Huszonnégy éve dolgozik az UNESCO területén. Ha most hirtelen rá kellene tekintenie a több mint két évtizedre, mit emelne ki, mint legnagyobb eredmény?

Valóban, 2002-ben lettem diplomata az UNESCO-nál, többek között aktívan részt vettem két egyezmény és két ajánlás kidolgozásában, melyek közül az Egyezményt a szellemi kulturális örökség (más szóval: élő örökség) megőrzéséről emelném ki.

Több szakértővel együtt képviseltem Magyarországot a több fordulós tárgyalássorozaton, s az egyik kormányközi szakértői ülés alelnökének is megválasztottak. 33 éves voltam, bátran mondhatom, nagyon meghatározó lett számomra ez a tárgyalássorozat.

Az egyezmény tárgyalásának keretében, 2003 áprilisban volt egy tizennyolc tagállam szakértőiből álló szövegező munkacsoport, amelynek tagja voltam Magyarországot képviselve: tárgyaltuk az egyezmény szövegét, betűről betűre, sorról sorra. És ezen tárgyalás során tettem egy javaslatot Olaszországgal közösen,  hogy amikor a szellemi kulturális örökség megőrzésével kapcsolatos döntéseket hoznak, akkor az állami döntéshozók vonják be ezen élő örökséget gyakorló közösségeket is.

Milyen hatása lett az ötletnek?

Teljes sokkot okozott a szövegező csoportban, úgyhogy mindenféle procedurális eszközzel kellett erősíteni az álláspontunkat, és az ötlet fontosságát, jelentőségét. Korábban, a műemlékeknél nem ilyen élesen merült fel ez a kérdés: mondjuk a nagyvázsonyi pálos kolostor romjai esetében ugyan vannak ma is pálos szerzetesek, de nem Nagyvázsony közelében,  másrészt a nagyvázsonyiak kötődése a kolostorromhoz egész más, mint mondjuk a néptáncosoké a csárdáshoz, vagy a mohácsiaké a  busójáráshoz. Gondolja csak el, hogy ha a busóknak a helyi önkormányzat mondaná el, hogyan kell busózni, maszkot faragni, vagy éppen el

magyarázná, milyen szőrmét vegyenek fel…

A mohácsi busójárás 2009-től szerepel az Emberiség szellemi örökségének reprezentatív listáján, melyről az előadásában is említést tett.

Pontosan, és nyilván az önkormányzatok is sok mindent szabályoznak, de ezekbe a döntési folyamatokba mindig bele kell vonni a közösségeket. Bizonyos mértékig ez így van az épített ör

ökséggel is, ahol úgyszintén fontos a közösségek szerepe, például az 1972-es Világörökség Egyezmény, vagy különösen a 2005-ös Faro Keretegyezmény erre külön hangsúlyt fordít. Hozzáteszem, köszönhetően annak, hogy elfogadták a tagállamok ezt az elvet a 2003-as egyezmény tárgyalásán, ez átjárja az egyezmény immár több mint 20 éves megvalósításának szinte teljes spektrumát. És mellesleg teljes mellszélességgel már  támogatják azok is, akik korábban nem támogatták az ötletet. Ez lett végül az egyezmény 15. cikkelye.

Hogyan lesz valakiből az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottság főtitkára? Ha ma visszatekint gyermekkorára, fel tud magában idézni olyan irányokat, gondolatokat, ami már akkor jelen volt, és az az UNESCO szellemiségét tükrözte?

Igen, hiszen már akkor is érdekeltek a nyelvek, a kultúrák. Imádtam utazni, akár a Bakonyba az ODK-val, akár Erdélybe – de mondhatom a Balatont is –, hogy felkeressek egy templomot, vagy hegyet másszak, emberekkel beszéljek, kapcsolatba lépjek… Aztán huszonnégy évesen, már Eötvös kollégistákként elmentem Indiába, noha nem gyalog, mint Kőrösi Csoma Sándor, de nem is repülővel; fontos út volt, sokat jelentett számomra. Sok meghatározó élmény ért az alatt a hat hét alatt, most csak egyet emelnék ki. A Himalája egyik völgyében, egy elnyűtt buszon gubbasztottunk, mikor felszállt két pásztor. A szűkös buszon egészen közel került hozzám az egyik férfi, talán harminc vagy negyven éves lehetett, prémes ruhában, pásztorbottal a kezében. Egyetlen szót sem tudtunk egymás nyelvén kimondani, csak hosszasan kezet fogtunk és  néztünk egymásra. Azt éreztem, gőzöm sincs, mi járhat a fejében, milyen ételt szeret, mi a kedvenc nótája, vannak-e testvérei… Semmilyen társadalmi, kulturális, civilizációs referencia pont sem adódott. Csak azt tudtam, vagy inkább éreztem, éltem át, hogy mindketten emberek, e Föld lakói vagyunk.

Aztán tanultam Amerikában, Edinburgh-ban, Stratford-upon-Avonben és Párizsban, és bár bölcsészként végeztem, mégis, sokszor azt gondolták az UNESCO-ban, hogy jogász vagyok, mivel a szövegekkel és így a jogi szövegekkel való munkához jó alapot adtak irodalomtudományi és filozófiai képzettségeim, valamint bibliai, hermeneutikai tanulmányaim. Az egyetemeken ugyan nem diplomatának képeztek, de végül az is lettem.

Mi a legnagyobb kihívás a munkájában?

Úgy látom, van még mit tenni annak érdekében, hogy az UNESCO célja, küldetése és tevékenysége ismertebb legyen Magyarországon. Az UNESCO-s megközelítés egyik nagy előnye és lehetősége az interdiszciplinariás, vagy más szóval interszektoralitás: munkánk az oktatás, a kultúra, a tudományok és az info-kommunikáció területeit egyaránt érinti, van, hogy mindet egyszerre. Ez egy hatalmas lehetőség és egyben intellektuális és szervezési kihívás is, hogy a problémákat komplexen, összetett eszköztárral kezeljük…

És egy kicsit konkrétabban: két kiemelkedően fontos problémakört látok: a klímaváltozás és a mesterséges intelligencia, de míg az előbbi egyértelmű fenyegetés az emberiség számára, addig az utóbbi a veszélyek mellett lehetőségeket is rejt… És minden munkám mozgató eleme az UNESCO Alkotmány első mondata: „Mivel a háborúk az emberek tudatában keletkeznek, az emberek tudatában kell a béke védelme érdekében munkálkodni.” Azt gondolom, így van ez nemzetközi és nemzeti, helyi szinten is. Nagyon élvezem a munkámban azt, hogy világosan megfogalmazott értékeket szem előtt tartva, jó célokért dolgozhatok sok-sok szereplővel együttműködésben. Egyaránt jelent ez intellektuális, vezetői, szervezési, logisztikai feladatokat, és eredményez mélyebb kapcsolódást az emberekkel: közös élményeket, legyen az siker vagy akár kudarc, együtt gondolkodást és cselekvést. Az is nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a globális, regionális, nemzeti és helyi szintek között mozoghatok, átjárhatok. Mondok erre pár példát: két hónapja Asunciónban (Paraguay) segítettem elő a csárdás felvételét az UNESCO listára, októberben az UNESCO Társult Iskolák hazai pedagógus koordinátorainak szervezett tanulmányutat vezettem a Balaton-felvidéken (világörökség várományos helyszín), szeptemberben pedig a Bakony-Balaton vidék pásztorainak adtam át az okleveleket a Szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékére való felvételükről. Lélekemelő, inspiráló és megtiszteltetés ezt csinálni, melynek során egyre gyakrabban kapok szakmai  támogatást a kialakuló partneri viszonyok mentén. És ami a legfontosabb: az UNESCO MNB elnöke, Dr. Réthelyi Miklós gazdag szakmai és élettapasztalatából fakadó,  útmutató bölcsessége és elnöki támogatása.

Mi köti össze ezeket a világokat? A kíváncsiság?

Úgy hiszem, a kíváncsiság is táplálkozik valamiből. Van bennem valami, ami erre hangol, s mint egy hólabda, egyre növekszik, a kérdések és a feladatok újabbakat szülnek. Igazi csapatjátékosnak tartom magam, aki a munkája során rengeteg energiát visszakap. Úgy is mondhatnám, hogy gazdagszom a közös feladatok által.

Miben méri a sikerét?

Nem könnyű erre válaszolni, mert az UNESCO munka sikere évtizedekben mérhető. Gondoljunk például az UNESCO címviselőkre: világörökség, szellemi kulturális örökség, globális geopark, világemlékezet, kreatív város, tanuló város, bioszféra rezervátum, UNESCO Tanszék, Társult Iskola, UNESCO évforduló. Ezen címek elnyerése nagy siker, de az igazi munka csak ezután jön… Mindenesetre sikerként élem meg, amikor helyi közösségeknek segíthetek abban, hogy ilyen globális célokat elérjenek és ebből helyi szinten is érezhető előnyöket aknázzanak ki.

És konkrétabban: mikor jól sikerül egy tanulmányút a pedagógusokkal, és azt mondják, hogy ez igen, ilyen még nem volt, rengeteg inspirációt kaptunk belőle. Mindig szívesen mutatom meg a Balatont és környékét, mert ezt a szívemnek oly kedves vidéket szeretném minél több emberrel megismertetni. Aztán olyan is volt, hogy az UNESCO főigazgatója 2009-ben Magyarországon járt, és  Bogyai Katalin nagykövet asszonnyal elhoztuk Balatonfüredre és Tihanyba, és a füredi Anna Grand Hotelben rövid prezentáció keretében bemutathattam számára a Balaton-felvidéket, mint világörökség várományos helyszínt. Majd pedig a Tagore sétányon a főigazgató elültethetett egy japán cseresznyefát… De, a kérdésre válaszolva, vannak objektív sikerek, például UNESCO címek elnyerése, és az ezekből származó kézzelfogható és kevésbé kézzelfogható hasznok, és vannak a pozitív emberi visszajelzések, amelyek legalább olyan fontosak számomra.

Szabó Eszter

Fotók: Halmos Máté

A Veszprémből az UNESCO-ig: együttműködések lokális és globális értékek mentén bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Az ENSZ fennállásának 80. évfordulóját ünnepelhetjük idén októberben. Miért fontos ez a jubileum?

A jubileumok lehetőségeket biztosítanak arra, hogy egy-egy témára összpontosítsunk, és odavonzzuk olyan embereknek az érdeklődését is, akik az adott a témákkal kevésbé foglalkoznak. Az Egyesült Nemzetek Szervezete a II. világháború után jött létre azzal a céllal, hogy a konfliktusokat az emberek, országok, népek, vallások és kultúrák ne háborúkon keresztül oldják meg, hanem együttműködésben, egymásra való odafigyeléssel, megállapodások formájában. Egy olyan struktúra épült ki, amely segítségével válaszolni kívánunk a kihívásokra. Az ENSZ fő témakörei a béke, biztonság, fejlődés és az emberi jogok kérdésköreihez kötődnek; jövőnk, múltunk és jelenünk összekapcsolódásáról beszélünk egyszerre.

A 80. évforduló alkalmával nagyon sokszor tudunk arról beszélni, hogy mit ért el az ENSZ, miben volt sikeres, miben bukott el, és mi az, amin dolgozni kell. Az ENSZ egy kormányközi szervezet, ami úgy tud működni, ahogyan a tagállamok megengedik. A 80. évfordulóban elemzésre van lehetőség: a megtett utat lehet vizsgálni; átgondolni, milyen reformokra van ahhoz szükség, hogy az ENSZ a kornak megfelelő, a kor kérdéseire válaszokat adó szervezetként tudjon működni.  Mindent megteszünk, hogy ne legyenek háborúk, de sokak, és az ENSZ erőfeszítései ellenére mégis vannak tűzfészkek. Miért nem tudunk békében élni mi emberek egymással? Ezekre a kérdésekre folyamatosan keressük a válaszokat, és egy ilyen évforduló sok kérdést felerősít, és az adandó válaszokat, elemzéseket felgyorsíthatja és felhangosíthatja.

Magyarországon szerveznek a jubileumhoz kapcsolódó rendezvénysorozatot?

Igen, a Magyar ENSZ Társasággal, melynek 2021-ben választottak elnökévé, egy országos méretű nemzetközi rendezvénysorozatot tervezünk konferenciákkal, kurzusokkal, ifjúsági versenyekkel, könyveket, publikációkat szerkesztünk és adunk ki. Ez egy nagy év lesz, ahol minden együttműködési formában valósul meg, kiemelten a Nemzeti Közszolgálati Egyetemmel. Én mindig is abban hittem, hogy minden csak úgy tud igazán sikeres lenni, ha együttműködési formában van – a Magyar ENSZ Társaság is csak úgy tud működni, ha partnerei vannak. Odafigyelünk arra különösen, hogy egyetemekkel, diákokkal  közösen gondolkodjunk, hogy a fiatalok hangjait meghallgassuk Az UNESCO két fő stratégiai prioritása Afrika és a nők szerepének megerősítése, a női jogok erősítése, és kiemelt figyelmet fordít az ifjúságra az ENSZ egész rendszere. Átfogó témánk: a válságokra való felkészülés és gyors, összefogott reagálás. Az ENSZ társaság híd a világszervezet és a magyar társadalom között, az ENSZ munkáját szeretnénk közelebb hozni, érthetőbbé tenni.

Könnyű bevonni az ifjúságot? Mennyire fogékonyak rá?

Szerintem igen, mivel van egy program, ami kimondottan a ifjúságra való odafigyeléshez kötődik: a Youth Delegate Program, az Ifjúsági Küldött Program, amelyben minden ország egy-egy ifjúsági küldötte részt vesz a globálisan működő hálózatban. Én akkor voltam ENSZ nagykövet, amikor Magyarország belépett a programba, azóta hazánknak minden évben van ifjúsági küldöttje. A múlt év kiemelkedően sikeres volt. Egy szenior és egy junior ifjúsági küldött dolgozott együtt a magyar fiatalokkal, és az ENSZ különböző helyszínein, New Yorkban, Genfben, Bécsben megosztották a magyar ifjúság gondolatait és problémáit a világgal. Tapasztalatunk, hogy nagyon erős az ifjúság érdeklődése.

Mi az UNESCO küldetése, feladata ma, a nagy paradigmaváltások és válságok tükrében?

Amikor 2011-ben az UNESCO közgyűlési elnöke lettem, két évre három prioritást határoztam meg: elsőként a kulturális sokszínűség tiszteletét, mert ez önmagunk és az emberek iránti tiszteletet jelenti. Második a soft power diplomácia fontosságának és használatának erősítése, ami oktatási, kulturális, tudományos és kommunikációs nemzetközi együttműködéseken keresztül építi a nemzetközi kapcsolatokat. Harmadik a nemek közötti egyenlőség, a nők közéleti szerepvállalásának megerősítése, a nők jogaival való kiemelt foglalkozás. Mindhárom prioritásom alapvetően az UNESCO missziójához kötődő prioritás. Ma, ahogyan az UNESCO missziójáról szóló előadásomban is elmondtam az inkluzív és méltányos minőségi oktatás biztosítása, valamint az egész életen át tartó tanulás lehetőségeinek előmozdítása mindenki számára kiemelkedően fontos számunkra. 
Ahogyan az éghajlatváltozással, a biológiai sokféleséggel, a víz- és óceángazdálkodással, valamint a katasztrófakockázat csökkentésével kapcsolatos ismeretek bővítése. A nemzetközi együttműködés előmozdítása a tudomány, a technológia és az innováció területén kiemelt terület, ahogyan az örökség és a kulturális kifejezések sokszínűségének, védelmének és előmozdításának fokozása.  
Az év prioritásai között van a véleménynyilvánítás szabadságának és az információhoz való jognak a támogatása, és a megkülönböztetés, a gyűlöletbeszéd és a sztereotípiák elleni küzdelem.

Nagykövet asszony nagy szószólója a nők esélyegyenlőségének, kifejezetten az oktatás és a diplomáciában való szerepvállalásuk terén. Hogyan valósítható meg ennek az esélyegyenlőségnek a támogatása?

Van egy saját mozgalmam, amit nagykövetként megalakítottam Párizsban, New Yorkban, és Magyarországon is. Ez a ‘Women4Diplomacy International’, a nők diplomáciában betöltött szerepének erősítéséről szól. Ha a diplomácia a dialógusnak a művészete, akkor ebben különösképpen fontos szerepet játszottak és játszanak mindig is a nők. Ha a nők több és nagyobb szerepet kapnak a közéletben, a nemzeti és globális diplomáciában, akkor az a problémamegoldó képesség, kreativitás, odafigyelés, amiben ott van az empátia, a másik meghallgatása, a mindig valamilyen megoldást találni akarása, akkor az sokkal jobbá teszi a világot. És ebben a mozgalomban nemcsak a professzionális diplomáciáról beszélek, hanem egy megközelítési módról, ami a másik meghallgatásával kezdődik. Ezért a mozgalomban sokfajta remek nő vesz részt, művészek, jogászok, írók és persze diplomaták, akik abban hisznek, hogy a konfliktusok megoldása nem az, ha egymásra lövünk, hanem ha megpróbáljuk megtalálni a közös nevezőt. A nőkben lévő tehetséget nem használni bűn az emberiség fejlődése szempontjából. Ezért nagyon fontosnak tartom azt, hogyha egy nőben rejlik tehetség, és ezt szeretné használni a saját maga, családja, környezete, hazája, az emberiség  érdekében, akkor legyen döntési lehetősége arra, hogy a köz érdekében is dolgozzon.
Azon túl bebizonyította a történelem, ha a békekonferenciákon a nők részt vesznek, és nem csak jegyzetelőként, akkor a béke tartósabb lesz. Ha nőket nem hívnak a tárgyalóasztalokhoz,  akkor azok a problémák, amelyek a nők, gyerekek, család szempontjából fontosak, vagy a nők nézőpontját jelentik, nem kerülnek be ezekbe a dokumentumokba. Tehát nem lehet úgy dönteni, hogy  nem kérdezzük meg a társadalom felét.  Az ENSZ-nek nem volt még női főtitkára. 1945 óta az ENSZ-nek összesen 4 női elnöke volt, mert a kormányok nem jelölnek nőket, nem azért mert nincsenek tehetséges és felkészült nők. 2011-ben, amikor az UNESCO közgyűlési elnökké választott, én voltam a harmadik nő ebben a pozícióban 1945 óta. Ezek nem jó számok. Ezen még sokat kell dolgozni.

Marton Angéla

Fotók: Halmos Máté

A A diplomácia a dialógus művészete – interjú Bogyay Katalinnal bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.