Nem most kezdődött a Pannon Egyetemes pályafutása, de nem is csak a Nagykanizsai kampuszon. Jól tudom?

Valóban, itt szereztem meg a doktorimat, és Gaál Zoltán professzor úr volt a témavezetőm.

Mit tanult tőle?

Igazából mindent, ami a menedzsmenthez kapcsolódik. Szerencsés vagyok, hogy láthattam Gaál Zoltánt rektorként. Nagyszerű volt, amikor az egyetem vezetőjeként, kiemelkedő képességű stratégiai menedzserként dolgozott. Érdekes volt figyelni, ahogy megragadta az intézmény fejlesztésének témáját – tehát ebből a szempontból is tanulhattam tőle. Amikor 2007-ben befejeződött a rektori ciklusa, Gaál professzor Úr vállalta, hogy kéthetente eljár Nagykanizsára – ahol én akkor a kampuszt vezettem –, és mint egy coach, segít nekem. Megállapodást kötöttünk, mely így szólt: akkor lesz a coach-om, ha ezen találkozások során a vásárcsarnokba megyünk, és hurkát meg kolbászt eszünk.

Így is történt?

Pontosan. Én kezdő vezetőként vívódtam a saját kérdéseimmel, a kampusznak a jövőjével kapcsolatban, de ezekre a találkozókra összegyűjtöttem azt a csomagot, ami a lelkemet nyomta. Gaál tanár úr soha nem mondta meg, hogy mit csináljak, sokkal inkább rávezetett a válaszokra. Azt mondta, ha felteszel magadnak egy megoldásra váró kérdést, mindig adj háromféle választ rá: mi lesz, ha sikerül, mi történik, ha közepesen sül el, és mi van akkor, ha nem működik. Jó sokszor végigvezetett ezen az úton, mire végül elsajátítottam ezt a fajta gondolkodást. Megtanított arra is, hogy ha adódik egy megoldásra váró feladat, akkor nem kell feltétlenül problémaként tekinteni rá. Hívjuk feladatnak, ami átalakításra, új megközelítésre vár. Elmondhatom, a kommunikációt is – hogy miként kell emberségesen beszélni a kollégákkal – tőle tanultam. Hatalmas szerencse, hogy az élet összehozott Gaál professzor Úrral.

Vajon Gaál Zoltán mit látott meg Önben? A tehetséget? Az igyekezetet? Tehát miért segített Önnek?

Azt láthatta, hogy elköteleződtem a tenni akarásnak. Hogy száz százalékig hittem abban, amit csináltam. A kampusz felépítésében, a nemzeti innovációs rendszer újraépítésében, a Pannon Egyetem megerősítésében.

Hogyan lehet megerősíteni? Vagyis milyen célokat fogalmazott meg, amikor a kuratórium élére került?

Három fő irányelvet határoztunk meg, a kuratóriumi tagokkal közösen. Az első, hogy az egyetemre sokkal több nemzetközi hallgató, és ugyanígy kutató kellene. Rendkívül fontos ügynek tartom, egyszerűen azért, mert a világ keleti felén sokkal több a fiatal, viszont mi a nyugati felén vagyunk. Hosszú távon elöregedhet a régió. A második pillér az online világ előretörése, így a digitális platformok megteremtése. Az egyetemi élet egyik lényege a személyes jelenlét, ez egyértelmű, ugyanakkor a világban létezik egy másik típusú megközelítés: legyen elérhető az oktatás a világ különböző pontjairól. A harmadik dolog, ami a jövő szempontjából meghatározó, hogy belássuk: az egyetem egy cég, amely nagy kapacitással rendelkezik. Ebből a cégből még nem hoztuk ki azt a forrásmennyiséget, amit ki lehetne. Persze ez sem öncélú, minél több saját bevételünk lesz, annál több területet tudunk fejleszteni.

Mennyire reális, hogy ezek a célok belátható időn belül megvalósulnak?

Elindultunk az úton, a külföldi hallgatók erőteljes bevonásához meg kell alapozni az oktatási hátteret, a kollégiumi szolgáltatást, de ezekből már mind van tapasztalatunk. Nem lesz könnyű megismerni a sokféle kultúra szokásrendszerét, de a cél az, hogy 3-5 éven belül ne csak párszáz, hanem ezer feletti külföldi hallgatója legyen az egyetemnek.

Hogyan látja a digitális oktatás lehetőségeit?

A következő években már elstartolhat, tehát beindulhatna néhány diplomát kibocsátani képes online képzésünk. Mindemellett maximálisan hiszek a jelenléti oktatásban, de a kettő nem zárja ki egymást. A harmadik pillér megvalósítása is látótávolságban van. El kell érni, hogy öt éven belül a teljes bevételünk látható százaléka piaci legyen. Elsőre kevésnek tűnik, de amikor erről beszélek, már nem a hallgatók költségtérítéses befizetésére utalok, és nem is az épületek szabadon álló dolgainak bérleti szerződésbe adására, hanem olyan innovációs együttműködésekre, kutatásokra, és közös cégekben termelt bevételekre, ami piaci alapú. Mindezt összegezve elmondhatom, bőven akad feladat, de remek csapatban dolgozom!

(Fotó: Szabó László)

A „Elköteleződtem a tenni akarásnak” – interjú Birkner Zoltánnal bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Úgy tudom, több szálon is kötődsz a városhoz. Pontosan hogyan?

Egyrészt anyukám veszprémi, igaz, csak húszéves koráig lakott Veszprémben, a Bezerédi utca 1. szám alatt. A nagybátyám is sokat mesélt, például a híresen intelligens Böbe majomról, a csimpánz az Állatkertben ki-be fűzte a cipőjét. Másrészt pár évadon át irodalmi vezetője voltam a színháznak. Az egyik színdarabomnak itt volt az ősbemutatója. De ha nem lennének családi és szakmai kötödéseim, akkor is úgy gondolnám, hogy Veszprém gyönyörű város, többször megfogalmazódott már bennem, milyen jó lehet itt élni. Csak a szél nagy.

Nyilván megszoktad már, hogy faggatnak, de egyébként mennyire vagy „mesélős” a hétköznapokban?

Általában nem én vagyok a társaságok nagy hangon sztorizgató középpontja, de ha a barátaimmal találkozom, szoktam azért mesélni ezt-azt én is. Erről a mai beszélgetésről is fogok, főként azért, mert nagyon jól éreztem magam. Sokan voltak, és kíváncsian figyeltek, ami jó érzés.

Előfordul, hogy az olvasóiddal történő találkozás során hosszan tartó barátság születik?

Különféle kapcsolatok alakultak már ki ilyen úton-módon. Konkrét, mély barátság ritkábban, de azért erre is van példa.

A beszélgetésen szóba került legújabb regényed, a Hold on. Úgy tűnik, a magány fogalmának egy új értelmezését ismerhetjük meg: „semmivel nem érzek nagyobb eufóriát, mint akkor, amikor rájöttem, hogy magamra maradtam, ahogy valójában mindig akartam, talán mert ő belefér ebbe a magamra maradásba, sőt így igazi minden…”. Ezek a már-már romantikus ellentmondások mennyire egressys motívumok?

Nem szoktam elemezgetni magam, biztos vannak „egressys motívumok”, stílusjegyek, de eközben azért törekszem arra, hogy nyelvileg, stilisztikailag, hangulatilag különbözzenek a műveim egymástól. Az idézet a Hold on utolsó fejezetéből van, én nem érzem se romantikusnak, se ellentmondásosnak, persze lehet, hogy nincs igazam.

Azt nyilatkoztad egy helyütt, hogy egyik születésnapod alkalmából a Százezer eperfa című regényed főhelyszínén, a Margit-szigeten található eperfánál leptek meg barátaid, rokonaid. De azt is hallottam, hogy finoman szólva elég ironikusan sikerült az összejövetel. Elmeséled, mi történt pontosan?

A Százezer eperfa elején özönvízszerű vihar tör a városra, a főhősök a margitszigeti eperfa alatt vészelik át a katasztrófát, amelynek során egyébként sokan meghalnak. A születésnapos piknik verőfényes napsütésben kezdődött, aztán a végén olyan jégesős vihar jött a semmiből, hogy gyakorlatilag megidézte a leírtakat. Úgy tudom, az évtized legnagyobb esője söpört végig a Szigeten. A regényben a vihart teljes szélcsend követi, ami apokaliptikus következményekkel jár, szerencsére ez nem következett be, az élet ebben már nem utánozta az irodalmat.

Ha a következő születésnapodat a Holdra szerveznék, belevágnál?

Persze, bár kicsit drága buli lenne, főleg, ha a barátaim is jönnének. Mindenesetre fél év még hátravan a következő születésnapomig, van idő a megszervezésére.

Fotók: Hornok Máté

A Interjú Egressy Zoltánnal bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.

Bár a történet sokaknak a filmvászonról vált ismertté, érdekes, hogy David Seidler darabja az eredeti mű. A cselekmény 1936-ban kezdődik és VI. Györgyről szól, akit pszichés eredetű dadogása tesz alkalmatlanná a tömeg előtti megszólalásra. Sok beszédtanárnál járt már, de egyik sem tudott segíteni neki. Végül az élet egy új beszédterapeutához sodorja, Lionel Logue-hoz, akiben nemcsak nagyszerű tanárra, de igaz barátra is lelhet.
A filmet látva kíváncsian vártam a színpadi változatot. Azt gondolom, nem csak a saját nevemben mondhatom el, hogy nagyon jó előadás született. A közönség a szívébe zárta a darabot, volt, hogy állva tapsolva viszonozták a színészeknek az élményt.
A szöveg jól érthető és szellemes is. Csankó Zoltán, aki a királyt játssza, hihetetlen pontossággal és koncentráltsággal jelenítette meg a dadogós királyt, nagyon hitelesen formálta meg.

Csík György díszlettervező érdeme, hogy a színpadképet és a korabeli jelmezeket látva egy igazi angol környezetben érezhetjük magunkat. A szereposztás nagyon találó, Kőrösi Csaba játssza a király beszédtanárát, aki hihetetlen természetességgel jeleníti meg a szerepét. Nagyon szerethető a karaktere. Azzal, hogy egy leendő király megy hozzá tanulni, nem változtat módszerein, viselkedésén, sőt még a szabályokat is megszabja az ország legfőbb emberének. Mégis a darab végére sikerül szoros barátságot kötniük.

Aki a nehéz időszakban végigkísérte a királyt, az nem más, mint a felesége, akit Halas Adelaida játszott. Ő találja meg az utolsó beszédtanárt is, akit titokban keresett fel, hogy a férje ne tudja meg. Rettegnek attól, hogy ha király lesz, akkor hogyan fog megszólalni a nép előtt.
A filmről, a darabról, a pályáról kérdeztem a Jászai Mari-díjas színművészt, Csankó Zoltánt.

Mennyire befolyásolta a színpadon eljátszott királyt a filmben szinkronizált király?

Nagy segítséget adott. Tudtam, hogy képes leszek arra a dadogásra, amire szükség van a darabban, hiszen a film nagy gyakorlatot adott. Természetesen sok gyakorlás tette lehetővé azt, hogy jó legyen. Ami érdekes, hogy amikor megtudtam, hogy én fogom játszani a királyt, akkor nem a dadogás része kezdett el érdekelni, hanem a király viszonya Lionel Louge-val, a beszédtanárral, akit egyébként Kőrösi Csaba alakít. Nagyon mélyek a közös jeleneteim vele, és természetesen a feleségemmel is, akit Halas Adelaida játszik.

Volt beszédtanára a színházi próbákon?

Nem igényeltem a darabhoz segítséget, mert megnéztem a film extráiban az összes nyilatkozatot a rendezőén át Colin Firth-éig. Mindenkivel készült egy kis beszélgetés, ezekből kiderült, hogy Colin Firth egy logopédus segítségét kérte, akivel együtt elemezték György eredeti beszédeit. Ez nagy segítség volt. Ha ma találkoztam volna először a helyzettel, akkor biztos, hogy sokkal jobban utánanéztem volna. De így is megnéztem az interneten fellelhető beszédeket György királlyal. Viszont azt nem csinálhatom meg a színpadon, amit Colin Firth a filmben, mert a kettő egészen más. Őt közelítve mutatják, pontosan látszik, hogy küszködik azzal, hogy megszólaljon. Nekem más szempontokat is figyelembe kell vennem ahhoz, hogy a dadogás és a küszködés eljusson a nézőtér minden szegletébe. A filmben mint szinkronhangnak nehezebb dolgom volt, mivel ott úgy kellett dadognom, ahogy Colin Firth, a darabban pedig úgy, ahogy a rendezővel, Funtek Frigyessel megbeszéltük. Néhol intenzívebben, néhol pedig egy kicsit jobban el lehetett engedni. Az, hogy meddig dadogok egy hanggal, az függ a napi diszpozíciómtól is, vagy a közönségtől. Persze vannak olyan részek, jelenetek, ahol nem változtathatom meg egyik estéről a másikra, hanem kötöttek a hangok.

Jobban elfárad ennél a darabnál, mint a többiben?

Igen, önmagában az is fárasztó, ha ennyi szöveget el kell mondani, a dadogás viszont nagyon megnehezíti. Hihetetlen nagy koncentrációt igényel, mert közben a jelenetet is játszanom kell, érzéseket kifejeznem, partnerre odafigyelnem, sőt már a következő mondatot is meg kell fogalmaznom magamban, miközben még az előzőben dadogok. Tehát nehéz, de nagyon élvezem.

A véletlen műve az, hogy épp Ön kapta a szerepet?

Igen, amikor az igazgató úr felkért a darabra, akkor még nem is tudta, hogy én szinkronizáltam a filmben. A rendező, Funtek Frigyes tudta, de nem ezért esett rám a választás.

A színészeten kívül foglalkozott rajzolással, festészettel. Hogy áll most ezzel?

Már egy ideje sajnos nem festek. Életem fő műve volt az az állatos kép, amin két évig dolgoztam, de most nincs időm rá. Régebben előadások után álltam neki festeni, akkor jobban bírtam az éjszakázást. Terveztem azt is, hogy egy tenger alatti világot is megjelenítek a vásznon, de az nagyon sok időbe telik.

Azt mondják, a színészi pályához hatalmas szerencse kell. Mit gondol erről?

Ez így van, őrületesen nagy szerencse kell, és persze tehetség is. Sok mindenen múlhat a pálya alakulása, és az, hogy az ember éppen jó helyen van-e, például azon is, hogy kit neveznek ki igazgatónak. Én szerencsésnek tartom a pályám alakulását, de persze volt, hogy nem volt szerencsém. Amikor Alföldi Róbertet nevezték ki a Nemzeti Színház élére, akkor sejtettem, hogy nem menekülhetek meg és én is áldozat leszek. Ugyanakkor sokan próbáltak megmenteni. Ha akkor Balikó Tamást választják meg, akkor ott maradhattam volna, hiszen vele sokat dolgoztam, jól ismertük egymást. Akkor ez nagyon nagy csapás volt, nem tudtam, hogyan tovább. Nem vagyok az a fajta, aki hívogatni kezdi a színházakat, de szerencsére jöttek a megkeresések. Ács János kért fel a Győri Nemzeti Színházba, hogy játsszam el George-ot a Nem félünk a farkastól című darabban. Nagy siker lett, ennek köszönhetően ott ragadtam Győrben. De még rögtön a felkérése után két héttel hívott fel Ascher Tamás, aki a Katonában kínált fel nekem szerepet, de az akkor már ütközött a győrivel. Azt, hogy mi lett volna, ha előbb hív fel Ascher Tamás, már nem fogjuk megtudni, hiszen nem tudunk visszamenni az útelágazásokhoz, amiket az élet ad. Az út nemcsak jobbra és balra ágazik el, hanem mindenfelé.

Most szabadúszó?

Hivatalosan szabadúszó vagyok, bár Győrben szeretnek társulati tagként említeni, tehát a társulati lét az abszolút megvan bennem. Itt Veszprémben is nagyon jól érzem magam. Mindig félek, ha új helyre megyek, de egyből befogadtak, mindenki nagyon segítőkész, és nemcsak a színészkollégáim, hanem minden itt dolgozó. Ráadásul nagy felkészülést igényel a darab, de nekem már nem kellett apró dolgokkal foglalkoznom, amik megnehezítették volna a munkámat.

Van szerepálma?

Szoktam mondani, hogy egyszer Willy Lomant eljátszanám, vagy Don Quijote-t. Tímár Józsefből írtam a diplomamunkámat, ő mondta, hogy soha nem kért szerepet, mert hogy nézne ki, ha éppen azon bukna meg. Nagyon tetszett ez a gondolata.

Volt olyan, hogy szeretett egy szerepet, de az úgymond nem szerette viszont?

A Radnótiban játszottuk Zsótér Sándor rendezésében A király mulat című darabot. Kovács Adél volt a szerelmem, én voltam a herceg és Kulka János volt Rigoletto. Annak ellenére, hogy prózai darab volt, rendesen az opera részleteiből énekeltünk egyet-egyet. Eszterházy Péter mondta, hogy annyira a hatása alá került, hogy szívesen írna róla. Nagyon szerettük, de valamiért mégsem lett annyira sikeres, eléggé megosztotta a közönséget.

El szokta olvasni a kritikákat?

Volt egy időszak, amikor egyáltalán nem olvastam el őket, mert annyira felbosszantottak. Mást írtak, mint amit én láttam az adott este. Nemcsak arról beszélek, amiben én szerepeltem, hanem amikor a közönség soraiból teljesen másképp láttam a dolgokat, mint a kritikus. Ha jót írnak, annak nagyon örülök, de összességében nem szeretem a kritikákat, mert vannak olyan kritikusok, akik úgy érzik, hogy az a jó kritika, amikor sértegetik az alkotókat, és ez engem mélyen felháborít. Miért nem feltételezik azt, hogy mindenki jót akar, csak esetleg nem sikerült? Miért kell húsbavágóan megalázni embereket? Ugyanakkor visszafelé nincsen lehetőségem felszólalni, mert ha írok egy választ, akkor én leszek nevetséges. Ezt a kiszolgáltatott helyzetet nehezen viselem. Tudok olyanokról, akik reagáltak adott kritikákra, de szerintem abból is csak rosszul lehet kijönni. Természetesen építő jellegű kritikákra szükség van. Régen volt egy kritikus, aki MGP néven publikált, Molnár Gál Péterről van szó. Ő egy nagy ikonja volt a kritikaírásnak, ma sokan őt akarják utánozni, de nem tudják, hiszen ő egy zseni volt. Annak ellenére, hogy bántó kritikákat is írt, mindenki túltette magát rajta, hogy ő így ír, végül mindenki csak nevetett rajta. Például amikor azt írta, hogy alig vártuk, hogy Garas Dezső kimenjen a színpadról, tudtuk, hogy ez nem igaz, ugyanakkor olyan szellemesen írta le, hogy mindenki fogta a hasát a nevetéstől.

Hol láthatja a közönség ebben az évadban Önt?

Itt Veszprémben játsszuk még A király beszédét. Ezen kívül most próbáljuk Győrben Egressy Zoltán Édes életek című darabját, ami egyébként ősbemutató lesz. Áprilisban éppen Alföldi Róberttel fogok együtt dolgozni Szombathelyen, Ben Jonson Volpone című darabját viszi színre. Ott májusban lesz a bemutató, majd néhány napra rá Gorkij Éjjeli menedékhely című alkotását kezdjük el Valló Péterrel ismét Győrben. Annak majd ősszel lesz a premierje, tehát nyáron kondiban kell tartani a szöveget, az előadást.

Szabó Eszter

Fotó: Veszprémi Petőfi Színház

A „Azzá leszek, amitől mindketten rettegünk”– A dadogós király története színpadon bejegyzés először Egyetemünk-én jelent meg.