…na nem mintha Varró Dániel már olyan idős lenne, csak számos interjúban kifejtette, hogy többek között azért lehet a költők között egyedi, mert – bár elérte a negyvenet – ahogy egyik versében fogalmaz: „csatában mégsem hulltam el”. Hogyha magamból indulok ki, azt gondolom, hogy egy versszerető ember számos kérdést feltenne kedvenc költőjének. Gondoljunk bele, például József Attilához mennyi kérdésünk lenne… Nos, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Varró Dániellel – minden kedves olvasó – egy korban él, így hát kérdezhettünk tőle.

Hornok Máté egyetemi hallgató fejéből pattant ki az ötlet, hogy meg kellene hívni a pezsgő egyetemi városba a költőt, és végül a TDK Műhely támogatásával valósulhatott meg az esemény. A beszélgetést egyrészt dr. Kovács Gábor, egyetemi adjunktus vezette, másfelől pedig egy kedves gesztusnak köszönhetően – vagyis, hogy az egyetemi hallgatók részéről is kérdezhessen valaki – én lettem a másik kérdező.

Érdekelt Varró Dániel, mint költő, mint ember; érdekeltek a verseinek körülményei, a személyes kötődése a műveihez, vagy például az új kötetének címadó meséje kapcsán – A szomjas troll –, hogy Varró személyében mennyi lelhető fel ebből a „trollságból”. Érdekelt a gondolata arról, hogy szerinte van-e ma egy költőnek felelőssége, és ha van, akkor milyen mértékben? Kell-e irányt mutatni az embereknek? Ezen felsoroltak nagy részéről szó esett az este – de annak a jóleső idegességnek köszönhetően, melyet az váltott ki, hogy közönség előtt még soha életemben nem kérdeztem –, amint kiléptem a könyvtár épületéből, Varró Dániel válaszait egyszerűen elfelejtettem. Így hát ezekről nem is szólok, hanem folytatom életem első – ámbár remélem, nem az utolsó – kerekasztalbeszélgetésének emléktöredékét.

Ha egy beszélgetés erejéig művészemberrel hoz össze a sors, nyilvánvaló, hogy életéből, munkásságából, amennyire csak tudok, felkészülök. De természetesen mindig akadnak olyan szituációk, problémák, amelyekre nem lehet előre felkészülni. Ilyen például a késés. A Varró-est öt órára volt kiírva, én természetesen már négy órakor ott toporogtam a teremben, hogy otthonossá „tegyem” magamnak a teret, de nem tudtam, a költő hogy áll ezekkel a dolgokkal. Az est első örömteli pillanata tehát az volt, amikor Varró belépett a terembe, pontosan húsz perccel a kezdés előtt. Rögtön szimpatikus volt.

Kovács Gábor tanár úrral azt a kérdésfeltevési tervet gondoltuk ki, hogy Ő – mint az irodalomhoz értő ember – tenné fel a költészetről szóló, főként poétikai kérdéseket, míg én inkább a könnyedebb, bulvárszerűeket. Féltem, hogy a kettő hogyan tud majd egy egységgé összeállni, de a visszajelzések alapján elmondhatom, hogy működött a dolog. Varró komolyan vette a kérdéseinket, és humoros megnyilvánulásai pedig oldották a hangulatot. Így történhetett az is, hogy a végén a közönségből számos kérdés került elő, tehát kialakult egy biztonságos környezet, ahol az emberek mertek kérdezni.

A végén a költő dedikálta a „rajongók” otthonról bepakolt Varró-könyveit, amelyekből – csakugyan örömmel láttam –, sok volt. És ha már vég, akkor hadd köszönjem meg dr. András Ferenc tanár úrnak, hogy segített a kérdéseim végleges letisztázásában. Remélem, hogy aki részt vett a beszélgetésen, annak legalább akkora élmény volt az este, mint nekem.

A Varró Dániel és a troll… bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.