35 éves a Humántudományi Kar
Harmincöt év nem csupán szám – történetek, arcok, órák, kérdések és válaszok sűrű szövete. A Pannon Egyetem Humántudományi Kara három és fél évtizede ad teret gondolatnak, dialógusnak, emberi és szakmai kapcsolódásoknak. E jubileum alkalmával nem statisztikákat és évszámokat mutatunk meg, hanem emlékeket, hangulatokat, személyes pillanatokat. Mit jelent itt lenni, itt tanítani, itt tanulni – egy karon, amely sokak számára nemcsak munkahely, hanem otthon is. Az ünneplés ezúttal belülről indul: oktatók és vezetők mesélnek arról, miért dobban meg a szívük az emberrel foglalkozó tudományok fontosságán gondolkodva.
Navracsics Judit, volt dékán
2017-től dinamikusan fejlődő karrá váltunk, ami annak is volt köszönhető, hogy a korábban egymástól teljesen szegregált 6 épületből a Kart alkotó intézetek egy épületbe költözhettek – az N épületben kaptunk egy teljes folyosót, ahol az oktatókat és az adminisztrátorokat, valamint a Dékáni Titkárságot elhelyezhettük. Így elkezdhettünk dolgozni a Kar egységesítésén, elkezdhettük formálni az identitásunkat. Ez nemcsak a munkatársaknak volt üdvözítő, de a hallgatók is örültek annak, hogy nem kellett épületről épületre rohangálniuk az órák között, és bármelyik oktatót könnyen elérhették. A munkatársak pedig megismerhették egymást, és megkezdődhetett az a közös gondolkodás és közös munka, aminek eredményeként számtalan új, interdiszciplinárisnak mondható szakok születtek, a hallgatói létszámunk megsokszorozódott. Mindez persze nem valósulhatott volna meg az Egyetem vezetésének – Gelencsér András rektor és Kovács Gyula, majd Csillag Zsolt kancellár – nyitottsága, rugalmassága, segítsége, támogatása nélkül. Az új szellemiség magával hozta a nevünk megváltoztatásának igényét is. A korábbi Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar elnevezés már nem tükrözte a kari kompetenciákat, ezért jónak láttuk változtatni. A jelenlegi Humántudományi Kar jobban lefedi mindazt a skálát, amely az oktatásunk és kutatásunk egészét összefoglalja.
A dinamikus fejlődés nagyon sok személyi változást is okozott. Sok oktató elment a Karról, de helyükre új szellemiséget behozó, kiváló, kreatív munkatársak érkeztek, akik jelentősen hozzájárultak a Kar megújulásához. Az új kollégák érkezése felpezsdítette az életet, a régi kollégák új lendületet kaptak, megindult a közös tervezgetés, gondolkodás, majd a tettek mezejére léptünk, így számtalan új alap- és mesterszakot tudtunk kidolgozni, akkreditáltatni, és a továbbképzési spektrumunk is megújult. Fontos lett számunkra, hogy a régió fejlesztésében is részt vegyünk, így a környékünktől csak messze elérhető szakokat (óvodapedagógus, tanító, pszichológia, kommunikáció- és média, mentálhigiénés kapcsolat- és közösségépítő stb.) is indítottuk. Ezeknek a szakoknak a kidolgozásához teljes kari egységet hoztunk létre, szinte nincs olyan intézet, amelyik ne venne részt ezeknek a szakoknak az oktatásában. A kor szellemiségével is azonosulva, szintén az új kollégák érkezésével, a palettánkat olyan új szakokkal is bővítettük, amelyekben úttörők voltunk az egész országban (pl. E-learning fejlesztő), bevezettük a távoktatást is.
Az Egyetem más karaival való szakmai és emberi kapcsolataink megváltoztak. Ma már oktatási és tudományos együttműködéseink vannak, közös képzésekkel, projektekkel. Úgy tűnik, jobban része vagyunk az egyetemnek, és kiderült, hogy nemcsak a saját hallgatóink számára tudunk újdonságokat nyújtani, de más karok is igénylik az általunk fejlesztett kurzusokat (tanulásmódszertant). Képzéseket tartunk a nem pedagógiai végzettségű oktatóknak is a lemorzsolódás elleni küzdelem sikeressége érdekében.
Nem könnyű új szakokat akkreditáltatni, hiszen verseny van az egyetemek között a hallgatókért. Szerencsére az Oktatási Hivatal is felismerte, hogy szükség van a szakjainkra, így a kezdetben sikertelen próbálkozásunk ellenére engedték indítani azokat a szakokat, amelyekre nem kaptunk eleinte akkreditációt, és később, a munkánk eredményét látva, sikeresek lettek az akkreditációk is. Ebben áldozatos munkát vállaltak a kollégák, különösen a szakfelelősök, akiknek nagyon hálás vagyok a kitartásukért, igyekezetükért.
Korábban csak intézetet, nyelvvizsgaközpontot és doktori iskolát vezettem. Ez többnyire azonos érdeklődésű és célú emberekkel való foglalkozást jelentett. Meg kellett tanulnom együttműködésre bírni olyan embereket, akiknek korábban látszólag semmi közös nem volt a munkájában. El kellett érni, hogy közös céljaink legyenek, hiszen így lehet csak a kari identitást erősíteni.
A Kar jelenleg is fontos része az Egyetemnek. A megkezdett munka folytatódik, a modernizáció és kreativitás rendületlen. Kívánom, hogy ez megmaradjon, annak ellenére, hogy ma a humántudományokra országosan – és sajnos világszerte is – csökken a támogatás, és hanyatlik a társadalmi elismertség. Hiszem, hogy az emberrel foglalkozó szakmákra mindig nagy szükség lesz, és kívánom, hogy ez minél előbb világossá váljon mindenki számára.
Hortobágyi Ildikó, oktatási és felnőttképzési dékánhelyettes – 35 éve oktató
1990. szeptember első napjaiban, középiskolai óráim végeztével, Ajkáról utaztam naponta Veszprémbe, nagyon szépen felöltözve, frissen kidolgozott tananyaggal a gyönyörű szürke aktatáskámban. Egy álom vált valóra, egy egyetem falain belül adhattam át tudásomat a Kar első, angol-kémia tanár szakos hallgatóinak. Megható, egyben megtisztelő érzés volt, hogy az oktatás legmagasabb színterén lehetőséget kaptam szakmailag fejlődni és fejleszteni. Boldog voltam, büszke a lehetőségre és nagyon elkötelezett
Visszatekintve a 35 éves egyetemi munkásságomra (oktatóként az Angol-Amerikai Intézet kereteiben és ezzel egyidőben vezetőként a Nemzetközi és Projektszervezési Osztályon, ezt követően a Kommunikáció és Külsőkapcsolatok élén) az oktatói hozzáállásomban folyamatosan jelen volt a szakma és a hallgatók iránti elkötelezettség, a pontos és minőségi, igényes felkészülés, a tudományterület naprakész ismerete, és az a belső késztetés, hogy ezt át kell adni a következő generációknak. Rendkívüli büszkeség számomra, amikor programjának végeztével, egy hallgató túlszárnyal engem, és nagyon sok ilyen hallgatónk van!
A sors egy rendkívül színes, változatos szakmai életet tett lehetővé számomra, így nehezen tudnék egy meghatározó pillanatot kiválasztani. Talán az első olyan alkalmat, amikor egy nemzetközi repülőtéren egy VIP reptéri dolgozó utánam szólt: Jó napot, Tanárnő!!! Ez számtalan esetben, itthon és külföldön is megtörtént. Leírhatatlan érzés a mai napig! Az is egy “maradandó pillanatok” sokasága, amikor a Pannon Egyetemet és Karunkat képviselhettem hosszú évekig nemzetközi porondokon, oktatással és képviseletemmel nemzetközi intézményekben.
Ezen sokszínű esetek is alátámasztják karunk erejét, amely elsősorban interdiszciplinaritásából fakad. A Kar intézetei képesek voltak a folyamatos megújulásra, a piaci igényekhez igazítottuk a képzési programokat, tananyagokat. Szűkebb körben, személyes szakmai sikerem az intézetünk légkörének is köszönhető, szakmai kollégák és támaszok is voltunk egymásnak, sok évtizeden keresztül, kisegítve és kiegészítve egymást.
A “bölcsész” egy rendkívül összetett, sok komponensű fogalom. Az én esetemben, egy hosszú folyamat eredménye is. A kisgyerekkori könyvszeretetemből fakad, amelyet kiegészített a nyári szünetek sora, amikor a következő tanév tankönyveit és kötelező olvasmányaimat végigolvastam a tanév kezdetéig. Egy soknyelvű és multikulturális környezetben nevelkedtem és képződtem, és korán megfogalmazódott bennem a tanítási iránti vonzalom. Azonban csak akkor tudtam hitelesen tanítani, ha ezt a tudást folyamatosan bővítettem, időt, energiát, anyagi befektetést nem kímélve. Csak példás tudással és példás magatartással lehet hiteles maradni. “Bölcsészségem” ismérvei a mai napig a tanítás illata: szeretem a könyvtárak és a könyvek illatát, várom a szeptemberi “iskola kezdést” füzettel, ceruzával, mindezt ötvözve a digitális világ legfrissebb vívmányaival. A tanár az a diák, aki sohasem öregszik!
Bátorság egy következő generáció felelősségteljes fejlesztéséhez, továbbá a tudás iránti éhség és kíváncsiság, a munka iránti alázat és az empatikus, önzetlen, őszinte szolgálat.
Kubinger-Pillmann Judit – hallgatóból oktató
Valójában mindvégig itt voltam, szinte nem is kellett visszatérnem, hiszen 2006-ban az egyetem befejezése után rögtön elkezdtem a doktori iskolai tanulmányaimat a Pannon Egyetem egykori Bölcsészettudományi Multidiszciplináris Doktori Iskolájának neveléstudományi részében, irodalompedagógiai alprogramon. Ösztöndíjas nappali tagozatos helyet kapva, már 2006 őszén elkezdhettem tanítani az akkor Pápán működő Pedagógiai Oktató- és Kutatóközpontban Zsolnai József professzor úr irányításával, majd a doktori iskolai abszolutórium megszerzése után, 2009 őszétől már Veszprémben tanítottam a Tanárképző Központban tanársegédként. A folyamatosságnak köszönhetően nem volt éles váltás az egyetemen hallgatóként töltött idő és a már oktatói feladat között. Szinte észrevétlenül vágott át egyik folyamat a másikba.
Három meghatározó oktatót szeretnék kiemelni, akiktőlsokat tanultam emberileg is. Zsolnai Józsefné Mátyási Máriát, akivel azóta is tartom a kapcsolatot. Ő anyanyelvpedagógiát és irodalompedagógiát tanított nekem. A mai napig meghatározó számomra az a szakmai professzionalizmus, precizitás, amelyet tőle tanulhattam.
Sallai Évát, aki több pedagógiai tantárgyat is tanított nekem, illetve akinél a tanári szakdolgozatomat is írtam. Mindennapi pedagógiai munkám során ma is merítek azokból a szakmai iránymutatásokból, amelyeket tőle kaphattam. A szakmaiság mellett meg kell, hogy említsem azt a mély empatikus odafigyelést, amelyet szintén tőle ismerhettem meg, és vihetem tovább a mindennapi pedagógiai munkám során.
Győrvári János tanár urat, aki nem csupán matematikai tantárgyakat tanított nekem, hanem megszerettette a matematika világát a tanítványaival. Példaértékű pedagógus számomra, akitől a matematikán túl azt is megtanultam, hogy mit jelent humorral fűszerezve tanítani. A mai napig őrzöm azt a kabalát, amelyet a diplomaosztómra kaptam tőle, mint a Pannon Egyetem életében elsőként végzett tanár informatika-magyar nyelv és irodalom szakpáron.
Mindig is emberléptékűnek éreztem a Pannon Egyetemet. Egyetemi éveim alatt is azt tapasztalhattam, hogy az oktatók valóban ismerik a tanítványaikat, a képzés ily módon személyre szabottá válhatott. Törekszem arra, hogy ezt a közeget tudjam megteremteni a hallgatóim számára is. Jelenleg már óvodapedagógus alapképzés is folyik a Pannon Egyetemen. Ezen alapszak szakfelelőseként különösen is hangsúlyt fektetek arra, hogy ez a családi, emberi hangulat alakuljon, formálódjon ezen a szakon is, hiszen ez a kötődés a mai világban még értékesebb mint 20-25 évvel ezelőtt.
Számomra értéket és egyben felelősséget jelent, hogy 2006 óta ugyanannak a felsőoktatási intézménynek lehetek az oktatója, ahol 23 éve az egyetemi éveimet kezdtem. 2001-ben a Pannon Egyetem először hirdetett informatika – magyar nyelv és irodalom tanár szakpárt. Egyedüliként kezdtem és végeztem ezen a szakpáron. 22 éve aktív részese voltam a Jedlik Ányos Kollégium szakkollégiummá alakulásának ott lakó egyetemistaként. Jó érzés ma már oktatóként úgy végig sétálni a Móricz Zsigmond utcán, hogy tudom, az akkori erőfeszítés fontos volt, hiszen a mai napig szakmai munkát végezhetnek a kollégium lakói. Számomra bizalmat és egyben felelősséget jelent az, hogy olyan kollégákkal dolgozhatok most együtt, akik engem is tanítottak egykoron, és mindig támogattak, segítettek abban, hogy oktatóként is megtaláljam a helyem a Pannon Egyetemen.
Azt gondolhatnánk, hogy napjainkban nem népszerű bölcsész/humántudományi képzésekre jelentkezni, hiszen nem azokról a szakokról van szó, amelyek a legdivatosabbak. Azonban be kell látnunk, hogy humántudományok nélkül a többi tudományterület is csak féllábú. Humánum, bölcsészet, pedagógusképzés nélkül más tudományok sem működhetnek. Ezen területek népszerűségét, ha lassanként is ugyan, de mégis az a helyzet formálhatja, hogy a lélekkel, a neveléssel, a közösségekkel, a nyelvekkel vannak kapcsolódásban, amelyekre egyre nagyobb igény mutatkozhat, hiszen pont ezt a kötődést, relatív kiszámíthatóságot, emberléptékűséget keresik a fiatalok.
Bodnár Éva, dékán
Megérkezni egy olyan karra, amely három és fél évtizede írja a humántudományok helyi történetét, egyszerre megtisztelő és felelősségteljes. A múlt itt nem teher, hanem megtartó erő, tapasztalat és érték, amelyből meríteni lehet. A jövő viszont már nemcsak ígéret, hanem tervezési feladat – rendszereket, képzéseket, közösségeket kell úgy alakítanunk, hogy azok egyszerre legyenek emberközpontúak, interdiszciplinárisak, és reagáljanak egy gyorsan változó világ kihívásaira. A jelen tehát nem egyszerű átmenet, hanem a kreatív formálás tere.
A humántudományok a világ értelmezésének legmélyebb rétegeit tárják fel. A társadalmi jelenségek, az emberi viselkedés, a kultúrák és a kommunikáció világában való eligazodás képessége ma talán fontosabb mint valaha. A legnagyobb lehetőséget abban látom, hogy a humántudományi képzések – ha jól szervezzük őket – egyszerre fejlesztenek kritikus gondolkodást, etikai érzékenységet és társadalmi felelősségvállalást. A karunk ereje abban rejlik, hogy a tudományt képes a közösség, az egyén és a jövő szolgálatába állítani – ezt szeretném tovább erősíteni.
Különösen fontosnak tartom azt a hagyományt, hogy a kar mindig is nyitott volt a megújulásra, a tudományterületek közötti együttműködésre, és soha nem felejtette el a társadalmi felelősségvállalás szerepét. Ezt szeretnénk megerősíteni az új interdiszciplináris képzésekkel, a gyakorlati és elméleti tudás összekapcsolásával, és azzal a szemlélettel, amely minden hallgatóra partnerként tekint. A HTK képes folyamatos párbeszédet fenntartani a társadalommal, a munkaerőpiaccal, a diákokkal és önmagával is, mindeközben nem szorítkozik kizárólag az akadémiai világ kereteire, hanem képes kilépni, reagálni, újítani. Ehhez az kell, hogy a karon dolgozók higgyenek egymásban, a közös munkában, és azt vallják, hogy ez nemcsak munka, hanem hivatás.
Fontos számunkra, hogy a hallgatóink értsék: itt lehet gondolkodni, alkotni, kérdezni, keresni – és nem baj, ha még nincsenek biztos válaszaik. A „gondolkodj velünk”, a „formáld a jövőt”, a „légy kritikus és kreatív egyszerre” mind olyan hívószavak, amelyek rezonálnak a mai világra. Emellett a közösségélmény, a mentorálás, a gyakorlati lehetőségek és a nemzetközi tér megnyitása is kulcsfontosságú. A hallgatóknak nem csak tudást adunk – hanem élményt, célt és irányt.
A kar metaforája számomra egy nyitott könyv, amelynek minden lapját közösen írjuk. Egy könyv, amelyben helye van az értelemnek és az érzelemnek, a tudásnak és a kérdésnek, a múlt történeteinek és a jövő lehetőségeinek. Egy könyv, amelyet érdemes kézbe venni, mert mindig újraolvasható – és újraértelmezhető. És ha elég bátrak vagyunk, hogy beleírjuk magunkat, akkor ez a könyv sokak jövőjét formálhatja.
HTK/Egyetemünk
Fotók: Szabó László, HTK