Idén februárban vitte színre Jókai Mór Szegény gazdagok című regényének adaptációját a Pannon Várszínház. Az est több szempontból is kiemelkedő jelentőségű volt: a produkció Jókai születésének 200. évfordulója előtt tisztelgett, miközben a társulat fennállásának 25. évfordulóját ünnepli idén. Az előadást Vándorfi László igazgató nyitotta meg, aki rendezőként és a játéktér koncepciójának megalkotójaként is meghatározó szereplője volt az estének.

A műfaji besorolás szerint a színpadi változat kalandjáték, ám ez a meghatározás korántsem fedi le annak teljes gazdagságát. A nézők valójában sokrétegű, komplex színházi struktúrával találkozhatnak: romantikus nagyepikával, bűnügyi motívumokkal átszőtt cselekménnyel, látványos csatajelenetekkel, szenvedélyes szerelmi konfliktusokkal és markáns társadalmi kérdésfelvetésekkel. A történet dramaturgiája folyamatosan egyensúlyoz az érzelmi túlfűtöttség és az erkölcsi dilemmák között.

A regény alapkonfliktusa – a szegénység és gazdagság ellentéte – a színpadon is hangsúlyosan jelenik meg. Nem pusztán tematikus elemként, hanem a jelenetek mögött feszülő, állandó erővonalakként működik: minden döntésben, párviadalban, szerelmi vallomásban ott lüktet. Ez az ellentét nemcsak társadalmi, hanem morális és egzisztenciális dimenziót is kap. Így válik a történet ma is érvényes, gondolkodásra késztető drámává.

Az előadás szöveghűsége különösen figyelemre méltó: a megszólaló szövegek mintegy kilencven százaléka Jókai eredeti mondataiból épül fel, a párbeszédek szó szerint hangzanak el, és Margari „illik-nem illik” dilemmája is regényszerű pontossággal jelenik meg. A viszonylag kevés idegen idézet William Shakespeare és Nagy László műveiből származik. Utóbbi Tűz című megzenésített verse záródalként hangzik el, elementáris erejű lezárást adva a produkciónak.

Az előadás atmoszféráját néhol kifejezetten karneváli hangulat járja át. A táncos intermezzók, a klasszikus balett mozdulatművészetével verbunkozó betyárok, a stilizált párviadalok és csatajelenetek látványos, szinte filmszerű dinamizmust adnak a produkciónak. Regényhez hűen jelennek meg a Jókai által leírt táncok és ütközetek, miközben a koreográfiák modern színpadi energiával telítődnek.

A zenei világ külön réteget képez. A Szivárvány havasán c. székely ballada, a Carmina Burana O Fortuna motívuma, valamint a magyar és román népi és egyházi zenei elemek, klasszikus effektusokkal kiegészítve, különös, időtlen atmoszférát teremtenek. Olykor már-már spirituális szintre emelik a történetet.

A színvilág tudatos szimbolikával dolgozik. A vörös fény a szenvedély, a vér, az árulás és a pusztulás színe; az arany a hatalom és gazdagság csillogása; a fekete az elmúlás és a titok árnyéka. A csatajeleneteknél vagy a levelek elégetésekor a színpad teljesen elvörösödik, vizuálisan is megidézve az Ady-féle Vér és arany motívumot, amelyet egy Fatia Negra figurája (Szelle Dávid) vörös fényben, szinte transzcendens jelenlétként szaval el.

A jelmezek egyszerre idézik a 19. századi erdélyi világot és egy stilizált színpadi teret. A vörös, arany és fekete tudatos színrendszere vizuális összhangot teremt, miközben a népi viseletek és a modern elemek ötvözése azt sugallja, hogy a történet nem csupán a korabeli eseményekről szól, hanem ma is érvényes erkölcsi és társadalmi kérdéseket vet fel.

Az álarc az előadás egyik legerősebb motívuma. Nemcsak a hírhedt bandita alakjában jelenik meg, hanem általános létállapottá válik: mindenki maszkot visel, szerepet játszik. Különösen hatásos az a jelenet, amikor azonos jelmezű és azonos maszkot viselő Fatia Negrák csapnak össze a színpadon – mintha nem is különálló személyek, hanem ugyanannak az embernek egymással viaskodó, sötét és világos énjei jelennének meg. A párviadal így túlmutat önmagán: belső harccá, identitásküzdelemmé válik. Az oly sokáig várt maszklevétel pillanatában vihar tör ki, a színpad elsötétül; a fény és hang drámai összjátéka a lelepleződés katartikus erejét hangsúlyozza, mintha maga a világ rendülne meg az igazság kimondásakor.

Az előadás sodró tempója néha próbára teszi a néző figyelmét: egyszerre történik akrobatika, tánc, ének és drámai párbeszéd a színpad különböző pontjain. Mégis éppen ez a túláradó gazdagság adja a produkció lehengerlő erejét. A Szegény gazdagok így nem csupán jubileumi tisztelgés Jókai előtt, hanem élő, mai színház. Megmutatja, hogy a pénz és erkölcs, szerelem és hatalom, látszat és valóság ellentéte ma is ugyanúgy feszít bennünket. A záróképben, amikor a sötét színpad közepén álló Kálmán alakját vörös fény emeli ki, majd minden elsötétül, az az üzenet marad velünk: a valódi gazdagság nem a birtokolt vagyonban, hanem a lélek gazdagságában rejlik.

Az előadás után a közönséget Irodalmi Szalonra invitálták, ahol Juhász Anna irodalmár Vándorfi László igazgatóval, Praznovszky Mihály irodalomtörténésszel, Vári Bertalan koreográfussal, Magashegyi Nóra és Szelle Dávid színművészekkel beszélgetett az útról, ami ehhez a formavilághoz vezetett. Vándorfi László személyes kötődéseiről és alapindíttatásairól beszélt, és arról a folyamatról, hogyan lehet Jókai bonyolult mondatszerkesztési nyelvét élővé tenni. Praznovszky Mihály kiemelte: az olvasás érzés és érzés küzdelme. Minden embernek van útja Jókaihoz; és Jókainak rengeteg jó, rövid írása van a gyerekekhez is. Magashegyi Nóra és Szelle Dávid a szöveggel való megküzdést és az általuk megformált karakterek útját, fejlődését részletezte. Vári Bertalan elmondása szerint, nem Jókai, hanem a rendező utasításai szerint dolgozta ki a koreográfiát. Ahogy fogalmazott, Vándorfi László olyan táncokat kért, amik táncegyütteseknek becsületére válna. Ez egy összművészeti trip, amiben rengeteget kaptak a tánc által; olyan, mint egy közös szívdobogás.

Balogh Alfonzina, Marton Angéla

Fotók: Pannon Várszínház,
Marton Angéla

A Jókai a miénk bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

A darab éppen a legjobb pillanatban érkezett: abban a világban, ahol már szinte semmi sem az, aminek látszik, és ahol egyre gyakrabban érezzük úgy, hogy a valóság kora lejárt, és a hamis lett az új valóság.

Az előadás a szatíra eszközeivel mutatja be, hogyan hisszük el gondolkodás nélkül azt, amit a szemünk elé tesznek, és miként engedjük, hogy olyan történetek formálják a véleményünket, amelyek talán soha nem is történtek meg. Quilter műve egyszerre görbe tükör és éles társadalmi látlelet: megmutatja, hogyan épülnek fel a csillogó sztáréletek, és milyen törékeny alapokon állnak valójában.

A darab világában minden a látszatról szól: arról, hogyan lehet fenntartani egy olyan élet illúzióját, amely mögött már alig maradt valóság. A színpadon felsejlő emberi játszmák pontosan azt az érzést keltik, mintha Hollywood embertelen logikája hús-vér alakokban jelenne meg előttünk. A szereplők szerepcseréi és a kétségbeesett kapaszkodás a hírnévbe olyan érzést kelt a nézőben, mintha mindannyian egy kicsit benne ragadtunk volna egy végtelen performanszban, ahol a valódi érzelmeket rég elnyomták a kamerák vakító fényei.

Az előadás egyik legnagyobb ereje, hogy miközben nevetünk az abszurditáson, a túlzásokon és azon, milyen végletekig hajlandók elmenni a szereplők a jó PR kedvéért, közben mélyen elgondolkodunk: mi magunk hány ilyen kompromisszumot kötünk nap mint nap? Hol van a határ, ahol már nem önmagunkat adjuk, csak azt, amit mások látni akarnak

Tyler karkatere különösen jól közvetíti ezt a kettősséget. A néző egyszerre érez iránta megvetést és a sajnálatot: azt a fajta furcsa együttérzést, ami akkor ébred bennünk, amikor egy emberi bukást látunk, még ha a felszínen mindent meg is tesz, hogy tagadja a saját törékenységét. Kékesi Gábor játéka pontos, rétegzett és kíméletlenül őszinte, egyszerre nevettet meg és ejt gondolkodóba.

Mellette Szelle Dávid alakítása mélyen emberi és szívszorítóan ártatlan. Ő testesíti meg azt a nézőpontot, amelyből rátekinthetünk a sztárvilág illúzióira. Az általa alakított Justin karaktere ad választ helyettünk is arra, hogy vajon mit tennénk, ha váratlanul belecsöppennénk ebbe a csillogó, de félelmetesen önző világba. A benne felébresztett naiv remény és vágyakozás a különlegesség, a hírnév által okozott pálfordulás a darab egyik, talán legfontosabb érzelmi mozgatórugója.

Fekete Linda energiája mindent betölt. Ashley szándékosan „túl sok” – harsány, intenzív, már-már kényelmetlen, mégis pontosan ez adja az előadás egyik legnagyobb humorforrását. Játéka úgy borítja be a jeleneteket, mint egy vihar: váratlan, hangos és megkerülhetetlen. Megtestesíti azt a zaklatott, túlvezérelt világot, ahol a munkamánia, a szerelem és a karrier egyszerre jelentenek menekülést és rabságot.

A díszlet minimalista eleganciája is szolgálja ezt a kontrasztot: egyszerre idézi meg a hollywoodi csillogást és annak üres, hideg hátterét. A tér sokszor feszült sterilitásával ráerősít arra az érzésre, hogy ezek a szereplők valójában egy olyan világ foglyai, ahol minden szépnek tűnik, de semmi sem őszinte igazán.

A közönség nevetése szinte folyamatos volt, mégis minden vicces jelenet mögött ott húzódott valami mélyebb mondanivaló: a valóság és a látszat határai ma már fájdalmasan bizonytalanok. A darab nemcsak szórakoztat, hanem tükröt is tart, és ebbe a tükörbe néha kifejezetten kellemetlen belepillantani. 

Ha szívesen végignéznéd, milyen messzire képes elmenni egy ember a tökéletes látszat érdekében, és megtekintenél egy olyan darabot, amely nemcsak elgondolkodtat és meglep, de néhol abszurd jeleneteivel még meg is nevettet, akkor ezt a produkciót ne hagyd ki!

Balogh Alfonzina

Fotók: Pannon Várszínház

A A filmsztár bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Az első és legfontosabb kérdésem: hogy érzi magát a Művész úr?

Egyre jobban vagyok, nyáron operáltak, nem volt könnyű időszak. Várom a tavaszt, ez a hó már rettenetes. Kocsival járok be Balatonalmádiból, de még annyira nem ismerem az utat, így korán el kell indulnom, nagyon félek hóban vezetni.

Hogy érzi magát Veszprémben?

Jól, nagyon kedvesek a kollégák, bár már majdnem mindenkit ismertem. Fiatal koromban is sokat jártam ide, hiszen hatalmas színészóriások voltak itt, mint Meszlényi Jutka vagy Csomós Mari.

Ahogy itt a neveket sorolta, eszembe jutott, hogy tud-e esetleg mondani olyan „nagy találkozást”, amely valamiért meghatározó volt az ön számára?

Rengeteget. Amikor a főiskolára jelentkeztem, akkor Sinkovits Imrét kerestem meg, hozzá kerültem egy gyártásvezető révén, ő mutatott be neki. Később nagyon jóban lettünk Imrével, és megmondta őszintén, hogy nem nagyon emlékezett rám. Ez nyilván az én számomra volt érdekes, hogy nem tud sok mindent megállapítani egy kezdő színészről, miközben előadása van.

Előadás szünetében fogadta önt?

Igen, behívott a Nemzetibe, hogy menjek be egy verset elmondani neki, két jelenet között. Számomra lehengerlő élmény volt.

És mit tanácsolt?

Azt, hogy jól van, próbáljam meg.

Egyébként ön olyan típus, aki felnéz az emberekre?

Én mindig. Mióta az eszemet tudom, mindig színész szerettem volna lenni, és nagyon tisztelem a kollégáimat. Akit elfogadok az én ízlésem szerint emberileg, szakmailag, arra fölnézek, még akkor is, ha fiatalabb.

Ilyenkor a színész, akarva-akaratlanul, elkezdi őket „utánozni”?

Én nem gondolom, hogy utánoztam volna bárkit is. A főiskolán van egy időszak, amikor kirajzolódik az ember egyénisége – persze hatással voltak rám a színészek –, de önmagunkat kellett megtalálnunk a játékban.

Említette, hogy mindig színész akart lenni. Mi lett volna, ha nem válik azzá?

Elsőre nem vettek fel a főiskolára, és akkor egy évig a tanítóképzőbe jártam. Valószínűnek tartom, hogy ha nem sikerült volna a színészet, akkor a pedagógiai pályát választottam volna. A vágy és a törekvés nagy volt, így másodjára sikerült. De az első próbálkozás után nagyon el voltam keseredve.

Hitt magában?

Hittem, de azért nem voltam túlzottan elragadtatva magamtól. Sokszor mást képzeltem magamban versmondásnál, mint amit ki kellett volna fejezni. Pedig belül hallottam, hogyan kellene jól mondani, de ezt is meg kellett tanulni. Önbizalmam – mégis azt mondom – volt, annak a hiánya csak később alakul ki.

Mitől? Esetleg kevesebb a szerep?

Nem, azzal szerencsére soha nem volt baj. Inkább magammal voltam elégedetlen.

Tehát negatív visszajelzéseket nem kapott, csak önmagában alakult ki egy ilyen kép?

Amikor már kialakul az ember személyisége, akkor pontosan érzi azt, hogy most az adott darabban őszinte volt-e vagy nem. Én azért is hagytam abba, mert megfogadtam, hogy hetven év felett nem játszom. Nem akarom megélni, hogy azt mondják: „nahát, szegény, mit keres még ott”? Úgy gondoltam, lesz bennem annyi erő, hogy abbahagyjam.

A Thália Színházban visszamondta az előadásait. Ennyi idő után azért gondolom nehéz volt ezt kimondani.

Nem. Almádiba is azért költöztem, mert akkor már nem akartam játszani. De az élsportolók is szeretik úgy abbahagyni, hogy van egy kis levezetés.

Ott van a Csak színház és más semmi című magyar sorozat. Ehhez hogy áll?

Az más. A filmezés az másfajta megterhelés. Most kezdődik el a harmadik évad (már el is kezdődött – a szerző megjegyzése), már be van tervezve, hogy megnézem.

Meg szokta nézni?

Hát hogyne! Az összes felvételemet megőrzöm.

Azért, hogy kielemezze?

Egyáltalán nem. Egy forgatás során az ember csak a saját jeleneteit látja, és fogalma sincs, hogy a másik mit csinál.

Teljesen el tud vonatkoztatni attól, hogy Ön ott van?

Hát hogyne!

Ez ritka, sokan nem tudnak…

Vagy csak azt mondják.

Ennyi idő után még mindig ugyanazzal az érzéssel megy fel a színpadra?

Ahogy öregszik az ember, egyre több hibalehetőséget lát. Nekem idő kell, amíg rá tudok hangolódni az előadásra, különösen akkor, amikor mindennap mást játszottunk, akkor azt újra át kellett vennem. Azért is jártam be mindig korán a színházba, hülyének is tartottak miatta sokáig. Ma is így van, csak ma már nem érdekel. Ez már így marad, de mindent végig kell gondolni. Elég egy picit téveszteni benne, már megette a fene. És ahogy öregszik az ember, egyre jobban érzi ennek a felelősségét. Mások lesznek a problémák is az életkorból adódóan.

De az előadás végén a taps egy kicsit egyensúlyba helyezi a mércét?

Előadás után már a kutya sem beszél róla.

Ez nem igaz…

Dehogynem. Nincsenek, soha nem is voltak nagy illúzióim ezzel kapcsolatban. Legalábbis ha a nagy általánosságot nézzük.

Most a Kurázsi mamában játszik. Szereti Brechtet?

Nem. Soha nem is szerettem. Amikor pályakezdő voltam, akkor sokat játszottunk Brechtet, persze tele elidegenítő effektusokkal. Ott ültek a nézők, szegények voltak, a háború után nem volt semmijük, mi meg idegenítettünk meg jól beolvastunk nekik. Ültek a szegényes ruháikban, mi pedig őket pukkasztottuk. Most kellene Brechtet játszani, csak most meg alig mernek…

Foglalkozik közélettel, politikával?

Igen, kénytelen vagyok, mivel ebben az országban élek, és érdekel a gyermekeim, az unokáim sorsa.

Van az életében olyan tevékenység, ami abszolút kikapcsolja?

Rendezgetem a régi felvételeimet. Úgy akarom itt hagyni dolgokat, hogy rendszerezve vannak. Színdarabok, cikkek, képek, onnantól kezdve, hogy az első megjelent. Rendben szeretnék itt hagyni mindent. Mással is foglalkoznék, csak ülni a kertben, és nézni a tájat… nekem ezek kimaradtak.

Mik azok a dolgok, amelyek kimaradtak az életéből, amelyeket a siker „árának” tekinthetünk a pályájáért hozott áldozatnak?

Nem tudnék ilyet mondani, mert hát élni éltem én, csak nagyon gyorsan, nagyon belterjesen. Már nem éri meg, nem akarok pénzt keresni, nem akarok a családomtól messze lenni, nem akarok félni többet a hóban…

Még egy témát beszéljünk meg, ha szabad. Amikor megkérdezte, hogy miről lesz szó az interjúban, én mondtam, hogy a pályájáról, és összességében a Művész úrról. Erre ön nevetett, és azt mondta: „Jajjj”. Miért? Unja?

Nem szeretek magamról beszélni, nem tartom magam érdekesnek.

Nem elég, hogy mi annak gondoljuk? Egy átlagos ember kíváncsi arra, hogy a művészemberek hogyan gondolkoznak, hogyan élnek.

Talán lehet, hogy jobb, ha nem tudják. Sok olyan dolog van, ami az „átlagembernek” nem biztos, hogy szimpatikus lenne…

Fotók: Veszprémi Petőfi Színház

A „Az élsportolók is úgy szeretik abbahagyni, hogy van egy kis levezetés” – Interjú Szombathy Gyulával bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Ez az eset áll fenn a 2017/2018-as tanévben a Jövőre veled, ugyanitt című romantikus vígjátékkal, amit a Petőfi Színház és a Pannon Várszínház is műsorra tűzött. És ha már két helyen is meg lehetett nézni, itt is, ott is megnéztük, hogy összehasonlíthassuk, hol sikerült jobban és hol érdemes megnézni?

Azt érdemes tudni a darabból, hogy mindössze két szereplős. Talán éppen ezért a Petőfi Színház csak a Latinovits-Bujtor Játékszínben hirdette meg, kevesebb érdeklődőre számítva. Pedig maga a darab a nagy színpadon is megállja a helyét jó poénokkal operálva, kellemes kikapcsolódást nyújtva.

A két szereplő Doris és George, akiket a Pannon Várszínház esetében Szelle Dávid rendezése mellett Pap Lívia és Koscsisák András alakítanak, míg a Petőfi Színháznál Váradi Eszter Sára és Keller János, a rendező pedig Hargitai Iván volt.

Doris 24 éves, boldog házasságban élő asszony, George 27 éves, nős könyvelő, akik véletlenül futnak össze egy kaliforniai tengerparti fogadóban. Találkozásuk másnapján azzal szembesülnek, hogy egymás karjaiban töltötték az éjszakát. Mindkettejük életében ez volt az első ilyen eset (mondjuk ki: félrelépés), de nem az utolsó. Különös szerelmi kapcsolat alakul ki közöttük, melynek lényege, hogy évente egyszer ugyanabban az időpontban, ugyanott egy kellemes hétvégét töltenek együtt. Egymás és a néző elé tárják életüket, annak minden örömével és bánatával együtt. Szélsőséges helyzeteknek, mulatságos és megható pillanatoknak lehetünk tanúi, és évek hosszú során át követhetjük nyomon szereplőink változását és fejlődését.

A darab egyetlen negatívuma maga az alaphelyzetet jelentő, évről-évre megismétlődő légyottok sorozata. A két szereplő az első pár év után többé-kevésbé megtanulja kezelni lelkiismeretfurdalását, igaz, lesz helyette más bonyodalom az életükben. Azonban így a darab lényegében jóváhagyja, hogy amit Doris és George csinálnak, az teljesen rendben van, gyakran előforduló és normális dolog. Ennek ellent kell, hogy mondjak, de ettől még a darabot nyugodt szívvel ajánlom, remélve, hogy mindenki megfelelő erkölcsi normakészlettel rendelkezik.

Ezek után már csak egy kérdésre kell választ adni: hol érdemesebb megnézni?

A Latinovits-Bujtor Játékszínben különleges atmoszférát sikerült kialakítani, és a közönség hangos nevetésekkel jutalmazta a színészi alakítást. Nekem valahogy azonban az mégsem nyerte el a tetszésemet. Nem éreztem természetesnek és hitelesnek a két szereplőt, sőt, az volt a benyomásom, hogy a két színész nem élvezi a szerepét. Ellenben a Pannon Várszínház Doris-a és George-a minden rezdülésében jól el lett találva. Megfelelően váltottak minden örömteli pillanat és gond között, és a két színész szerintem nagyon jó alakítást nyújtott. Ha lenne lehetőségem még egyszer megnézni, és választhatnék, akkor én ide, a Pannon Várszínházba mennék vissza.

Fotók: Veszprémi Petőfi Színház, Pannon Várszínház

A Jövőre veled… hol is? bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Egykor egyetemünk hallgatója voltál, milyen szakon tanultál itt?

Én még Bologna előtti vagyok, magyar és színháztudomány szakpáron tanultam, pedagógiai modullal, tehát tanári diplomát szereztem 2010-ben.

Miért ezt a szakot választottad?

Igazából mert ez érdekelt. Néztem a könyvben, hogy hol milyen szakok vannak, és láttam, hogy Veszprémben van színháztudomány, és bejelöltem. Nem volt egyébként ez egy hónapokig tartó döntés a részemről. Színházban nőttem fel. Nem tudtam pontosan, hogy a színháztudomány részletekbe menően mivel foglalkozik, de érdekelt a színház. Bejelöltem, felvettek, és jöttem Veszprémbe.

Jó döntés volt, igaz?

Szerintem igen, az egyetemi éveim jól teltek, és így utólag meg végképp azt látom, hogy nagyon nem véletlen, hogy itt lettem egyetemista.

A színháztudomány valamilyen szinten kapcsolatban áll a stand up-pal?

A színháztudomány inkább elméleti. Korábban a színházban a gyakorlati oldalt tanultam meg és a hagyományos színházi kereteket, és amikor ide jöttem, akkor szembesültem azzal, hogy a színházművészet szélesebb perspektíván mozog. Új terület volt, viszont nagyon elméleti. Magával az előadó-művészettel vagy stand up-pal gyakorlati szinten nem foglalkoztunk.

Hogyan terelődtél a stand up felé?

A stand up pedig úgy jött, hogy 2014-ben kezdtem el dolgozni az Ádám és Éván, és igazából a tartalom hozta a formát. A témám megvolt, a férfi-női kapcsolatok, és az is, hogy humoros formában szeretném megragadni. De akkor milyen keretek között? Egyszer csak kipattant a fejemből, hogy mi lenne, ha stand up lenne? Mivel nem társulatban vagyok, és egyedül járom a Kárpát-medencét, ezért jött az ötlet. A stand uphoz nem kell nagy technikai apparátus, tehát nagyon egyszerű eszközökkel már működik a dolog. Ahogy írtam a darabot, azt éreztem, hogy ez össze fog állni, hogy működni fog a tartalom és a forma.

Melyik stand up-osok hatottak rád? Volt esetleg kedvenced?

Korábban is foglalkoztam stand up-pal, de csak mint fogyasztó. Az Ádám és Éva miatt újra felfedeztem magamnak ezt a műfajt, tulajdonképpen szakmai szemmel is elkezdtem azokat a stand up-osokat nézni, kutatni, akik korábban is inspiráltak, illetve akikről úgy gondoltam, hogy érdemes. A magyarokkal kezdem: nyilván a klasszikusokon túl a maiak, például Bödőcs Tibor vagy Kőhalmi Zoltán, Mogács. Az angolszász stand up kultúra az majdhogynem száz éves, vagy még annál is több. Aki tényleg hatott rám, az a brit Eddie Izzard, aztán Bill Hicks, George Carlin, John Oliver, mindegyik különbözőféleképpen. Más humort képviselnek. Eddie Izzardban az hatott rám, hogy ő mindig történelmi témákkal foglalkozik, és egy kicsit színháziasítja a stand up-ot, amit egyébként én is csinálok.

Ezt hogy kell érteni?

Amit én csinálok, abban ötvözve van a stand up, a színház és egy kicsit a kabaré. Dinamikus az előadás, kiegészülve zenés betétekkel. Nemcsak állok egyhelyben és mondom a szöveget, hanem sokszor karakterekbe lépek, szituációkba helyezem a gondolatokat. Viszont nem is színtiszta színdarab, mert nem klasszikus szerepfelvétel történik, hanem „én is vagyok meg nem is”, így ötvözöm ezeket a formákat. Eddie Izzard abban is hatott rám, hogy utazik időben, korban. Én nagyon szeretem ezeket a kitágításokat, mert ez egy határtalan lehetőség, hogy azt mondom, hogy most 1500, aztán 10 000 évvel időszámításunk előtt. Bill Hicks amerikai stand up-osban a metsző őszinteség fogott meg. George Carlin is ez a fajta volt politikai szempontból. Miközben boncolgatja a társadalmi témákat, nem is mindig vicces a szó klasszikus értelmében. Hasonló bevállalós stand up-ot Magyarországon Bödőcs Tibor csinál, csak nála talán több a poén.

Eddig milyen helyeken léptél fel?

Egyetemi és középiskolás közegben, gyülekezetekben, klubokban, színházban, házas hétvégéken, hotelekben, esküvőn. A téma olyan, hogy elég sokféle kontextusban lehet applikálni. 

Hogyan szerzed meg az ismertséget?

Egyik előadás szüli a másikat. Azt tapasztalom, hogy sokan ajánlják az előadást, miután látták. Bár már korábban is foglalkoztam programszervezéssel, illetve nem ez az első darabom, tehát volt egyfajta ismeretségi köröm, de ez nem volt elég, ezért megyek előre és keresem a lehetőségeket.

Egy férfi-női kapcsolatokról szóló stand up-ot hoztál nekünk. Miért ezt a témát választottad? Mi ihlette ezt a dolgot?

Nem személyes bajom ihlette, hanem maga a témának a fontossága, hogy ez nagyon és mindig, minden korban aktuális. Sok ág-boga van, természetesen szelektáltam. Bizonyos területekre nem fogok kitérni, de alapvetően a fő csapásokon azért végigmegyek: kommunikáció, konfliktuskezelés, lelki dolgok, érzelmileg férfiak hogyan dolgoznak fel helyzeteket, társadalmi reflexió. Az első felvonás inkább társadalomkritikus, a második felvonás inkább a házasságról szól. Sajnos sok a válás, összemosódtak a nemi szerepek, ami mindennapi interakcióinkban bizonytalanságot okoz, ami könnyen bizalmatlanságba torkollik. Úgy éreztem, hogy a férfiak és nők közötti bizalomról beszélni kell.

Fotók: Felföldi Gábor

A Színháziasítani a stand up-ot – Interjú Benedek Zalánnal bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Nemrég mutatták be a Bob herceget, ilyenkor már lehet látni, hogy van-e siker?

Ezt már a nyilvános főpróbán fel lehet mérni, ráadásul ennek már tavaly volt egy előbemutatója, azóta mindenki rápihent a nyáron, jöttek új ötletek is, és úgy érzem, van sikere.

 Mennyire foglalkozik a közönség reakciójával, esetleg kritikákkal?

Foglalkozom, de úgy látom, mostanában nem nagyon törődik a sajtó a színházzal, régebben több kritika jelent meg, most egy kicsit eltűntek.

 De ad a kritikákra?

Elolvasom, de nem adok rájuk. Tudja, ezt a mesterséget lopni lehet, meg kell hallgatni és szépen le kell fordítani magunkban. Ugyanakkor tanulhatok is belőle, félreteszem a következő előadásra, felkészülésre, egy figurára biztos jól jöhet.

 Vannak olyan barátai, színésztársai, akiknek a szava szent, és velük beszéli meg az előadást?

Szinte minden előadást meg szoktuk beszélni. Leülünk, ilyenkor jó családias a hangulat, és elmondjuk, ki hogyan látta. Nagyon össze vagyunk kovácsolódva.

 Nem is tudná elképzelni harminc év után, hogy másik színházban legyen?

Ha az ember letelepszik, akkor nehéz elszakadnia. Megpróbáltam egyébként a Zalaegerszegi Színházban is, de visszajöttem. Ugyanakkor voltam kint Németországban két évadot, az nagyon nagy élmény volt.

 Ön nem tősgyökeres veszprémi, igaz?

Nem, én Nagyváradon születtem, huszonkilenc évet éltem ott, ahogy már itt is annyit.

 Szinte már Veszprém is a hazája lett?

Nem szinte, hanem ez az otthonom.

 Ez bátor kijelentés, nem?

Bátor, de vállalom. Amikor Nagyszalontán voltam az érettségi találkozómon, akkor kaptam is érte, de mondtam nekik, hogy ne haragudjanak, nekem már Veszprém a hazám.

 Az igaz, hogy egy véletlen műve volt, hogy éppen Veszprémbe került?

Igen, a Vígszínházba jelentkeztem ügyelőnek, és lekéstem a hazafelé menő vonatot Miskolcra, így visszamentem a Vígbe, ahol Marton direktor úr azt mondta, hogy ha már ilyen késő-kása vagy, akkor maradj itt, mert holnap jön a veszprémi igazgató, és hátha kell neki még egy fiatal a Kőműves Kelemenbe. Így lettem színész Veszprémben.

 Mi lenne, ha nem színész lenne?

Nem tudom, soha nem fordult meg a fejemben, hogy mást csináljak. A szüleim református papnak szerettek volna adni, vagy tanítónak. De amikor felvételiztem, akkor bele sem gondoltam, hogy esetleg nem vesznek fel és más utat kell választanom.

 Térjünk egy kicsit vissza a Bob hercegre. Ön Pomponiust, a herceg nevelőjét játssza benne. Mennyire volt nagy kihívás a szerep?

Könnyen megbirkóztam vele. Élvezem is nagyon, hiszen ez egy habos vígjáték, nagyon jó benne szórakoztatni az embereket. Mondták már néhányan, hogy én azért születtem, hogy szórakoztassam az embereket. És bevallom, nagyon jó érzés, amikor a közönség veszi a poénokat, nevetnek, tapsolnak.

 Jó a veszprémi közönség?

Nagyon, engem meg különösen elkényeztetnek. Ebből a hét Petőfi-díjból érzem.

Ennyi év után van lámpaláza mielőtt a színpadra lép?

Ha az ember izgul, az jóra sarkallja őt, így mindenképpen kell valamennyire izgulni.

 Amikor már egy előadást a huszadik alkalommal játszanak akkor is úgy megy fel a színpadra, mint a premieren?

Ugyanúgy. Ez nem könnyű, de minden előadásnál azt kell érezni, mintha az lenne az első. Ilyenkor reggeltől kemény folyamat, míg tudatosítom mindezt magamban.

 Hogy kell elképzelni egy színész napját reggeltől az előadásig?

Felkelek reggel, összeszedem magam, hogy tízre beérjek próbálni. Ebédelek, hazasétálok, otthon egy nagyon kicsit pihenek, majd előveszem a példányokat és átnézem a szövegeket, készülök az esti próbára vagy előadásra.

 Van olyan, hogy egy előadás végére nem oldódik fel Önben minden érzés, hanem utána is emészti?

Utána még szoktunk beszélgetni a társulattal, levezetjük az előadást, aztán elbúcsúzunk egymástól. De például egy Hamlet után nem lehet csak úgy befeküdni a feleséged mellé, és nem tudsz csak úgy leülni a gyerekeidnek esti mesét olvasni. Ez nagyon nehéz. Hiába mondtam, hogy egy nagy család vagyunk, azért valahol mindenki magányos legbelül, egy kicsit mindenki magában él. És amikor vége van az előadásnak, haza kéne indulni, de nem megy, mert azt érzem, hogy még maradnom kell.

 Mondhatni ez a családja?

Igen, ez a családom. Itt van mindenem. Volt már, hogy tragédia volt a családban, és mondjuk nem tudtam részt venni a temetésen, mert előadásom volt. Turnén voltam, így nem tudtam ott lenni.

 Ha ilyen van, azt hogy éli meg?

Majd később valahol kijön az emberből. Ha szerencséje van, pont akkor, amikor pihen vagy szabadságon van. Addig jó, míg mindenki tudja, hol a helye a világban.

 Van valami hobbija, ami kikapcsolja?

A színház. De úszni is szeretek, ott tanulom meg a szövegeket. Mondogatom hangosan, az emberek meg nevetnek, néznek, hogy bolond vagyok-e, pedig csak játszom.

 Akár az utcán is?

Igen, sokszor azon kapom magam, hogy kihallatszik a fejemből a vers vagy a szöveg.

 Van ideje színházba járni?

Pár éve még Székesfehérvárra meg Pestre jártunk, most már nem nagyon van idő. Ha szünnap van, akkor szívesen megyek ki a Balaton-partra sétálni, vagy uszodába, és akkor kiengedem a fáradt gőzt.

Fotók: Veszprémi Petőfi Színház

A „Valahol mindenki magányos legbelül, egy kicsit mindenki magában él.” – Interjú Kőrösi Csabával bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Bár a történet sokaknak a filmvászonról vált ismertté, érdekes, hogy David Seidler darabja az eredeti mű. A cselekmény 1936-ban kezdődik és VI. Györgyről szól, akit pszichés eredetű dadogása tesz alkalmatlanná a tömeg előtti megszólalásra. Sok beszédtanárnál járt már, de egyik sem tudott segíteni neki. Végül az élet egy új beszédterapeutához sodorja, Lionel Logue-hoz, akiben nemcsak nagyszerű tanárra, de igaz barátra is lelhet.
A filmet látva kíváncsian vártam a színpadi változatot. Azt gondolom, nem csak a saját nevemben mondhatom el, hogy nagyon jó előadás született. A közönség a szívébe zárta a darabot, volt, hogy állva tapsolva viszonozták a színészeknek az élményt.
A szöveg jól érthető és szellemes is. Csankó Zoltán, aki a királyt játssza, hihetetlen pontossággal és koncentráltsággal jelenítette meg a dadogós királyt, nagyon hitelesen formálta meg.

Csík György díszlettervező érdeme, hogy a színpadképet és a korabeli jelmezeket látva egy igazi angol környezetben érezhetjük magunkat. A szereposztás nagyon találó, Kőrösi Csaba játssza a király beszédtanárát, aki hihetetlen természetességgel jeleníti meg a szerepét. Nagyon szerethető a karaktere. Azzal, hogy egy leendő király megy hozzá tanulni, nem változtat módszerein, viselkedésén, sőt még a szabályokat is megszabja az ország legfőbb emberének. Mégis a darab végére sikerül szoros barátságot kötniük.

Aki a nehéz időszakban végigkísérte a királyt, az nem más, mint a felesége, akit Halas Adelaida játszott. Ő találja meg az utolsó beszédtanárt is, akit titokban keresett fel, hogy a férje ne tudja meg. Rettegnek attól, hogy ha király lesz, akkor hogyan fog megszólalni a nép előtt.
A filmről, a darabról, a pályáról kérdeztem a Jászai Mari-díjas színművészt, Csankó Zoltánt.

Mennyire befolyásolta a színpadon eljátszott királyt a filmben szinkronizált király?

Nagy segítséget adott. Tudtam, hogy képes leszek arra a dadogásra, amire szükség van a darabban, hiszen a film nagy gyakorlatot adott. Természetesen sok gyakorlás tette lehetővé azt, hogy jó legyen. Ami érdekes, hogy amikor megtudtam, hogy én fogom játszani a királyt, akkor nem a dadogás része kezdett el érdekelni, hanem a király viszonya Lionel Louge-val, a beszédtanárral, akit egyébként Kőrösi Csaba alakít. Nagyon mélyek a közös jeleneteim vele, és természetesen a feleségemmel is, akit Halas Adelaida játszik.

Volt beszédtanára a színházi próbákon?

Nem igényeltem a darabhoz segítséget, mert megnéztem a film extráiban az összes nyilatkozatot a rendezőén át Colin Firth-éig. Mindenkivel készült egy kis beszélgetés, ezekből kiderült, hogy Colin Firth egy logopédus segítségét kérte, akivel együtt elemezték György eredeti beszédeit. Ez nagy segítség volt. Ha ma találkoztam volna először a helyzettel, akkor biztos, hogy sokkal jobban utánanéztem volna. De így is megnéztem az interneten fellelhető beszédeket György királlyal. Viszont azt nem csinálhatom meg a színpadon, amit Colin Firth a filmben, mert a kettő egészen más. Őt közelítve mutatják, pontosan látszik, hogy küszködik azzal, hogy megszólaljon. Nekem más szempontokat is figyelembe kell vennem ahhoz, hogy a dadogás és a küszködés eljusson a nézőtér minden szegletébe. A filmben mint szinkronhangnak nehezebb dolgom volt, mivel ott úgy kellett dadognom, ahogy Colin Firth, a darabban pedig úgy, ahogy a rendezővel, Funtek Frigyessel megbeszéltük. Néhol intenzívebben, néhol pedig egy kicsit jobban el lehetett engedni. Az, hogy meddig dadogok egy hanggal, az függ a napi diszpozíciómtól is, vagy a közönségtől. Persze vannak olyan részek, jelenetek, ahol nem változtathatom meg egyik estéről a másikra, hanem kötöttek a hangok.

Jobban elfárad ennél a darabnál, mint a többiben?

Igen, önmagában az is fárasztó, ha ennyi szöveget el kell mondani, a dadogás viszont nagyon megnehezíti. Hihetetlen nagy koncentrációt igényel, mert közben a jelenetet is játszanom kell, érzéseket kifejeznem, partnerre odafigyelnem, sőt már a következő mondatot is meg kell fogalmaznom magamban, miközben még az előzőben dadogok. Tehát nehéz, de nagyon élvezem.

A véletlen műve az, hogy épp Ön kapta a szerepet?

Igen, amikor az igazgató úr felkért a darabra, akkor még nem is tudta, hogy én szinkronizáltam a filmben. A rendező, Funtek Frigyes tudta, de nem ezért esett rám a választás.

A színészeten kívül foglalkozott rajzolással, festészettel. Hogy áll most ezzel?

Már egy ideje sajnos nem festek. Életem fő műve volt az az állatos kép, amin két évig dolgoztam, de most nincs időm rá. Régebben előadások után álltam neki festeni, akkor jobban bírtam az éjszakázást. Terveztem azt is, hogy egy tenger alatti világot is megjelenítek a vásznon, de az nagyon sok időbe telik.

Azt mondják, a színészi pályához hatalmas szerencse kell. Mit gondol erről?

Ez így van, őrületesen nagy szerencse kell, és persze tehetség is. Sok mindenen múlhat a pálya alakulása, és az, hogy az ember éppen jó helyen van-e, például azon is, hogy kit neveznek ki igazgatónak. Én szerencsésnek tartom a pályám alakulását, de persze volt, hogy nem volt szerencsém. Amikor Alföldi Róbertet nevezték ki a Nemzeti Színház élére, akkor sejtettem, hogy nem menekülhetek meg és én is áldozat leszek. Ugyanakkor sokan próbáltak megmenteni. Ha akkor Balikó Tamást választják meg, akkor ott maradhattam volna, hiszen vele sokat dolgoztam, jól ismertük egymást. Akkor ez nagyon nagy csapás volt, nem tudtam, hogyan tovább. Nem vagyok az a fajta, aki hívogatni kezdi a színházakat, de szerencsére jöttek a megkeresések. Ács János kért fel a Győri Nemzeti Színházba, hogy játsszam el George-ot a Nem félünk a farkastól című darabban. Nagy siker lett, ennek köszönhetően ott ragadtam Győrben. De még rögtön a felkérése után két héttel hívott fel Ascher Tamás, aki a Katonában kínált fel nekem szerepet, de az akkor már ütközött a győrivel. Azt, hogy mi lett volna, ha előbb hív fel Ascher Tamás, már nem fogjuk megtudni, hiszen nem tudunk visszamenni az útelágazásokhoz, amiket az élet ad. Az út nemcsak jobbra és balra ágazik el, hanem mindenfelé.

Most szabadúszó?

Hivatalosan szabadúszó vagyok, bár Győrben szeretnek társulati tagként említeni, tehát a társulati lét az abszolút megvan bennem. Itt Veszprémben is nagyon jól érzem magam. Mindig félek, ha új helyre megyek, de egyből befogadtak, mindenki nagyon segítőkész, és nemcsak a színészkollégáim, hanem minden itt dolgozó. Ráadásul nagy felkészülést igényel a darab, de nekem már nem kellett apró dolgokkal foglalkoznom, amik megnehezítették volna a munkámat.

Van szerepálma?

Szoktam mondani, hogy egyszer Willy Lomant eljátszanám, vagy Don Quijote-t. Tímár Józsefből írtam a diplomamunkámat, ő mondta, hogy soha nem kért szerepet, mert hogy nézne ki, ha éppen azon bukna meg. Nagyon tetszett ez a gondolata.

Volt olyan, hogy szeretett egy szerepet, de az úgymond nem szerette viszont?

A Radnótiban játszottuk Zsótér Sándor rendezésében A király mulat című darabot. Kovács Adél volt a szerelmem, én voltam a herceg és Kulka János volt Rigoletto. Annak ellenére, hogy prózai darab volt, rendesen az opera részleteiből énekeltünk egyet-egyet. Eszterházy Péter mondta, hogy annyira a hatása alá került, hogy szívesen írna róla. Nagyon szerettük, de valamiért mégsem lett annyira sikeres, eléggé megosztotta a közönséget.

El szokta olvasni a kritikákat?

Volt egy időszak, amikor egyáltalán nem olvastam el őket, mert annyira felbosszantottak. Mást írtak, mint amit én láttam az adott este. Nemcsak arról beszélek, amiben én szerepeltem, hanem amikor a közönség soraiból teljesen másképp láttam a dolgokat, mint a kritikus. Ha jót írnak, annak nagyon örülök, de összességében nem szeretem a kritikákat, mert vannak olyan kritikusok, akik úgy érzik, hogy az a jó kritika, amikor sértegetik az alkotókat, és ez engem mélyen felháborít. Miért nem feltételezik azt, hogy mindenki jót akar, csak esetleg nem sikerült? Miért kell húsbavágóan megalázni embereket? Ugyanakkor visszafelé nincsen lehetőségem felszólalni, mert ha írok egy választ, akkor én leszek nevetséges. Ezt a kiszolgáltatott helyzetet nehezen viselem. Tudok olyanokról, akik reagáltak adott kritikákra, de szerintem abból is csak rosszul lehet kijönni. Természetesen építő jellegű kritikákra szükség van. Régen volt egy kritikus, aki MGP néven publikált, Molnár Gál Péterről van szó. Ő egy nagy ikonja volt a kritikaírásnak, ma sokan őt akarják utánozni, de nem tudják, hiszen ő egy zseni volt. Annak ellenére, hogy bántó kritikákat is írt, mindenki túltette magát rajta, hogy ő így ír, végül mindenki csak nevetett rajta. Például amikor azt írta, hogy alig vártuk, hogy Garas Dezső kimenjen a színpadról, tudtuk, hogy ez nem igaz, ugyanakkor olyan szellemesen írta le, hogy mindenki fogta a hasát a nevetéstől.

Hol láthatja a közönség ebben az évadban Önt?

Itt Veszprémben játsszuk még A király beszédét. Ezen kívül most próbáljuk Győrben Egressy Zoltán Édes életek című darabját, ami egyébként ősbemutató lesz. Áprilisban éppen Alföldi Róberttel fogok együtt dolgozni Szombathelyen, Ben Jonson Volpone című darabját viszi színre. Ott májusban lesz a bemutató, majd néhány napra rá Gorkij Éjjeli menedékhely című alkotását kezdjük el Valló Péterrel ismét Győrben. Annak majd ősszel lesz a premierje, tehát nyáron kondiban kell tartani a szöveget, az előadást.

Szabó Eszter

Fotó: Veszprémi Petőfi Színház

A „Azzá leszek, amitől mindketten rettegünk”– A dadogós király története színpadon bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Az előadás az olvasópróbától a bemutatóig a rendező és a rendezőasszisztens összehangolt munkája során formálódik. Az asszisztens elkészíti a jelenetbeosztást, az alapján pedig a próbatervet. Ezekben a tervezetekben alaposan átgondolva beosztja a rendelkezésre álló időt, hogy az előadás a bemutatóra mindenképpen elkészüljön. A rendezőasszisztens feladata a próbaidőszak során felmerült feladatok ellátása, megoldása, ezek kézben tartása, összehangolása. Ő a rendező jobb keze.

Az első lépés tehát az olvasópróba, ahol a színészek felolvassák a darabot. Azután elkezdődnek a „rendelkezőpróbák”, amik általában egy-másfél hónapig tartanak. A bemutató hetében, az úgynevezett főpróbahéten pedig az előadás fénnyel, hanggal, jelmezzel és díszlettel véglegessé alakul.

Talán sokatokat érdekelhet, mi történik az előadás alatt a takarásban, a „kulisszák mögött”. Röviden fogalmazva, a színházi szakemberek összehangolt munkája: színészek, és azok, akiket a néző nem lát előadás közben, vagyis ügyelő, súgó, világosító, hangosító, kellékes, öltöztető, díszítő. Ők is eladásról előadásra jelen vannak, és bár nem látszanak, igen fontos szerepet játszanak minden produkció működésében.

Az ügyelő az, aki elindítja az előadást – összeköttetésben a hang- és fénytechnikusokkal –, megfelelő időben hívja a színészeket a színpadra, vezényli a színpadtechnikát, az előadás során történő díszletváltásokat. A függönyt is ő irányítja. Tulajdonképpen az ügyelő a produkció „szíve”.

A súgó szövegkönyvvel a kezében követi az előadás szövegét, és esetlegesen segítséget nyújt a színésznek, azaz súg, ha elfelejti a szöveget. A súgó szerepe viszont általában a próbaidőszakban a legfontosabb. Végigkíséri a színészek szövegtanulási folyamatát, igény szerint próbán kívüli időpontban segíti a tanulásukat.

Az öltöztető jelenléte is elengedhetetlen, hiszen előadás közben sokszor előfordul, hogy két jelenet között nagyon kevés idő áll a színész rendelkezésére, hogy átöltözzön. Ezeknél az ún. gyorsöltözéseknél igen fontos az öltöztető, aki segít a színésznek. Tudja, hogy előadás közben melyik jelenet előtt és után öltöznek a színészek, milyen ruhát milyenre cserél, és erre minden alkalommal nagyon figyel. A kellékes feladata az előadásban szereplő kellékek, tárgyak megfelelő időben való bekészítése a színpadra vagy a kellékasztalra. Előadás közben ő adja a színész kezébe az adott jelenethez szükséges kellékeket.

A hangosító adja be a különböző hanghatásokat, hangeffekteket és zenéket, mindezt a próbák során megbeszélt végszavakra vagy mozdulatokra.  A világosító bevilágítja az előadást, valamint beadja a vetítéseket, videókat, háttérképeket, valamint a füstgépet is ő kezeli.  A díszítők sok esetben sötétben, a nyílt színen rendezik át a teret jelenetről jelenetre. A díszletváltásokra mindvégig figyelniük kell, természetesen ezt is az ügyelő irányítja.

Lehetne még mesélni. Ezúttal mindössze egy előadás működését, színpadra állítását kísértem végig, dióhéjban. Ezeken kívül még számos feladat van a színházban, rengeteg dolog, ami mind-mind összefügg egymással. A néző csak a készterméket látja, az előadást a színpadon. De éppen ettől szép és „titokzatos” ez a világ.

Egy biztos: színházba járni jó!

A A kulisszák mögött – Avagy színház hátulnézetből bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Miután birtokba vettük a vár egy nagyobb termét, az egyetem egykori színháztörténet szakos hallgatójával a tanszék oktatója, egykori mentora, dr. Nagy András beszélgetett. Az annak idején vizuális művészként induló hallgató mára olyan intézmény igazgatója, aminek a tengeren túlról is csodájára járnak. Ne higgyétek, hogy túlzok! A Jurányi Inkubátorház valóban egyedülálló a maga nemében, hiszen szervezetbe tömöríti a független színházi alkotókat, legyen szó egy kisebb társulatról vagy önálló művészről, például festőről.

A történet nem a 2002-ben megszerzett diplomával indult, de a veszprémi évek sokat nyomtak a latban. Viktória a Színháztudományi Tanszék máig emlegetett „legendás korszakában” koptatta itt a padokat, a tanszékalapító Bécsy Tamás idejében. Ez egy szitusnak nagyjából olyan, mintha egy focista Messitől, vagy egy filmes Spielbergtől tanulhatna. „Magát a várost is szerettem, szerintem igazán élhető közeg, és nagyon nem bántam meg, hogy erre a szakra jártam. Az egész tanszék egy nagy család volt, felfelé és lefelé is mindenki ismerte egymást. Nagyon jó oktatóink voltak, kiváló volt a csapat, és a mai napig összejárunk.” Ez az időszak alapozta meg a jelent, a mai napot, itt dőlt el, hogy az eredetileg divattervezőnek készülő Viktória a független színházak felé fordul. „Lassú szivárgásként indult, aztán beszippantott ez a világ. Színháztörténész diplomával a zsebemben tudtam, hogy mindenképp kulturális területen szeretnék elhelyezkedni, azon belül is elsősorban a színház vonzott.”

Az egyetem után önkormányzati munkát vállalt, kulturális-oktatási referensként kapott állást, majd az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben helyezkedett el, miközben immár igazán tudatosan, a marketing területén újabb tanulmányokba kezdett. Mindez gyakorlati és szakmai tapasztalatokkal, és (el)ismertséggel ruházta fel. „Akkor már sokat jártam Pesten színházba, és leginkább a függetlenek érdekeltek. Először még csak lelkes színházlátogató voltam, aztán egyre többet találkoztam ezekkel az emberekkel, és kiderült, hogy nekik ebben-abban segítségre lenne szükségük. A TÁP Színház pályázatíró önkéntese lettem, és onnantól gyorsvonatként jöttek az újabb helyzetek, társulatok, feladatok.”

2006-ban már kifejezett tervvel megalapította a FÜGÉt (Függetlenül Egymással), azt az ernyőszervezetet, mely „Zorróként próbált fellépni”, hogy a függetlenek jobb helyzetbe kerülhessenek, hiszen az ún. színházi törvény nehezen teljesíthető kritériumokat írt elő. A Jurányi ház, ami immár három és fél éves, gyakorlatilag a FÜGE tető alá hozása volt, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Az intézmény létrehozását nem kevés szkepticizmus fogadta, ami nem Viktória személyének, hanem a vállalkozásának szólt. Gondoljatok bele: mit láthatott meg egy elhagyatott, régi iskolaépületben, egy négyemeletes monstrumban Budán?! Nem azt, amit mindenki más, nem valami utópista álmot, hanem lehetőséget, egy nagyon is megvalósítható álmot. Mára az épület 6700 m²-nyi területe több mint 60 különböző csapattal és művésszel van tele, olyannyira, hogy várólistát kellett nyitni arra az esetre, ha megüresedne némi hely. „A bent lakók jól érzik magukat, és nem nagyon mozdulnak. Mindenki inkább nőne, csak a falak nem tudnak arrébb menni. Inkább megpróbálnak egymás között terjeszkedni, megállapodni. Szerencsére nincsen olyan probléma, hogy valakinek el kellene menni, mert nem tudja tartani ezt a konstrukciót.” Kiemelte, hogy a ház megnyitásának folyamata alatt itt-ott változtatni kellett az elképzelésein, hogy megfeleljen azoknak az igényeknek, amiket ki akart szolgálni. Tapasztalatból mondja tehát, hogy fontos, hogy érzékenyek legyünk a változásokra, reagáljunk ezekre, és képesek legyünk élni a bennük felfedezhető lehetőségekkel.

Gyakran kérdezik tőle, mi volt a vállalkozásának mintája. Azt hiszem, a válaszában van a sikerének a titka, hiszen nem mintát követett, hanem mintát próbál teremteni, mert felfigyelt a szakma egy hiányára, ami életre hívta az ötletet. A célja az volt, hogy áthidalja a szakadékot a kőszínházak és a független színházak között, megteremtve a lehetőséget a független művészeknek, hogy az alkotói tevékenységükkel foglalkozhassanak, ne pedig a mindennapok problémáival. Értsétek ez alatt az olyan alapvető dolgokat, mint hogy legyen próbahely, ahol meleg a radiátor és ég a villany. Hátteret akart teremteni nekik, hogy legyen pénz és legyen lehetőség alkotni. A ház mára kortárs művészeti központ, így Viktória számítása hibátlanul bejött, miszerint „ha valami a 4-es–6-os vonalán van, az nem sikerülhet félre.”

„Minden nap igényel némi kreativitást” – jegyezte meg mosolyogva, utalva a napi problémákra, amibe kétségkívül az is beletartozik, hogy a művészek nem a legkönnyebben kezelhető személyiségek. Civil szervezetként működnek, ennek minden előnyével és hátrányával. Az indulás óta kockázatvállalásra, állóképességre és nem kevés kurázsira volt szükség, hogy mindezt megvalósíthassa. „Ilyen vagyok. Ha valami motoszkál a fejemben, akkor azt végig kell csinálnom.”

Minden nap háború, mondta viccesen, de bárki biztosra vehette, hogy ez a harc messzemenőkig megéri. A kérdésre, hogy hogy éli meg mindezt, azt mondta: „Mindig van egyfajta lüktetés, de azt szeretem leginkább, amikor külsősök jönnek, iskolák vagy szervezetek, hogy körülnéznének. Jó elmesélni, hogy miből lett, és mi ez az egész. Ilyenkor azt érzem, már ezért megérte. Ilyenkor kicsit megáll az idő, és én magam is tudom értékelni azt, amit próbálok másoknak átadni. Nagy dolog volt, hogy két évvel ezelőtt érettségi tétel lettünk a Budai középiskolában. Furcsa volt, hogy ahol három évvel azelőtt csak az egerek futkostak, már buzgón jegyzetelő diákok járnak. Büszke vagyok rá, hogy már én adhatok munkát 15 embernek, és arra is, hogy neves rendezők, mint Asher Tamás vagy Szikora János keresnek fel bennünket, hogy nálunk rendeznének. Ilyenkor érzem, hogy van itt szakma.” Minden napban megvan a kihívás és a nehézség ugyanúgy, ahogy az öröm is. Számára attól függ a nap sikeressége, hogy este melyik irányba billen a mérleg. Ahogy mondta, összességében inkább jó napjai vannak. Mindezt nem a szerencsének köszönheti, ahogy azt sem, hogy a vállalkozásba fektetett tőke két év alatt megtérült. Ez utóbbi őt magát is meglepte. A Jurányi ház hiánypótló, de ez a hiány nem csak a fővárost érinti. Viktória éppen ezért tartja fontosnak az országos hálózat kiépítését, ami a következő évek feladatai közé tartozik.

„Ha valaki fiatal és van benne vállalkozó szellem, gondolat és kreativitás, azt soha ne adja fel, ne hagyja az asztalfiókban. Sok munkával jár megágyazni egy-egy vállalkozásnak, akár éveken keresztül hajthatatlanul kell dolgozni érte, de az innovatív ötletekre, az újításra mindig szükség van. Meg kell teremteni magunknak a lehetőséget, ami nagy erőpróba, de megéri.”

A „Minden nap háború” – a színháztörténész sikerreceptje bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Hogyan került kapcsolatba a színházzal?

Érdekes módon ez összefügg a családi neveltetéssel. Anyai nagyszüleimmel és édesanyámmal éltem együtt, akik vallásos emberek voltak, így természetesen jártam velük misékre, feltámadási körmenetre, temetésekre. Ezeket a szertartásokat látványként is felfogtam, és ha tetszik, innen jön a színház is. Gyerekként persze fogalmam sem volt, hogy mi az a misztériumjáték és miből alakult ki a színház. De otthon is volt kereszt és oltár. Már gyerekkoromban színházat játszottam: két szoba között pokróccal bábszínházat, meg ilyesmiket. Gimnáziumi éveim alatt filmrendező szerettem volt lenni, de 1960-ban, amikor érettségiztem, erre kevés lehetőség adódott. Akkoriban erős szelekció volt egy színészfelvételnél is. Eleve kritérium volt egy másik diploma, hogy valaki jelentkezzen filmrendezőnek, ezért ez teljesen reménytelenné vált. Aztán a József Attila Gimnázium színjátszó köre játszotta a kornak az Anne Frank naplójából készült színdarabot. Ebben megkaptam Otto Frank szerepét. A darabnak nagy sikere lett, felfigyeltek ránk. Én pedig kvázi felfigyeltem magamra: ez engem érdekel. A ’60-as években egy komoly színjátszó mozgalom kezdett formákat ölteni, ha szabad így fogalmazni, az alternatív színház gyökerei ekkor alakultak ki. A Közlekedési Dolgozók Szakszervezetének klubjában működött akkor ilyen társulat, Varga Géza színházi rendező vezetésével. Elmentem ide egy francia fiatalokról szóló darab meghallgatására (Fiúk, lányok, kutyák), amiben megkaptam az egyik főszerepet. Nagy sikerrel ment az előadás. Később kabaréjelenetekből összeállított műsorban léptem fel, amivel országos turnéztunk, Rácz György konferálásával. Innen jelentkeztem a főiskolára, aztán számos budapesti és vidéki színházban megfordultam. Filmrendező végül nem lett belőlem, de már közel 50 éve készítek úti filmeket, sajátos technikával. Így művelem és élem ki magam a filmrendező szakmában.

Meséljen veszprémi éveiről!

1965-ben diplomáztam a Színház- és Filmművészet Főiskolán, utána három évet Kecskeméten játszottam. Onnan szerződtem Veszprémbe a 1968/1969-es szezonba. Ez egy egytagozatú prózai színház volt, kiváló tagokból álló társulattal rendelkezett és csak prózát játszott. A teljesség igénye nélkül itt játszott akkor Tánczos Tibor, Bicskei Károly, Fogarasi Mária, Meszléry Judit; az évfolyamtársaim közül itt volt Csomós Mari, Balázs Péter, Végvári Tamás, Győri Franciska, Spányik Éva. Nagyon jó és erős társulat volt. Négy főszerepet játszottam itt akkor: Tennessee Williams: Az ifjúság édes madara (Chanes Wayne), Molnár Ferenc: A hattyú (Ági Miklós), Gyurkó László: Szerelmem, Elektra (Oresztész) és Németh László: Apáczai címszerepe. A veszprémi kezdő évekhez képest 25 év után visszahívott ide Vándorfi László játszani, majd rendezni, és azóta a harmadik igazgatóság alatt előfordulok itt színészként és rendezőként is.

Rejtő Jenő 110. évfordulóját ünnepeljük ebben az évben. Önre hogyan hat az író? Pályája során játszott-e a műveiből készült darabjaiban?

Természetesen ez a bravúr humora nagyon hat rám, de ő elég komoly dolgokat is írt. A hosszabb lélegzetű kabaréjeleneteiben legalább olyat alkotott, mint bravúros regényeiben. A műveiből készült színházi előadások kevésbé sikeresek, ennek oka talán az lehet, hogy ezek nem tudják visszaadni Rejtő nyelvi virtuozitását. Játszom ilyen jelenetben, jelenleg az itteni színházi kollégák csinálnak egy ilyet, többek közt az Apósom, a vezér című nagysikerű jelenetet. Rudolf Péterrel játszottam ebben korábban, remek szituációs humorok, helyzetkomikumok vannak benne, társadalomkritikával megfűszerezve, Feydeau, Moliére és a többiek mintájára.

Nagyon sokoldalú művészként ismerjük: játszik, rendez, ír. Hogyan tudja mindezt összeegyeztetni?

Gondolkodom, tehát vagyok. Gondolkodni mindig gondolkodom, tanulok, játszom, rengeteget olvasok. Van igényem rá, hogy ha valami eszembe jut, leírjam. Ha megérintenek dolgok, leírom, de ezektől nem tartom magam se költőnek, se írónak. Számomra ez kifejezési forma, vagy ha tetszik, akkor terápia is. Azon kívül őrületes szabadság. Előtted van egy üres papír és senki nem gátol meg abban, hogy jobbat írjál, mint egy világhírű klasszikus. Lelkiismeretes ember vagyok, jövök-megyek, ritkán állok meg. Úgy gondolom, úgy kell élnem, mint 30, vagy 40 éves koromban, sőt, okosabban. Az életkorom idővel úgyis lelassít. De nem lóbálhatom a gondolataimat az üres semmibe. Az egész pályámat kőkeményen magam próbáltam irányítani. Ha valamit elértem, azt – az esetleges képességen, a dolog komolyan vételén és a befektetett munkán túl – a szerepeknek, a rendezőknek és a mestereknek, de elsősorban magamnak köszönhetem.

Pályája során több, mint kétszáz szerepben láthattuk. Melyek voltak a legmeghatározóbbak?

Azok, amik az embert alapvetően megváltoztatják, amikben érzelmi azonosulás van. A kétszáz szerepből biztos van néhány olyan, amit az ember után is emlegethetnek. Viszont a színház maga a tökéletes elmúlás és csak aznap estére érvényes. Csurka István Deficitjét feltétlenül a meghatározó szerepek közé sorolom, hiszen ha az ember 10 évig együtt él egy óriási főszereppel, az magát is alakítja. Eljátszottam Arthur Miller: Ügynök halálát két színházban, a Don Carlos Fülöp királyát. Csurka István: Ki lesz a bálanya? című műve háromszor is megtalált pályám során: 1969-ben a Thália Stúdióban, 10 évvel később a Vígszínházban és a Dömölky János rendezte filmben is játszom Cserhalmi György, Őze Lajos és Haumann Péter társaságában. Ezek azért alapvetően meghatározók. A szakma kitölti 50 éve az életemet és örülök, hogy ezt választottam.

Klózer Kitti

Fotó: Domján Attila

A A színház tökéletes elmúlás bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.