– Több könyved is megjelent már az utazásaidról. Főleg milyen történetekről számolsz be ezekben?
– Hétköznapi hősökről, igazi példaképekről, olyan emberekről, akikről büszkén tudok mesélni a gyermekeimnek úgy, hogy számukra is példaképpé váljanak. „Kamu celebek” kíméljenek, azaz olyan emberek, akikről azt se tudjuk, mit dolgoznak, csak nagyon híresek. Igazi, hétköznapi, magyar hősöket, példaképeket akarok állítani az emberek elé.

– Szerinted a könyvekre, a riportfilmekre vagy a közönségtalálkozókra fogékony leginkább a közönség?
– Mindegyik más műfaj. Ha a tökfőzeléket és a rántott sajtot is szereted, nem tudod megmondani, melyik a jobb. Kinek ez, kinek az. Nem akarok álszerény lenni, de zsúfolásig tele van a terem, úgyhogy bizonyára valamire kíváncsiak. Két lehetőség van: hazamegy félezer ember iszonyatosan csalódottan, vagy boldogok lesznek. Én azért vagyok itt, hogy ez utóbbi történjen meg.

– Miért tartod fontosnak, hogy a világ ezen elzárt és katasztrófa sújtotta területeit bemutasd az embereknek?
– Azért, mert a pokol mélyén dolgoznak az igazi angyalok, az igazi hősök és példaképek.

– Mi a sikered titka, mitől vagy jó riporter?
– Az, hogy én jó vagyok, az egy szubjektív dolog. Ha most kinézünk a terembe, akkor igencsak jó vagyok. (nevet) Nincsen titkom. Engem bárki átölelhet, én mindenkinek adok autogramot, velem bárki fotózkodhat. Megközelíthető ember vagyok, nincs sztárallűröm. Két kérésem van: legyen mentes ásványvíz és Colombo közben senki se zavarjon. Ezek ilyen egyszerű dolgok szerintem.

– Mindig is motivációt éreztél ahhoz, hogy ezzel a szakmával foglalkozz?
– Nem. Szénbányász akartam lenni, mint az apukám. De bezárták a szénbányákat.

– Vannak-e újabb céljaid a jövőre?
– Az előadás előtt beszélgetünk, úgyhogy itt egy darab tervem van: ez az ötszáz ember boldogan és elégedetten menjen haza. Minden este csúcstámadás, én minden este fel akarok menni a Himalája tetejére. Nem kell, hogy érdekeljen téged, hogy én milyen jó voltam és milyen jó leszek. Ezek az emberek erre az estére váltottak jegyet. Ha holnap reggel megkérdezed, hogy mi a célom, akkor azt mondom: nagyon jó műsort szeretnék csinálni a hétvégére, hogy odategyük magunkat a Tvrutko szerint a világ című új műsorral kapcsolatban. Ha megkérdezed, hogy év végén mi a célom: egy nagyon jó könyvet szeretnék csinálni. A cél maga az, hogy szeretnék közel kerülni az emberekhez. Most éppen egy hatvanezres városban vagyunk, ahol itt van ötszáz ember. Ebből úgy néz ki, ma este ez sikerül. Célom, hogy bebizonyítsam, nem nekünk a legrosszabb a világon.

Klózer Kitti
Fotó: R. T.

A Példaképeket állítani bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Tolongott a tömeg a B épület aulája előtt, bent alig lehetett szabad ülőhelyet találni. Szerencsére a szervezők gyorsaságának köszönhetően a hallgatóság összes kíváncsi tagja időben helyet tudott foglalni és kezdetét vette a kétórás műsor. A Pulitzer-emlékdíjas műsorvezető-riporter kezdetben vicces történeteket mesélt korábbi fellépéseinek tapasztalatairól, ezzel hangolva a közönséget a folytatásra. Később beszámolt élményeiről a világ két legmulatságosabb diktatúrájában, Észak-Koreában és Türkmenisztánban. Majd elmondta azt is, milyen érzés volt hazaérkezni hazánk utolsó hadifoglyával. A lelkes közönség egy percig sem unatkozott, minden percet lekötöttek az érdekes, humoros és néha szomorú történetek. Az est vége felé közeledve lejátszottak egy videót, melyet Haitin készítettek a katasztrófa utána időkben a Baptista szeretetszolgálat munkatársaival és Weisz Fannival. Ez rendkívül érzékletesen mutatta be azt a földi poklot, mellyel az ott lakóknak nap, mint nap szembe kell nézniük. Az est végén beszélt még többek között a világhírű szerb fiatalemberről, aki kezek és lábak nélkül is képes boldogan teljes életet élni, valamint Kembe Sorelről, aki valóra váltotta álmát és eljutott az olimpiára. Úgy gondolom, hogy aki ellátogatott erre a találkozóra, annak felejthetetlen élményben volt része.
Fotó: R. T.

A 2 óra a Föld körül bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

November volt. A hó hatodik napja. Péntek. Szürkült az idő, és egyre csak sírt az Égi Anya. Az estében hideg pára szállt az elgémberedett ujjaimra, és jóleső érzés volt belépni a Városi Művelődési Központ meleg előterébe. Több tucat szempár szegeződött rám, az újonnan érkezőre. Mindannyian azonos céllal töltöttük a VMK-ban az esténket. Kíváncsi olvasók, rajongók, barátok, ismeretlen ismerősök. Kíváncsiak voltunk a Könyvre. Kíváncsiak voltunk Rá. Az íróra, újságíróra, riporterre, magánemberre, aki mindig olyan odaadó szeretettel beszél feleségéről, valamint két pici gyermekéről. Kíváncsiak voltunk rá, aki többször megjárta a Poklot, hogy megmutassa, ahhoz képest mi a Paradicsomban élünk. És mégis sokszor panaszra húzodik a szánk…

November 6-án a Pulitzer-emlékdíjas Vujity Tvrtko tartott könyvbemutatót, az országjáró „turné” során elsőként Veszprémbe érkezett. A könyv alig jelent meg, máris hatalmas sikert aratott az olvasók körében. Már a cím is árulkodó: Menekülés a pokolból. A két órás könyvbemutató est Vujity Trvtko köszöntő szavaival kezdődött, és röviden felvázolta, mire számíthat a Tisztelt Olvasó, ha leveszi a polcról ezt a könyvet. Elmondta, hogy egyik legfontosabb helyszínként tekint Veszprémre, és bevallottan közel áll szívéhez a város, amelyre mi magunk is úgy tekintünk, mint a Világ közepére. Az est üzenetét úgy fogalmazta meg, hogy nem nekünk, magyaroknak a legrosszabb. Szerinte a mi problémáink luxusproblémának számítanak ahhoz képest, amikkel egy szomáliai magyar lánynak kellett szembenéznie. Ezek után jogosan tette fel a költői kérdést. Van-e jogunk itt Európában mosolyogni? Igen, Kedves Olvasó, van-e jogunk? Ha az olyan egyszerű kérdésre, hogy mi újság Veled, előkapod a farzsebedből a legutóbbi orvosi leletedet és lelked minden keserűségét a másikra árasztod, nem gondolsz arra, hogy lehetne rosszabb is. Élhetnél napi 400Ft-ból, élhetnél háborús övezetben, könyöröghetnél csak egy csepp tiszta ivóvízért. Ugye, nem is olyan rossz nekünk „itthon”? Tvrtko nem titkolt szándéka a példaképek bemutatása. Akik a győzelemre teszik fel mindenüket, készen arra, hogy bármikor elbukhatnak, de utána ismét talpra állnak. Példakép ma Kulcsár Anita, Kolonics György, Fehér Miklós és Marian Cozma. A nevek felsorolása után mély és egyre nyomasztóbb a csend a teremben. Szinte fullasztó. A színpadon álló riporter így előveszi tarsolyából a régi történeteket, kicsit sekélyebb vizekre lapátolja közös csónakunkat, és már nem a könnytengeren, hanem a nevetéstől kicsorduló patakokon haladunk tovább.

Menekülés a pokolból. A kitűnő könyv három egységből áll. Első része a magyar származású, de Szomáliában felnevelkedett Németh Szamira igaztörténete. Ő megmenekült a Pokolból. Hazajutott a brutálisan, fehér bőrszíne miatt lemészárolt édesapja szülőhazájába, és új lehetőséget kapott az Élettől. Újra megtanulhat élni, álmodni, ragaszkodni, és olyan országban teheti mindezt, ahol érték az emberi érték. Egy dolgot nem kell újra tanulnia. A nevetést. Az alig húsz esztendős lányról sugárzik a derű, örök optimizmus, elégedettség, meleg barna szemei nem árulkodnak. Csak a múltja. Az átélt borzalmak, amiket nem ő választott. Rákényszerítették. Mert talán rossz helyen és rossz időben született. Szomáliában.

A második részről nehéz beszélni. Sporttragédiák. Amik azért döbbentenek meg, mert szerintünk a bálványozott sportolókkal sosem történhet baj. Erősek. Egészségesek. Jól edzettek. Példaképek. Akik miatt olyan jó érzés magyarnak lenni, ha felcsendül a himnusz. Emberi történetek. Tragédiák. Váratlanul csapnak le ránk, és nincs idő sem búcsúra, sem felocsúdni a megváltoztathatatlanból. Veszprém, kézilabda, Marian Cozma. Az ember torka akkor is elszorul, ha sosem volt ott egy kézilabdameccsen sem. Nem hiszem, hogy korral jár, amiért megkönnyezem a könyv ezen részét…

A Pokol harmadik lépcsője az oroszországi Beszlán városka. Vérfürdő egy iskolában, ahol csecsen terroristák csaptak le civilekre. Gyerekekre. Iskolai évnyitón. „Ezek a gyerekek ma már mindannyian halottak. Mind a 187-en. Születésnapjuk dátuma különbözik, a haláluké nem.” A több mint ezer túsz közül 187-en haltak meg egy olyan értelmetlen harc miatt, ami napjainkban is folyik, nevezetesen az önálló Csecsenföld létrehozásáért. Az olvasónak cikáznak a fejében a gondolatok, és a megválaszolatlan kérdések, amiket Tvrtko nem írt le, de a sorok között ott rejtőzik a családapa, aki mellékállásban riporter.

Az előadás után megnéztük azt a videofilmet, amit Vujity Tvrtko készített Német Szamira hazahozataláról, magyarországi élményeiről. A meghatódott közönség vastapssal jutalmazta a közvetlen, humoros, és mindenki számára „jófejhaveraszomszédbólakitezeréveismerek” típusú alkotót. Ezt követően Tvrtko mindenkinek dedikálta könyvét, egy-egy kedves mondat és mosoly kíséretében. Ami neki rutinfeladat volt, az másnak hatalmas élményt jelentett. Egy aláírás. Egy közös kép. Egy üzenet a könyvbe. Egy kedves mosoly. Nekem, mintha a vesémbe látna, írta a könyvembe: „You can do it”. Talán a foglalkozásként megjelöltek mellett mellékállású sámán is? : ) Nem csodálkoznék, hisz olyan sokoldalú!

Menekülés a Pokolból. A lebilincselő, elborzasztó, felemelő könyvet Mindenkinek csak ajánlani tudom! Nagyszerűsége abban áll, hogy az Élet írta színdarabról van szó, ahol a szereplők valós emberek, és nincs főpróba, csak premier. Két napos olvasmány, mert egyszerűen nem lehetett letenni, akármennyire is szerettem volna. Nem tudtam addig semmi másra figyelni, míg be nem fejeztem ezt a könyvet. Míg ki nem menekítettem mindenkit a Pokolból. És már megtaláltam a példaképemet is a lapok között. Ezért hálás vagyok Neked, Vujity Tvrtko!

A You can do it bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.