zolinak van valami ötlete, nekem kevésbé, én inkább a kivitelezésben próbálok segíteni. Az első perctől az utolsóig saját, nincs külső szemlélő, aki esetleg beleszólna az előadásba.

Kitti: Tehát nincs külön rendező.

Andrássy Máté: Rendező nincs, de annyi igazság hozzátartozik, hogy mindent mi találtunk ki, vagy amit elloptunk, azt annyira eltorzítottuk, hogy ne tűnjön fel. (nevet)

Sz. Máté: Igen.

Horváth Zoltán: Nagyon fontos.

A. Máté: És még nem is tűnt…

Sz. Máté: Igen, még nem talált meg senki vele. Végül is kölcsönözni a jóktól szabad, például a színházi anekdotás részek – ezeket direkt úgy is vezetjük fel, hogy nem tudjuk, így történt e – nagyon helyes kis szituációk, úgyhogy azokat eljátsszuk. De ha nem így történtek, akkor is megéri, hogy kicsit megismertessük a közönséggel a dolgok hátoldalát, mert azt mindig szeretik, ha be vannak avatva a kulisszák mögé. Kicsit belátnak, de mégse romboljuk le az illúziókat. Úgyhogy végül is a mi ötleteink vannak benne.

Kitti: Tehát akkor egyedi produkcióról van szó.

Sz. Máté: Igen, azt írta róla egy kritikus, hogy egyenlőre Magyarországon páratlan, amit csinálunk, és nem csak azért mert hárman vagyunk. (nevet) Azt már a nézőre bízzuk, hogy ezzel egyetért e.

A. Máté: Olyan előfordul néha, hogy önmagunktól lopunk. Olyan értelemben, hogy van, ami egy korábbi előadásban már megtörtént, és úgy emlékszünk rá, hogy jó volt. Aztán elkezdtük ezt csinálni, jött egy csomó új és hozott ötlet, és beugrottak ezek a pillanatok. Többnyire már nem játsszuk őket, innen hiányzott valami, és bátorkodtuk beletenni. Általában működnek, és jól kijönnek, mert egyszer már kipróbáltuk. Ezeken mindenki nagyon jól szórakozik. Miért kallódjanak vagy vesszenek el?

Sz. Máté: Aztán nagyon sok olyan van, ami egyszer már ki lett próbálva, nem jött be és kikerült. Utána soha többet nem játsszuk el sehol, mert az nem működik. De ez…

H. Zoltán: Ebből nagyon sok volt. (nevet)

Sz. Máté: Nyilván nem mondok újdonságot azzal, hogy színház nincsen nézők nélkül. Mi hárman otthon a konyhában remekül elszórakozhatunk, de ha arra nem kíváncsi senki, nem születhet előadás. Éppen ezért a PANkreátorok közönség nélkül nem tud létrejönni. Eljátszunk valamit és abból levonjuk a tapasztalatainkat. Így alakul az előadás estéről estére. Eldöntjük, hogy mit lehet majd a következőbe beépíteni, vagy mit nem. Ez az egész egy oda-vissza játék a közönséggel.

Kitti: Akkor be van vonva a közönség?

Sz. Máté: Sőt.

H. Zoltán: Hajjajj…

A. Máté: Igen.

Reni: Hogy vonjátok be őket?

A. Máté: Az ember retteg attól, hogy vonja be a nézőket. Borzasztóan féltünk mi is, mert volt, amit úgy éreztük, előtte ki kéne próbálni. Ez még mind a bemutató előtt volt. Aztán ahogy elkezdtük, megéreztük az ívét, hogy működik ez. Onnantól fellazultunk benne annyira, hogy ez nem probléma, inkább a kivitelezés. A közönség nagyon hálás szokott lenni, amikor interaktivitás van.

Sz. Máté: Például a múltkori előadás volt az, ahol már a pengeélen táncoltunk. Ez nem tudom, minek volt köszönhető. A dolog úgy működik, hogy megszólítjuk a közönséget, bevonjuk különböző játékokba. Ha ebben partner, akkor jópofaság alakul ki belőle. Vannak helyzetek, mikor magasra dobja a közönség a labdát és le lehetne csapni, de közben meg nem mindig tehetjük ezt meg. Mégis keretek között kell mozognunk, hiszen a néző szórakozni jön, nem azért, hogy kioktassák. Egyébként pedig szüksége van az előadásnak, hogy a nézők szerepet játszanak benne. Ha esetleg mégis elszaladnának a lovak, akkor majd Zolika pantomimezik, (nevet) és meg van oldva az egész egy jó ötlettel. Mondjuk mi lenne, ha itt bejönnénk három labdával?

H. Zoltán: De nincs labdánk… (nevet)

Sz. Máté: Szóval így alakul.

Reni: Vannak módszereitek, hogy hogyan tudjátok magatokat és a közönséget is összefogni, illetve kontroll alatt tartani?

Sz. Máté: Persze, persze…

A. Máté: Sokszor össze kell égetnie magát az embernek ahhoz, hogy utána már ne görcsöljön ezen a feladaton. Bukó előadásunk még nem volt, ez mindenképpen okot ad arra, hogy bízzunk benne, a téma működik. Ha jó energiákkal csináljuk, akkor a nézők automatikusan beavatódnak. Sok apróság segíti a dolgot… de a kérdésedre válaszolva, ha többször kínos szituációba keveredik az ember, akkor hozzászokik. Onnantól már máshogy reagál. Egy alapból kockázatosnak tartott helyzettől sem ijed meg, mert már találkozott hasonlóval. Szóval megvan a rutin, ezért kevesebb félsz van bennünk. Ennek ellenére természetesen mindig kicsit izgulunk előtte, de azt hiszem, ez egyre jobb, egyre lazább lesz.

H. Zoltán: Borzasztó egyszerű bevonni a közönséget. Nekünk csak az irányt kell megmutatni, hogy merrefelé megyünk, és nyilván a nézők arra reagálnak. Nem egy teljesen más témán kezdenek gondolkodni, mint legutóbb megesett. De azért ennek is volt valami bája. Egy találós kérdésre a válasz eredetileg labda volt, és a megfejtés pedig rock & roll lett. Ott álltunk és nem tudtunk mit kezdeni a szituációval, de végül jól szórakoztunk, ahogy a nézők is.

Sz. Máté: Az előadás egyik előnye abban áll, hogy nagyon sokszor saját magunkat tesszük groteszkké és hozzuk kifigurázott helyzetbe. Olyan infókat állítunk magunkról, amiért sokan perelnének egy bulvárlapot. Mi meg épp ebből csinálunk poént. Ez az, ami kicsit még a kulisszák közé enged betekinteni. Ugyanolyan esendőként mutatjuk be magunkat, mint amilyenek a nézők is lehetnek. Ezért rögtön kialakul egy szimbiózis. Nem marad passzív a néző, hanem bekapcsolódik az előadásba, szinte velünk együtt játszik. Egyébként érdekes lenne a nézőket is megkérdezni e tekintetben. Lehet, hogy csak mi érezzük azt, hogy ez ilyen tök jó? (nevet) Szóval nem mi vagyunk a három muskétás, akik most aztán eljátsszanak itt Hamlettól Rómeóig mindent, és olyat csinálnak, amit még ember nem. Hanem vagyunk hárman, akik saját magukból is viccet csinálnak. Ha ez tetszik a közönségnek, akkor egy emlékezetes másfél óra jön ki belőle.

A. Máté: Ez egy tudattalan, de jó módszer, ami talán szimpatikussá tesz minket kicsit. Lehet, hogy nem vagyunk azok, (nevet) de nem valakin kezdünk el élcelődni, hanem elsősorban magunkon és tulajdonképpen végig ez megy, ami mindenképpen jót tesz.

Kitti: A kezdetekhez képest változott valamit az előadás?

A. Máté: Rengeteget.

Sz. Máté: Minden előadás változik.

H. Zoltán: Olyan 100-150 százalékban.

Sz. Máté: 180 fokot fordult. (nevet)

A. Máté: Az elején még az volt a gondunk, hogy a meglévő 45 percet hogyan tornázzuk fel 1 óra 10-re. A 45 percet túl rövidnek tartottuk. Az 1 óra 10 azért mégis közelebb van az optimális másfél órához. Most viszont már az kezd bajossá válni, hogy ne lépjük túl a másfél órát. De nagyon sok jelenet került be, és nagyon sok ki. Egyik feléért fáj a szívünk, a másik meg olyan rossz volt, hogy nem kár. Mikor újat próbálunk, és nem jön be, az olyan, hogy megy a jól bevált síneken a dolog, és hirtelen bebukik. Ez szörnyű. Mégis jól jöhet ki, mert azokat is mi röhögjük ki először.

H. Zoltán: Az egy híres előadásunk volt, amikor kipróbáltuk a Lord, a Szolga és a Pantomimes című trilógiát. Tudniillik sok trilógia van ebben az előadásban. Próbálunk ahhoz ragaszkodni, hogy ami egyszer vicces volt, az visszatérhessen. Így a néző a második rész felkonferálásakor már nevet. Szerettünk volna még egy ilyet beletenni, és hát… az gyenge kifejezés, hogy nem sikerült. (nevet) De mégsem bukott meg, mert Máté nagyon jól konferálta a következő jelenetet. Azonnal elmondta, hogy „Elnézést kérünk… ez a jelenet nem sikerült, de még van belőle kettő.” (mindenki nevet)

Sz. Máté: Igen, hátha a másikat jobban érteni fogják… de nem értették jobban.

H. Zoltán: Sőt, egyre rosszabb lett. Iszonyatos volt, de már a végén azon röhögtek, hogy mi mennyire szenvedünk.

Sz. Máté: Igen.

H. Zoltán: És ezért jól sült el a dolog. De nem mertünk belefutni ebbe még egy előadáson.

Sz. Máté: Igazából ez egy jókedvű dolog. Van egy látszólagos forgatókönyvünk, ami szerint megcsináljuk az előadást. Viszont múltkor is kiderült, ez nem szentírás. Felborult a sorrend, pusztán azért, mert nem az a papír volt előttem, ami következett volna, hanem egy másik, így aszerint mentünk tovább. Közben a fiúknak feltűnt, hogy nem az jön, amit megbeszéltünk, de egy szó nélkül folytattuk. Ettől van egy könnyedsége az egésznek. Nem kell nyakkendőben beülni az előadásra, és a kedvesünk kezét fogva megbeszélni és elemezni a látottakat. Engem az sem zavar, ha az első sorban valaki lefolyik a székről, (nevet) ha neki úgy kényelmes. Ezt a néző is pár perc után megérzi, vagy akinek erre fogékonysága van, akkor néhány másodperc után rájön, hogy ez egy karikatúra. Paródia a színház, magunk, a társadalom, és a régi nagy színészóriások fölött. Azzal, hogy mindent megpróbálunk szerethető módon közzétenni, családiassá, jókedvűvé alakul a hangulat.

Kitti: Akkor a próbáitok is ilyen jó légkörben telhetnek.

Sz. Máté: Igen. Igazából nem nevezném próbáknak…

H. Zoltán: Igen, a próbák fantasztikus hangulatban telnek, de volt olyan, ami körülbelül a tízedik percben véget ért, mert röhögő görcsbe fulladt, és onnantól kezdve nem történt semmi.

A. Máté: Lehet, hogy ideje lenne a folytatáson gondolkodni, mert lassan annyi dolog kerül ki, ami önmagában is megállja a helyét.

Sz. Máté: Igen, de a néző figyelmét nem könnyű lekötni, semmilyen színházi előadásban, így itt sem. De mi megpróbáljuk ezzel a könnyednek tűnő komolysággal megcsinálni.

Kitti: Igen, de hogyan tudjátok ilyen komoly arccal végigjátszani az egészet? Főleg te, Zoli a dalpantomim részeket?

Sz. Máté: Nincs humorérzéke. (nevet)

H. Zoltán: Betanították nekem, és azóta csinálom. Van egy ilyen chip, és azt megnyomják a fiúk… (nevet)

A. Máté: Van ez a szörnyű dolog, hogy muszáj… Amióta kezdtük, ezt tanuljuk, és a legnagyobb szemétkedések ebből folytak, mint amikor statiszták voltunk.

H. Zoltán: Még most is folynak a szemétkedések. (nevet)

A. Máté: Igen, még most is… szinte már törvény, hogy egy tömegjelenetben, mindent megteszünk, hogy megnevetessük egymást.

H. Zoltán: Ez alapvetően egy sport. (nevet)

A. Máté: Igen, ki kell bírni, és ha nem sikerül, akkor a másik nyer. Ez nálunk fokozottan igaz. Mi csak hárman vagyunk a színpadon, nem 250-en, mint nagyobb előadásokban. Ott is megy egymás röhögtetése, ezért már megedződtünk ilyen formán. Viszont fél óra után, amikor már egy szinten van a dolog, akkor bizony megesik.

H. Zoltán: Tehát amikor beindul ez a játék…

A. Máté: Igen, van, mikor meghalunk mi is a röhögéstől, mert mondjuk jön valami váratlan különlegesség, amire nem számítunk. Néha elég, hogy ránézek valakire. Érdekes, ilyenkor is nagyon hálás a közönség. Múltkor volt, hogy bejöttem az egyik jelenetbe, és Zolika úgy nézett, ahogy, én pedig azt mondtam, bejövök még egyszer. (nevet) De ez is jól sült el. Tehát ki lehet bírni, de egy idő után már elviselhetetlen.

Sz. Máté: Amikor egy komoly előadást, komolyan kell eljátszani, és annak komoly üzenete van és minden nagyon komoly, az egy dolog. Szerintem, ami miatt ez hármunk között ilyen jól tud működni, az, ha véletlen kimarad valamelyik poén, akkor kimarad. Nem olyan kocka. Nincs vita, hogy miért maradt ki. Természetesen illetjük egymást kritikával, ezzel nincsen probléma. De nem kell minden másodpercet szigorúan megtervezni. Azt hiszem, pont ezt a könnyedségét szereti mindenki.

H. Zoltán: Mikor összeültünk, hogy megcsináljuk ezt az előadást, akkor még nem sejtettük, hogy ilyen szimbiózis fog kialakulni. Nagyjából egyféle humort szeretünk, de azért vannak különbségek. Ez az előadás csak úgy tudott létrejönni, hogy mindenkinek a saját humora a legkülönbözőbb irányokból ment bele. Szerintem, ha egyenként csináljuk meg, akkor nem tudna ilyen jól működni.

Sz. Máté: Igen. Azért vannak buckák…

H. Zoltán: Igen, tehát amikor én bejövök…

Sz. Máté: Amikor valakinek a humora éppen nem jön be, akkor ott van egy bucka. Mondjuk, mikor Zolika azt mondja, hogy szerinte van itt egy jó verbális poén, akkor ott mi általában elhalunk. (nevet) Akkor inkább azt mondjuk, pantomimezzél Zolika. (megint nevet) Az alapelv tehát, csak azt mutasd meg, amit tudsz. Annak a közönség is örül.

H. Zoltán: Ezért nincs benne már az a jelenet, amiben kötök. (nevet)

Sz. Máté: Igen… ez kimaradt. Úgyhogy így alakult ki a PANkreátorok.

Reni: Az jutott eszembe, hogy kicsit olyan ez, mint a cirkuszban a bohóc. Azt a legnehezebb eljátszani, de azt szereti mindenki a legjobban.

Sz. Máté: Igen.

A. Máté: De igazából klasszikus szempontból nem játszunk, mivel a saját történeteink közül is jó néhány van benne. Kicsit mi magunk vagyunk, nem pedig Tuzenbach például.

Sz. Máté: Szóval szeretjük ezt az egészet. Bár nehezebb, mint amilyennek látszik. Azon vagyunk, hogy ezt megszeressék az emberek. Eddig az a tapasztalat, ha valaki értesül erről az előadásról, és megnézi, azután állíthatjuk, hogy tízből hatan biztosan eljönnek a következőre. Már csak azért is, hogy megnézzék, változott e valami, vagy hogy még jobban megértsék a poénokat. A népszerűsítésünk nem olyan egyszerű. Ezért is megyünk szívesen vidéki városokba, vagy bárhová, ahova hívnak. Hisz nevetni mindenki szeret.

A. Máté: Lassan két éve csináljuk már. Önmagában ez elég jó. Szájról szájra jár a híre, ezért mindig vannak annyian, hogy lehessen egy következő. Marketingünk nincs, de mennek a pletykák, az tuti. (nevet)

Kitti: Hol láthatunk titeket legközelebb?

A. Máté: Április 27-én Budapesten, az Aranytízben. Veszprémbe pedig május 30-án jövünk újra. Akárcsak most, két előadásunk lesz, az első 16:30-tól, a második 19 órától. Illetve úgy néz ki, megyünk a Zalavölgyi Kultúrtivornyára is.

Máté, hogy a kérdésedre feleljünk – magunk, és nem kockáztatunk nagyot, de mindenki nevében állíthatjuk – igen, ez tök jó.

Klózer Kitti, Szalai Reni

A Rekeszizomtréning PANkreátorok módra bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.