Mesélne elsőként veszprémi kötődéséről?

Igen, tősgyökeres veszprémi vagyok, a Lovassyba jártam matematika szakra, ugyanis egy jó darabig foglalkoztatott a gondolat, hogy matematikus legyek. Később rájöttem, hogy valami gyakorlatiasabb pályára szeretnék menni, így lettem vegyészmérnök. Egyébként a szüleim szintén vegyészmérnökök voltak, így elég sok időt töltöttem a laboratóriumokban.

Mondhatni beleszületett? 

Igen, abszolút. Nálam nem volt egy nagy pillanat, amikor megfogalmazódott bennem a döntés, de azért a matek is sokáig benne volt a pakliban, illetve nyilván tudtam, hogy a reálvonal jöhet szóba. Ráadásul Veszprémet nagyon szerettem, otthon is jól éreztem magam, tehát nem volt bennem egyfajta menekülési vágy. 

A szülei támogatták az útját?

Igen, ők tipikusan olyanok voltak, hogy soha nem szóltak bele tulajdonképpen semmibe. Amikor a Lovassyba mentem, akkor is csak annyit mondtak, hogy ők már valószínűleg nem tudnak segíteni a matematikában, hiszen az ottani szint már nem biztos, hogy nekik kézenfekvő.

Dacból sem akart soha gyökeresen más pályát választani? 

Nem, és valószínűleg pont azért nem, mert nem az ő döntésük volt. Egyébként azt nem tudom, hogy örültek-e annak, hogy ezt a pályát választottam, hiszen mindenki látja a saját szakmájának a problémáit, így pontosan tudták, mire vállalkozom. 

És milyen problémák jöhetnek elő, amelyek még ránk tartozhatnak? 

Például az, hogy rendkívül eszköz- és anyagigényes, így a kutatáshoz sok forrást kell szerezni. 

És mi a legszebb a szakmában?

Erről sokat tudnék beszélni, engem mindenféle probléma vonzott, amit meg kellett oldani. Új vegyületeket csinálunk, máris megvan a kihívás, hogy miként lehet mindezt új módszerekkel megtenni. Nem egyszerű, hiszen olyan problémákat igyekszünk megoldani, amelyek a korábbi kutatásokhoz képest előrelépést jelenthetnek. Természetesen nem csak az a siker, ha megvan az új módszer vagy vegyület, hanem az is, ha hasznos lehet másoknak. Például manapság elég sokat hallhatunk arról, hogy milyen mértékben romboljuk a környezetünket, így az egyik célunk az, hogy olyan módszereket alkalmazzunk, amelyek kevésbé szennyezik a környezetet. Orvosi célra alkalmazható vegyületekkel kapcsolatban is igyekszünk hasznos lépéseket tenni. 

Ez hatalmas felelősség lehet…

Felelősség, de tulajdonképpen mi „csak” bedolgozunk a gyógyszeriparba. Ha átadunk egy anyagot, akkor meg kell mondanunk, hogy milyen tisztasággal csináltuk, valamint biztosnak kell lennünk abban, hogy az adott anyag valóban az, aminek mi mondjuk. 

Beszéljünk egy kicsit olyan sikereiről, amelyek nem díjban mérhetők, de fontos lépés lehetett eddigi pályáján!

Sok apró dolog volt. Például az egyetemi doktorim: elég nehéz volt megszokni, hogy odaírhatom azt a bizonyos dr-t a nevemhez. De ilyen a professzori kinevezésem is… kezdetben még viccesnek is találtam kissé, mikor „Professzor Asszony”-nak szólítottak..

Mennyire hitt saját magában? 

Azt gondolom hittem, de azt nem hittem volna például, hogy egyszer majd egyetemi tanár leszek. Mindig csak a következő célt néztem, amit éppen meg akartam ugrani. 

Éppen ez a fokozatosság lehetett a kulcs?

Igen, azt hiszem. Ráadásul a környezetem, a kollégák mindig nagyon segítőkészek voltak, már rögtön a kezdetekkor is. Remek kapcsolatok és barátságok köttettek. 

Most éppen kutat? 

Igen, oktatok és kutatok. Sajnos elég sok papírmunkával megy el az időm, ez a kellemetlenebb része a munkámnak. A hallgatók között szerencsére vannak nagyon elszántak, akiket rá lehet venni arra, hogy kutassanak. Hatalmas öröm, amikor látom, hogy itt kezdték, és mára már érett kutatókká cseperedtek. 

Ilyenkor egy kicsit saját magát is látja bennük?

Persze, a lelkesedés szintjén biztos. Itt a szerves tanszéken csak az marad, aki sokat dolgozik, és csak aprólékos munkával lehet eljutni eredményig. Előfordul tehát, hogy valaki fél évet dolgozik valamin, aztán nem lesz a munkájának eredménye, ezért is igyekszünk figyelni arra, hogy kinek milyen feladatot adunk, nehogy elmenjen a kedvük, ha éppen sikertelenség áll elő. 

Van olyan, hogy egy ponttól nincs tovább és megáll a tudomány? 

Nincsen, egyre mélyebben belelátunk mindenbe. Nézzük csak az emberi szervezet összetettségét. Az ott működő reakciók megismerése szinte kimeríthetetlen feladatokat ad. A tudomány nem áll meg. 

Mivel foglalkozik, ha éppen nem a tudománnyal?

Gyerekkorom óta nagy operarajongó vagyok, gyerekként zongorázni is tanultam. Imádok olvasni, utazni, de azért a kertben is van elég feladat. 

Beszéljünk a díjról, amit idén vehetett át. Számított rá?

Egyáltalán nem. Vannak olyan díjak, amelyekre pályázni kell, abban az esetben tehát benne van a pakliban, hogy elnyerem. De ennél felterjesztett az egyetem, mondanom sem kell, nagyon örültem neki. 

A „Mindenféle probléma vonzott, amit meg kellett oldani” bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.