Néhány percet késik, de felhív telefonon, már úton van, siet. És tényleg megérkezik. Kíváncsi voltam, milyen lehet egy olimpiai bajnokkal beszélgetni, hisz még soha nem volt rá módom. Végül hamar átrendeződnek bennem a fogalmak, mert amint belemélyülünk, rájövök, hogy nem az olimpiai bajnoki mivolt a lényeg, hanem az, hogy egy önreflektív, mély érzésű emberrel beszélgethetek. Kávét nem sikerült szereznünk, de hamar megállapodunk, nincs is rá szükség.

Féltem az első témától, így rögtön belecsaptam a közepébe és megkérdeztem, milyen érzés, hogy állandóan a múltjáról „kell” beszélnie, és folyamatosan a siker kulcsáról kérdezik, annak hozadékairól. „Zsivótzky Gyula (olimpiai bajnok kalapácsvető, a szerk.) egyszer azt mondta nekem, hogy az aktív versenyzős időszak után szépen minden egyenes vonalon kezd majd lefelé menni, elér egy szintet, és úgy marad életed végéig. Nekem a ’88-as olimpia az első, amire tisztán emlékszem, örökre bennem marad, ahogy Egerszegi Krisztina győzni tudott Szöulban. És vannak olyanok is, akiknek az 1996-os volt az első, amire tisztán emlékezhetnek. Akkor győztem én. Úgy hiszem, egy ilyen élmény örökre bevésődik az emberbe, nyomot hagy, innentől kezdve pedig mindig örülni fog, ha meglát, hiszen a személyemet ehhez az élményhez fogja kötni. De meg kell szokni, hogy egy olyan dologról nyilatkozol nap mint nap, amit valójában már régen lezártál magadban. Amikor befejeztem pályafutásomat, egyszerre éreztem megkönnyebbülést és fájdalmat.  Furcsa volt, hogy véget ért egy korszak, ugyanakkor el kellett kezdenem egy újat. Körülöttem már mindenkinek megvolt a kiépített élete, engem meg valami posztkarrier-depresszió fogott el: a sor elejéről hirtelen a sor végére kerültem. Nem könnyű a sport világából hirtelen a polgári létbe csöppenni.”

Ahogy hallgatom Balázst, eszembe jut, vajon maga táplálta, hogy kevésbé fontos már az ember az élsportévei után, vagy esetleg a környezete érzékeltetett vele ilyesmit: „Amíg a csúcson vagy, addig mindenki keres, hív, akar valamit, utána ez lecsökken, aki pedig mégis keres, érzékelteti, hogy szinte csak szánalomból hívott. Ma már oktatni tudnám, hogy miként nem szabad reagálni ilyen helyzetekre. A lélek néha véres lesz, de talán ez nem árt… Pragmatikusabb lettem, és elkezdtem megérteni mások szempontjait is. Nemrég a hatéves kislányom azt mondta: azt szeretném, ha te maradnál az egyetlen olimpiai bajnoka Veszprémnek. Erre azt feleltem, hogy jó lenne, ha Rasovszky Kristóf megnyerné idén az olimpiát, mert akkor megoszthatnám ezeket a feladatokat mással is. Jött a válasz tőle: rendben, de akkor legyetek barátok.”

Adódik a kérdés, vajon nem kísérte-e Balázst a kívülállóság érzése, akár a sportkarrierjének virágzásakor, akár utána, hiszen végsősoron a sikerben is egyedül van az ember, gondolom én, de Balázs azt mondja, a magány mellett mégiscsak egy csapat része volt. Az olimpiai bajnoki cím egy intézmény, állítja az olimpikon, amelyhez a rajongók, az edzők, a csapattársak is hozzátartoznak. Egyedül senki nem jut a csúcsra.

A sportoló kifejtette, ő a pszichótípusok közül a gammák csapatát erősíti, így jellemző rá, hogy nem érzi magát biztonságban a tömegekben, illetve inkább szemlélője, semmint résztvevője az eseményeknek. „Ettől még ugyanúgy elmegyek az Utcazene Fesztiválra”, jegyzi meg viccesen, de hozzáfűzi, a gammák nem túl szociális lények, ugyanakkor a dolgok állandó figyelése inkább előnyére válhatott a pályán.

„Nietzschének igaza volt, amikor azt mondta, ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd.” Ezt már azért mondja Balázs, mert szerinte az emberi lét annyira jelentéktelenül rövid, hogy ennek felismerése adhat valami felszabadultság érzést. Ahogy el kell fogadni azt is, hogy a világot semmilyen körülmények között nem lehet jobbá tenni, ettől a gondolattól viszont annyi energia felszabadul, hogy hirtelen mégis elkezdünk fejlődni. Tehát ha feladtad, hogy fejlődjél, fejlődni fogsz. Száz év múlva senki nem fogja tudni a nevünket, ezt állítja Balázs. Én azért úgy hiszem, az ő nevére száz év múlva is emlékezni fognak.

Amikor arról kérdeztem, megfogalmazta-e valaha, hogy miként szeretne élni, így felelt: „Igen. Időzavarban vagyunk, mert az emberek nagy része nincs a jelenben, nem éli meg a pillanatokat. Egész életünkben készítenek bennünket valamire: az óvodában arra, hogy általános iskolába menj, ott arra, hogy középiskolába, és így tovább. Várunk valamit, a nagy jövőt, miközben a jelen útjáról kibillenünk. Én szeretnék a mostban létezni, és nem egy elképzelt jövőben, ami egyébként is csak szorongást okoz. Majd eljön az, amit várunk, de nem úgy, ahogy elképzeltük. A jövő kínoz, az oktatási rendszer mégis folyton ezzel nyomaszt. És amikor végre eljön valami nagy pillanat, valami beteljesült álom, akkor nem ünnepel senki, hanem már készül a következőre. Majd elér negyven fölé, cégvezető vagy igazgató lesz, és rájön, hogy átverték, mert évtizedekig gürizett a semmiért. Ekkor felhívják telefonon, hogy már csak húsz év van a nyugdíjig, ideje készülni rá…”

Adódik a kérdés, hogy sportolóként ő vajon meg tudta-e élni a siker legszebb pillanatait: „A végén igen, akkor már jobban koncentráltam erre, hiszen láttam, hogy közeleg a lezárás. Volt olyan, hogy a verseny után bennmaradtam a küzdőtéren, és próbáltam magamba szívni a miliőt, mert tudtam, hogy ez nem lesz már mindig ilyen magától értetődő. Önmagamra ébredtem, láttam, hol vagyok és mit teszek.”

Balázs nyitott szemmel jár, figyeli az embereket, a társadalmat, a működését. Vagyis a világot, hisz ez érdekli, közben pedig elmondja, hogy kezd visszakanyarodni az élete a sport felé. Ekkor rögtön közbekérdezek, hogy esetleg az edzőségről van-e szó, de nem tartja magát pedagógus alkatnak. Szerinte az edzők nagyon sokat áldoznak a társadalomért, és mégsincsenek igazán megbecsülve. Végül választ kapunk: „Veszprém tele van ambíciókkal, s ez mindig is tetszett. Olyasmi ez, mint Dávid, aki szeret Góliáttal küzdeni: az, hogy kicsik vagyunk, még édesebbé teszi a győzelmet. Jelenleg egy pályázat megírásán ötletelek, aminek eredményeképp Veszprém Európai Sportváros lehetne. Ez egy cím, ami rengeteg jó dolgot hozna magával, például erősítené a közösségeket. És akkor most visszakanyarodok oda, hogy bár azt mondom, a kalapácsvetés egyéni sport, mégis egy csapatban voltam. A bemelegítés közös, úgy keringtünk mind az edző körül, mint a bolygók. Fontos volt a jó hangulat, valahol én is ezért jártam le edzeni, legalábbis a kezdetekben. A sport nem létezik közösség nélkül, ahogy egy város sem. Amiről most beszélek, semmiképpen sem passzív részvételt jelentene, hanem nagyon is aktívat.”

Miközben ezekről beszél Balázs, elgondolkodom, vajon mit adott Balázsnak a sport? Vajon értelmezhető-e a kérdés, hiszen nincs ellenpróba, nem tudjuk, mi lett volna a karrier nélkül, de Balázs azt mondja, a személyiség van előbb, s az szabja meg az irányt, amerre megy az ember: „Olyan nincs, hogy feladok valamit, egy sportoló számára nem létezik az az opció, hogy vereség. Képes vagyok hosszasan koncentrálni egy faladatra, ez egy abszolút csőlátás, amikor minden más homályos körülöttem. Ez is a húsz év élsportnak köszönhető. Vagy a személyiségemnek, hogy teret tudtam engedni a küzdésnek.”

Balázs nemrég bekerült az amerikai egyetemi atlétikai Hírességek Csarnokába, bár tüdőgyulladás miatt sajnos nem tudott jelen lenni a ceremónián. Ugyanakkor úgy véli, nem lett volna könnyű visszatérni Amerikába, az egyetemre, mármint lelkileg, hiszen ezt az időszakot már lezárta. Séta a memóriaparkolóban – így fogalmazta meg a szituációt, ami kint várta volna. „A győzelem egy attitűd, a kitartás a végsőkig olyan, mint egy jó betegség, elkapják, akik az ember körül vannak. Hirtelen mindenki elkezd jobban teljesíteni, a hamburgeres jobb szendvicset készít, ha előző este látta a győzelmet. Megérzi, hogy bármi elérhető. Ezért is lelkesedem Rasovszky Kristófért, nagy lendületet ad a városnak, és még hátra van az olimpia… Ma úgy látom, ez az élsport értéke: hitet adhat az embereknek.”

És hogy miként látja győzelmi pillanatait ma Kiss Balázs? Rögtön azzal kezdi, milyen tulajdonságok jellemezték, amelyek szükségesek voltak a cél elérése érdekében: „Kell egyfajta jó értelemben vett pofátlanság, kicsi gőg, és minden, ami elhiteti velem, hogy nyerni fogok. Az idősebb énem olykor elcsodálkozik azon a kalapácsvetőn, akit visszanéz a pályán, a versenyeken, vagy akár nyilatkozataiban. Emlékszem, egy fogadáson voltam, iszonyú fáradtan, és dedikáltam az embereknek. Ekkor odajött egy tévés stáb, és a riporter megkérdezte, vajon mennyi szerepe volt a győzelmemben annak, hogy Amerikában éltem és tanultam. Hány százalékot mondanék? Felpillantottam rá, és annyit mondtam: 100. És folytattam tovább a dedikálást. Semmi puhítás, csak a tények. Ma már ezt a sarkosságot furcsa visszanézni. A dobásokat technikai szempontból figyelem, ha egyáltalán még figyelem, a győzelmi pillanatokat pedig nem nézem vissza. Ha erőre van szükségem, akkor úgyis a nehézségekre kell gondolni, nem pedig a dobogóra. Arra, hogy elbukhatsz, és a következő nagy lehetőség csak négy év múlva lesz… Nincs más opció, mint hinni a győzelemben, mert az ember megérkezhet a paradicsomba, de aztán jönnek a nehézségek, és fel kell állni!”

Balázs, bár lezárta a sportmúltját, nagyon várja az olimpiát, és szurkol Rasovszky Kristófnak, aki augusztus 9-én ugrik a Szajna vizébe.

Szabó Eszter

Fotók: Fux Marcell

A „Ha feladtad, hogy fejlődjél, fejlődni fogsz” bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

A Pannon Egyetem mely szakán tanulsz jelenleg?

Elsőéves Vezetés és Szervezés mesterszakos, nappali tagozatos hallgató vagyok. Az előző félévben fejeztem be a Turizmus-Vendéglátás alapképzési szakot.

Mit sportolsz pontosan? Kérlek, mesélj róla egy kicsit!

ITF taekwon-dozom (International Taekwon-Do Federation – a szerk.), amely némiképp hasonlít az „olimpiai” taekwon-dohoz, azonban fontos megjegyezni, hogy a két ágazat nem ugyanaz, vannak, akik külön sportnak tekintik a kettőt. A harcművészet a következő fő mozgáselemekből áll össze: bázistechnika, formagyakorlatok, önvédelem, töréstechnika, szabadküzdelem. A versenyeken többféle versenyszámban lehet indulni: formagyakorlat, erőtörés, speciáltechnikai törés, szabadküzdelem, tradicionális küzdelem, illetve vannak csapat versenyszámok is. Hozzám a szabadküzdelem áll a legközelebb.

Mikor kezdtél el ezzel a sporttal foglalkozni és mi motivált abban, hogy sportolni kezdj?

Taekwon-doval 2014-ben kezdtem el foglalkozni, de már gyermekkorom óta sportolok. Többféle sportágat is kipróbáltam: tenisz, röplabda, labdarúgás, kosárlabda, lovaglás és tudok síelni, valamint snowboardozni is.

Miért épp a taekwon-dot választottad?

Ez egy technikailag nagyon összetett és nehéz sportág. A különböző technikák elsajátítása még szorgalmas gyakorlás mellett is évekig tart. A kezdőknek hamar el kell sajátítaniuk a taekwon-do tanait: udvariasság, becsületesség, állhatatosság, önuralom és rettenthetetlen küzdőszellem. Engem ez azonnal magával ragadott. Valójában még a gimnáziumi éveim alatt kezdtem el foglalkozni ezzel a sporttal, sportszakköri keretek között.

A taekwon-do mottója mindig inspiráló volt számomra: „A győzelemért az embernek tudnia kell mindenekelőtt önmagát legyőznie.”

Hogyan viszonyultak a döntésedhez a szüleid, barátaid, barátnőid?

Nem befolyásolt mások véleménye, naponta jártam edzésre. Kezdetben furcsállották, hiszen a taekwon-do volt az első harcművészet, amit kipróbáltam.

Tagja vagy valamilyen sportegyesületnek?

Igen, itt Veszprémben, ez feltétlenül szükséges a versenyzéshez.

Mindig a versenyszerű sport volt a célod, vagy eleinte csupán kikapcsolódásként tekintettél rá? Mi motivált abban, hogy versenyszerűen sportolj?

Mindig versenyeztem, de a nemzetközi versenyeket a TKD (taekwon-do – a szerk.) hozta el számomra. Nagyon szeretek versenyezni, a versenyhelyzet felpörget és segít abban, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból. Kifejezetten versenyző alkatnak tartom magam, a taekwon-do esetén pedig különösen szimpatikus számomra, hogy többféle versenyszámban is kipróbálhatom magam.

Milyen eredményeid vannak eddig és melyekre vagy a legbüszkébb?

A külföldi versenyeredményeimre vagyok a legbüszkébb. 2016. novemberében Milánóban részt vettem egy nemzetközi versenyen, amelyen egyéni küzdelem kategóriában aranyérmet szereztem. Három évvel később ugyanezen a versenyen egyéni formagyakorlat kategóriában aranyérmet, küzdelemben pedig ezüstöt nyertem. Bécsben is versenyeztem már, ahol formagyakorlatban aranyat, küzdelemben bronzot szereztem. Egyébként Magyarországon is rendeznek évente két nemzetközi versenyt, általában ezeken is elindulok, és értem már el dobogós helyezéseket is. Az évente megrendezett Országos Bajnokságon is nyertem már több érmet, köztük aranyat is, például idén formagyakorlatban aranyéremmel, küzdelemben pedig bronzzal zártam.

Milyen gyakran jársz versenyekre? Készülsz már a következőre?

Évente általában 6-7 versenyen veszek részt. Igen, a következő verseny egy nemzetközi kupaverseny (Spirit Open) lesz április elején. Ezt követően a legnagyobb cél az október 5. és 11. között Szlovéniában, Koperben megrendezendő ITF Világkupa.

Mit adott Neked ez a mozgásforma a fittségen kívül?

Hogy mit adott nekem a sport? Többek között önbizalmat, életre szóló élményeket, amiket máshol nem éltem volna át, barátokat, akikre bármikor számíthatok, rengeteg sikerélményt, emberi értékeket (pl.: kitartás és önfegyelem), fizikai erőt, állóképességet, ügyességet, izmokat, az önvédelem képességét és lehetőséget a személyiségfejlődésre.

Az elején nem féltél attól, hogy még ha csupán idézőjelben is, de „verekedned” kell majd?

Egy cseppet sem, valójában ez tetszett meg igazán! Alig vártam, hogy sárga csíkra vizsgázhassak (egy tanuló övfokozat – a szerk.), és indulhassak a diákolimpián. Sikerült a vizsga, a versenyen pedig fekete öves ellenféllel sorsoltak össze. A küzdelemnek többféle szabályrendszerét is kipróbáltam már, beleértve a kick-boksz light contact illetve point fighting szabályrendszereket. Sok dologban különböznek, de mindegyikben megtalálom a kihívást, ami motivál, hogy folytassam és egyre jobb legyek.

Volt olyan pont a sportpályafutásod során, amikor elgondolkodtál azon, hogy abbahagyod az egészet? Hogyan lendültél át ezen?

Persze, amikor sűrű egy időszak, sok a verseny és sok az edzés, akkor fizikailag és mentálisan is elfárad az ember. Közben dolgoztam és egyetemre is jártam, néha pedig úgy éreztem, hogy nem sikerül túllépni egy adott fejlődési szinten. Azonban mindig összeszedtem magam és folytattam, hiszen ehhez a sporthoz is, mint mindegyik másikhoz, kitartás és elszántság kell.

Hogyan tudod összeegyeztetni a sportot az egyetemi tanulmányokkal? Elég idő jut mindenre?

Nehéz az időmenedzsment, ráadásul dolgozom is mellette és heti 6 napon edzek. Nem egyszerű, tudom értékelni, amikor van időm pihenni. Nagyon motivált vagyok, imádok hajtani, érezni a fejlődést, küzdeni a céljaimért!

Kinek ajánlanád a taekwon-dot?

Szerintem mindenki találhat benne olyan szeletet, ami tetszeni fog. Gondolok itt gyerekekre, fiatalokra, felnőttekre, idősebbekre, férfiakra, nőkre, lányokra, fiúkra. A taekwon-do alapvetően szimmetrikus és sokoldalú terhelést ad a szervezetnek, ami szerintem kifejezetten előnyös más, egyoldalú terhelést adó sportokhoz képest. Ennek a sportnak nagyon sok arca van, ezért nem is a (küzdő)sport, a harcművészet, vagy akár a hobbi a megfelelő elnevezés. A taekwon-do számomra életformát jelent.

Hogyan ösztönöznéd mozgásra a hallgatótársaidat? Mit javasolsz számukra?

Amit az ember elsajátít, amit megtanul, azt soha senki sem veheti el tőle. Minden ismeret, tudás, a személyünket színesíti. Kezdjétek el, keressetek barátokat, bárkit, vagy bármit, ami motivál. Folytassátok kitartóan, küzdjetek meg önmagatokkal és haladjatok az úton, közben pedig készüljetek fel a sikerélményekre!

Fotók: Kovács Adrienn

A „A taekwon-do számomra életforma” bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Tanulságos végigtekinteni, mi áll e szakmai siker hátterében, hiszen ezzel egyúttal azt is felderítjük, hogy egy természetvédelmi mérnök milyen sokféle lehetőséget tud igénybe venni a Georgikon diákjaként, ha elkötelezett egy téma iránt és nyitott a lehetőségekre, vállalja azt a munkát, amely nélkül nincs győzelem.

Az alapot, a kiindulást a BSc képzés részét képező „Erdészeti alapismeretek” és „Erdő- és mezőgazdálkodás védett területeken” tárgyak nyújtják, melyeket rendkívül szerencsés módon a természetszerű erdőgazdálkodást népszerűsítő Pro Silva Hungaria vezetésében igen aktív Horváth Iván ad elő. Ezen alapozás után mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy az erdő nemcsak a fatermelést szolgáló üzem, hanem egy életközösség, melyet helyesebb úgy hasznosítani, hogy életközösségként is fennmaradjon.

Előd a karon működő Táj és Ember Klub tevékenységéhez kapcsolódóan vett részt három egymást követő évben erdélyi etnoökológiai kutatótáborokban. Ezek mindegyike a helyi emberek kapcsolatát vizsgálta a tájhoz, az őket körülvevő élővilághoz. Gyimesben élőhely-térképezés volt a feladat, erdőket és kaszálókat is érintve. Kalotaszegen azonban Előd már csak az erdők állapotfelmérését végezte, egy corvinusos tájépítész hallgatóval közösen tesztelték az Ökológiai Kutatóközpont által a Natura 2000 erdőkre kifejlesztett természetességmérő adatlapot. A közel háromhetes kemény terepmunka eredményeként Előd több publikációnak is társszerzője lett. Így került ismeretségbe hazánk jól ismert botanikus-erdész kutatóival. A kászoni táborban ismét élőhely-felmérések részeként járta az erdőket.

Előd az Ökológiai Kutatóközpont Botanikai és Ökológiai Kutatóintézete által szervezett, kifejezetten botanikai tanulmányúton is részt vett a Kárpátalján, ahol a Tisza-ártér erdeit ugyanúgy láthatta, mint az Erdős-Kárpátok rengetegeit.   

A BSc-hez kapcsolódó gyakorlati félévét Zánkán, egy olyan erdőgazdálkodónál töltötte, aki a Zánka feletti száraz tölgyerdőkben tudatosan úgy végzi munkáját, hogy a biodiverzitás ne csorbuljon, mégis hozzon gazdasági hasznot, nyereséget az erdő. Előd a holtfával kapcsolatos ismereteit itt számszerűsítette, s láthatta, mennyiféle rovar és gomba kapcsolódik e mikroélőhelyhez. Itteni munkájának gyümölcse egy Intézményi Tudományos Diákkonferencia I. helyével díjazott pályamunka lett.

Az MSc tanulmányok részeként kötelező gyakorlatát viszont a termelői oldalra összpontosító erdőgazdaságok közül választotta, így került a Bakonyerdő Zrt. keszthelyi erdészetéhez. Természetesen az erdők sokoldalú megközelítéséhez a képzés részét képező terepgyakorlatok is hozzájárultak, hiszen ezek során a Kárpát-medence egészét bejárjuk, a középhegységeinktől kezdve egészen a Bihar-hegységig vagy a Kárpátokig.

A természetvédelmi mérnökképzés legfőbb céljait igen jól illusztrálja Előd erdőszeretetének ilyetén megnyilvánulása és annak elismerése. A WWF Magyarország szerint „A szakmai kategóriában Búzás Előd pályázata kiemelkedő volt. A legfrissebb szakirodalom feldolgozásával összeállított plakátján az értelmezést segítő vizuális elemek felhasználásával mutatja be a holtfával kapcsolatos ismereteket.„

A képzés során nyújtott ismeretek, a karon felkínált lehetőségek elfogadása, a gyakorlati helyszínek jó megválasztása és mindeközben a háttérismeretek folyamatos bővítése eredményezte ezt a sikert. Gratulálunk Elődnek, s kívánjuk, hogy hallgatóink közül minél többen éljenek a lehetőséggel, hogy a Georgikonon töltött évek során nyitott szemű és szívű, magabiztos szakmai tudással rendelkező szakemberekké váljanak!

Dr. Bódis Judit

Fotó: Búzás Előd

A Az erdők szeretete – Egy hallgatói siker háttere bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Miután birtokba vettük a vár egy nagyobb termét, az egyetem egykori színháztörténet szakos hallgatójával a tanszék oktatója, egykori mentora, dr. Nagy András beszélgetett. Az annak idején vizuális művészként induló hallgató mára olyan intézmény igazgatója, aminek a tengeren túlról is csodájára járnak. Ne higgyétek, hogy túlzok! A Jurányi Inkubátorház valóban egyedülálló a maga nemében, hiszen szervezetbe tömöríti a független színházi alkotókat, legyen szó egy kisebb társulatról vagy önálló művészről, például festőről.

A történet nem a 2002-ben megszerzett diplomával indult, de a veszprémi évek sokat nyomtak a latban. Viktória a Színháztudományi Tanszék máig emlegetett „legendás korszakában” koptatta itt a padokat, a tanszékalapító Bécsy Tamás idejében. Ez egy szitusnak nagyjából olyan, mintha egy focista Messitől, vagy egy filmes Spielbergtől tanulhatna. „Magát a várost is szerettem, szerintem igazán élhető közeg, és nagyon nem bántam meg, hogy erre a szakra jártam. Az egész tanszék egy nagy család volt, felfelé és lefelé is mindenki ismerte egymást. Nagyon jó oktatóink voltak, kiváló volt a csapat, és a mai napig összejárunk.” Ez az időszak alapozta meg a jelent, a mai napot, itt dőlt el, hogy az eredetileg divattervezőnek készülő Viktória a független színházak felé fordul. „Lassú szivárgásként indult, aztán beszippantott ez a világ. Színháztörténész diplomával a zsebemben tudtam, hogy mindenképp kulturális területen szeretnék elhelyezkedni, azon belül is elsősorban a színház vonzott.”

Az egyetem után önkormányzati munkát vállalt, kulturális-oktatási referensként kapott állást, majd az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben helyezkedett el, miközben immár igazán tudatosan, a marketing területén újabb tanulmányokba kezdett. Mindez gyakorlati és szakmai tapasztalatokkal, és (el)ismertséggel ruházta fel. „Akkor már sokat jártam Pesten színházba, és leginkább a függetlenek érdekeltek. Először még csak lelkes színházlátogató voltam, aztán egyre többet találkoztam ezekkel az emberekkel, és kiderült, hogy nekik ebben-abban segítségre lenne szükségük. A TÁP Színház pályázatíró önkéntese lettem, és onnantól gyorsvonatként jöttek az újabb helyzetek, társulatok, feladatok.”

2006-ban már kifejezett tervvel megalapította a FÜGÉt (Függetlenül Egymással), azt az ernyőszervezetet, mely „Zorróként próbált fellépni”, hogy a függetlenek jobb helyzetbe kerülhessenek, hiszen az ún. színházi törvény nehezen teljesíthető kritériumokat írt elő. A Jurányi ház, ami immár három és fél éves, gyakorlatilag a FÜGE tető alá hozása volt, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Az intézmény létrehozását nem kevés szkepticizmus fogadta, ami nem Viktória személyének, hanem a vállalkozásának szólt. Gondoljatok bele: mit láthatott meg egy elhagyatott, régi iskolaépületben, egy négyemeletes monstrumban Budán?! Nem azt, amit mindenki más, nem valami utópista álmot, hanem lehetőséget, egy nagyon is megvalósítható álmot. Mára az épület 6700 m²-nyi területe több mint 60 különböző csapattal és művésszel van tele, olyannyira, hogy várólistát kellett nyitni arra az esetre, ha megüresedne némi hely. „A bent lakók jól érzik magukat, és nem nagyon mozdulnak. Mindenki inkább nőne, csak a falak nem tudnak arrébb menni. Inkább megpróbálnak egymás között terjeszkedni, megállapodni. Szerencsére nincsen olyan probléma, hogy valakinek el kellene menni, mert nem tudja tartani ezt a konstrukciót.” Kiemelte, hogy a ház megnyitásának folyamata alatt itt-ott változtatni kellett az elképzelésein, hogy megfeleljen azoknak az igényeknek, amiket ki akart szolgálni. Tapasztalatból mondja tehát, hogy fontos, hogy érzékenyek legyünk a változásokra, reagáljunk ezekre, és képesek legyünk élni a bennük felfedezhető lehetőségekkel.

Gyakran kérdezik tőle, mi volt a vállalkozásának mintája. Azt hiszem, a válaszában van a sikerének a titka, hiszen nem mintát követett, hanem mintát próbál teremteni, mert felfigyelt a szakma egy hiányára, ami életre hívta az ötletet. A célja az volt, hogy áthidalja a szakadékot a kőszínházak és a független színházak között, megteremtve a lehetőséget a független művészeknek, hogy az alkotói tevékenységükkel foglalkozhassanak, ne pedig a mindennapok problémáival. Értsétek ez alatt az olyan alapvető dolgokat, mint hogy legyen próbahely, ahol meleg a radiátor és ég a villany. Hátteret akart teremteni nekik, hogy legyen pénz és legyen lehetőség alkotni. A ház mára kortárs művészeti központ, így Viktória számítása hibátlanul bejött, miszerint „ha valami a 4-es–6-os vonalán van, az nem sikerülhet félre.”

„Minden nap igényel némi kreativitást” – jegyezte meg mosolyogva, utalva a napi problémákra, amibe kétségkívül az is beletartozik, hogy a művészek nem a legkönnyebben kezelhető személyiségek. Civil szervezetként működnek, ennek minden előnyével és hátrányával. Az indulás óta kockázatvállalásra, állóképességre és nem kevés kurázsira volt szükség, hogy mindezt megvalósíthassa. „Ilyen vagyok. Ha valami motoszkál a fejemben, akkor azt végig kell csinálnom.”

Minden nap háború, mondta viccesen, de bárki biztosra vehette, hogy ez a harc messzemenőkig megéri. A kérdésre, hogy hogy éli meg mindezt, azt mondta: „Mindig van egyfajta lüktetés, de azt szeretem leginkább, amikor külsősök jönnek, iskolák vagy szervezetek, hogy körülnéznének. Jó elmesélni, hogy miből lett, és mi ez az egész. Ilyenkor azt érzem, már ezért megérte. Ilyenkor kicsit megáll az idő, és én magam is tudom értékelni azt, amit próbálok másoknak átadni. Nagy dolog volt, hogy két évvel ezelőtt érettségi tétel lettünk a Budai középiskolában. Furcsa volt, hogy ahol három évvel azelőtt csak az egerek futkostak, már buzgón jegyzetelő diákok járnak. Büszke vagyok rá, hogy már én adhatok munkát 15 embernek, és arra is, hogy neves rendezők, mint Asher Tamás vagy Szikora János keresnek fel bennünket, hogy nálunk rendeznének. Ilyenkor érzem, hogy van itt szakma.” Minden napban megvan a kihívás és a nehézség ugyanúgy, ahogy az öröm is. Számára attól függ a nap sikeressége, hogy este melyik irányba billen a mérleg. Ahogy mondta, összességében inkább jó napjai vannak. Mindezt nem a szerencsének köszönheti, ahogy azt sem, hogy a vállalkozásba fektetett tőke két év alatt megtérült. Ez utóbbi őt magát is meglepte. A Jurányi ház hiánypótló, de ez a hiány nem csak a fővárost érinti. Viktória éppen ezért tartja fontosnak az országos hálózat kiépítését, ami a következő évek feladatai közé tartozik.

„Ha valaki fiatal és van benne vállalkozó szellem, gondolat és kreativitás, azt soha ne adja fel, ne hagyja az asztalfiókban. Sok munkával jár megágyazni egy-egy vállalkozásnak, akár éveken keresztül hajthatatlanul kell dolgozni érte, de az innovatív ötletekre, az újításra mindig szükség van. Meg kell teremteni magunknak a lehetőséget, ami nagy erőpróba, de megéri.”

A „Minden nap háború” – a színháztörténész sikerreceptje bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.