2009. 04. 28. Egy külföldi feljegyzései

Pihenni érkeztem a „királynék városába”, amely az útikönyv szerint egy békés, csendes, nyugodt hely. A várból lesétálva úgy gondoltam, kiülök egy kávéház teraszára és meghallgatom a déli harangjátékot. Nem voltam felkészülve arra a látványra, ami fogadott: hangos és izgatott fiatalok tömkelege nyüzsgött a téren. Először valamiféle különös népszokásra gondoltam, aztán kíváncsiságom erőt vett rajtam és odaléptem a téren állókhoz, akik ezt válaszolták:

– Hogyhogy mi ez? Hát most szabadul ki a VEN szelleme!

Ettől sem lettem okosabb. Egyszer csak népviseletbe öltözött emberek lovashintón jöttek a tér felé. A Bakonyi Betyárok a biciklitárolók mellé lótárolót, a padok helyett pedig szénabálákat ígértek a tömegnek és a hivatalos köszönésnek bevezetnék a „Pálinkás jó reggelt!”-et. Később újabb jelmezes csoport bukkant fel: a VEN Kalózok szünettel, rummal és a Balaton közelebb hozásával csábították a nézőket. Végre egy csapat, akiket felismerek! A VEN In Black-ben a jól ismert film alapján beöltözött csapattagok vízipisztollyal, tánccal és energiaitallal akarták meghódítani a nézők szívét. A Hotel VENtol élő zenével és korhű ruhákkal teljesen át tudta adni a „rock and roll” életérzést illetve egyetem körüli fodrászatokat és régi stílusú görkoris fagyizókat ígértek. A VEN Boy VEN Hefner-je több csinos, fiatal lány kíséretében érkezett a térre és a közönség nagy örömére fotózkodási lehetőséget is felajánlott a hölgyek nevében. A körülöttem állók lelkesen fordították a beszédeket, és még egy számomra ismeretlen angolsággal beszélő „CNN tudósító” is faggatta a közönséget. Természetesen a fővédnökök is beszédet tartottak. A tömeg egyszer csak elindult és engem is magával sodort. A tüntetéshez túl vidámak – gondoltam magamban, persze a jókedvük rám is átragadt. Úgy döntöttem, hogy velük tartok, akárhová is mennek. Hosszú utat tettünk meg a programok helyszínéig, ahol a csapatzászlók felavatása és az DIRH központi műsora következett. A nap vége felé kezdtem megérteni, hogy mi is az a VEN szelleme. De azért a veszprémiek furcsák néha.

László Eszter