Hogy lehet úgy fogadalmat tenni, hogy közben a lényeget máz és konfetti fedi? Hogy lehet úgy belekiáltani a változást egy új év csatornájába, hogy közben rivallnak az elhangolt műanyag trombiták és pufognak a petárdák? Hogy találhatnánk meg önmagunkat az óév és újév határán, ha minden csak manír?

Furcsa, hogy mi emberek mindent ennek a december 31-ei „majdnak” rendelünk alá. Ugye ismerősek a „majd jövőre másképp lesz”; „az új évben majd nem csinálom ezt vagy azt”, stb. Miért kell, ahhoz alkalom, hogy változtassunk? Az a baj, hogy mindig távlatokban akarjuk látni a dolgokat, az életünket. Valahogy elfelejtettünk hinni a pillanat megélésében, a pillanatban történő megvalósításban. Kapaszkodókat keresünk, és határidők mögé bújunk.

Én pár éve megvétóztam a „kötelező fogadkozás intézményét”. Átjátszom magam az új évbe az öcsémmel, miközben a keserédes humor minden zugát bejárom Hofi Gézával. Szeretem a csendet, ami ezen a napon körülvesz, szeretem nézni az eget, ahogy a tűzijátékok színében játszik, és szeretem azt, hogy nem önhitegető emberek vesznek körül. Úgy gondolom a „majdokban” hinni annyi, mint beletörődni a sziszifuszi létbe.

Próbáljunk kicsit bátrabbak lenni, ne keressünk olyan maszkokat, amelyek mögött félelem nélkül okunk van a változásra. Meg kell tanulnunk a pillanat döntéséért felelősnek lenni. Meg kell tanulnunk a jelenre apellálni. Az élet túl rövid, ahhoz, hogy a változást mindig egy évvel későbbre halasszuk (!) Szilveszterkor pedig elégedjünk meg a bulizással, táncolással, evéssel, ivással. Tűnjünk el a „tizennyolcaskarika” mögött, a világmegváltó pillanatokat pedig terjesszük ki az év 365 napjára.

A Mi a szilveszter: újrakezdés vagy önelvesztés? bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.