Egy akkori hallgató, Paczolay Gyula emlékeiből

60 évvel ezelőtt… címmel jelent meg az Egyetemünk 2009/6. számában Szabó Ferenc írása, amelyben Straub Gyula titkárnője (később felesége) és Nemecz Ernő adjunktus (később egyetemi tanár, többszörös rektor, akadémikus) visszaemlékezéseiből is idéz. Talán nem érdektelen ezeket kiegészíteni egy akkori elsőéves hallgató emlékeivel.

Háttér. Akkor már nemcsak Európa nyugati és keleti felét választotta el a vasfüggöny (Churchill 1946. március 5-i beszéde a Missouri állambeli Fultonban, a Westminster College-ban), hanem a keleti félen minden országhatár is – közönséges emberek számára – áthatolhatatlanná vált. Még egy családtag halála esetén sem lehetett pl. Budapestről Kolozsvárra utazni.

1949-ben általános szabály volt: mindennek olyannak kell lenni, mint a Szovjetunióban. Ezért a feje tetejére állították még az iskolai osztályozási rendszert is. Korábban nálunk, mint Nyugat-Európában ma is, az egyes volt a legjobb osztályzat. Moszkvában volt Nauka i Zsizny, itt lett Élet és Tudomány, stb.

1949-ben már megvalósult az egypártrendszer, az ország párirányítása (a pártot viszont Moszkvából irányították), megtörtént az ipar államosítása, a mezőgazdaság kollektivizálása, az egyházi vezetőket letartóztatták (Mindszenty József bíborost, Ordass Lajos ev. püspököt) vagy eltávolították (Ravasz László ref. püspököt). Tekintettel arra, hogy Moszkvában volt olyan felsőoktatási intézmény, amelyik csak vegyészmérnököket képzett (a Moszkovszkij-himiko-tehnilogicseszkij insztitut im. Mendeleeva), létrehoztak hát ilyet Bulgáriában (Burgaszban), Csehszlovákiában (Pardubicében), Magyarországon (Veszprémben) és az NDK-ban (Merseburgban) is. Az egyetemeken szovjet mintára lett ideológiai, valamint katonai oktatás (katonai tárgy, katonai tanszék) és orosz nyelvoktatás is.

Érkezés Veszprémbe. A Budapesti Műszaki Egyetemen felvételiztünk. Fejes Pál, az évfolyam legjobb kémikusa, aki egyetemi tanár lett Szegeden, csak azért nem kapta meg a teljes pontszámot, mert nem tudta, hogy Rákosi Mátyás („Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa”) hol született. A felvételi vizsga után a veszprémi intézményről korábban mit sem sejtő hallgatók meglepődtek, amikor arról értesítették őket, hogy „jelentkezés Veszprémben”. Amikor megérkeztek a Veszprém Külső vasútállomásra, át kellett szállni az akkor még meglévő Veszprém Külső – Balatonfüred vasútvonalon közlekedő szerelvényre, és Veszprém Belső pályaudvaron szálltunk le. Ott várt bennünket egy szamaras kocsi, amely a csomagjainkat hozta a viadukt alatti emeletes épületig, a Davidikumig, amely kollégium és menza volt, ahol reggelit, ebédet, vacsorát kaptunk. Karácsonyra hazautazhattunk.

Napirend. Ébresztő után reggeli torna, mosdás, majd reggeli után négyes sorokban, fiúk-lányok egyformán, sötétkék munkásmozgalmi sapkát viselve (a Kádár-korszakban a munkás körök hordtak ilyet), mozgalmi nótákat énekelve (pl. Fel vörösök, proletárok…, Sződd a selymet elvtárs…, Sej a mi lobogónkat fényes szellők fújják…, stb.) vonultunk a hét hat napján a városon át az egyetemre. Az első sorokban az ugyanott lakó káderképzős műszaki főiskolások vonultak. (Ők munkásszármazású fiatalok voltak, akik egy év tanulás után szakérettségit kaptak, majd ezt követően 3 év tanulás várt rájuk a felsőfokú végzettséget igazoló diploma elnyeréséhez. Nekik külön tartottak tömörített órákat, az első év után Budapesten folytatták tanulmányaikat. Egyikük, Üveges József pl. a végzés után rögtön a Tatabányai Alumíniumkohó igazgatója lett. Hasonló „gyorstalpaló” káderképző kurzusokon képeztek ki akkor például bírákat és diplomatákat is.)

Az egyetemen, ahol már megalakult az egyetemi pártszervezet – később külön hallgatói, oktatói és dolgozói pártszervezet és egyetemi pártbizottság jött létre – az „Előre a tízezer szocialista mérnökért” felirat köszöntött bennünket. (Szocialista mérnöknek azt tekintették, aki gondolkodás nélkül követi – akkor is, ha nem párttag – az aznapra érvényes pártutasításokat, a következő héten esetleg az ellenkezőt.) Az egyetemi pártszervezet titkára egy szakérettségis, műszaki főiskolás hallgató, Fülöp Frigyes lett. Azt az oktatót, aki nem volt párttag, jóformán gyanúsnak tekintették. Az első évfolyamon néhányan már párttagként kerültek az egyetemre, volt aki – kereskedői származását tekintve – párttagságának köszönhette, hogy utolsóként ugyan, de egyáltalán bekerült. Létszámunk négy év alatt csak két fővel gyarapodott (Blickle Tibor és Braun Zsuzsa). A templomokat figyelték, akit templomba járáson kaptak, azt figyelmeztették, hogy ennek nem jó vége lesz. Az ún. szabad pártnapokon a nem párttagoknak is részt kellett venni, s bűn volt, ha valaki ott – feszült figyelem helyett – valamit tanulni mert.

Az egyetlen előadóterem az A épület első emeletének utcafrontja közepén kialakított 100 személyes terem volt. Ma ez fel van osztva több kisebb helyiségre. Fűtése télen gázpalackhoz csatlakozó nagy gázégővel történt. Délután a földszinti tanulókörökben kötelező tanulás volt, s ott készültek a géptan tárgyhoz a műszaki rajzok. Közben a hangszórókból magyarra fordított orosz népdalokat hallgathattunk, pl. „A Volga tajtékos habja zúg, titokról mesél a táj, Maruszja kékszemű szőke lány szíve szerelmére vár…”, stb. Az első félévben laboratóriumi gyakorlat nem volt. Az első évben elkezdődött egy ideológiai tárgy (A Szovjetunió Kommunista /Bolsevik/ Pártjának története) és az orosz nyelv, a másodévben a katonai tárgy oktatása. Rövidesen megalakult a Katonai Tanszék is. (Ezeket az ismereteket 1956-ban hasznosították a diákok).

Pártutasításra 1950 őszén az országos (Rajk-per), üzemi (jobboldali szociáldemokraták ellen irányuló), valamint a más felsőoktatási intézményekben és kollégiumokban (pl. az Eötvös Kollégiumban) megrendezett koncepciós perek mintájára Veszprémben is megszerveztek egy „elvtársi bírósági” tárgyalást, két „nem megfelelő származású” évfolyamtársam ellen. Az egyiknek az apja kereskedő, a másiké szabómester volt. Akkor gyakran idézték Lenintől, hogy a „kisipar napról napra szüli a kapitalizmust”, ami viszont az ördög szinonimája volt. (Végül csak egyiküket, Dezsényi Györgyöt zárták ki „nem közösségi magatartás” vádjával.)

Veszprém lakossága nem nagyon rokonszenvezett a naponta mozgalmi nótákat énekelve felvonuló egyetemistákkal, akiknek feladatául tekintették, hogy „neveljék meg” a város lakóit. Ezt az ellenérzést véglegesen 1956 oldotta fel, amikor egyetemisták és veszprémiek együtt vonultak fel, harcoltak, egyformán deportálták őket a Szovjetunióba, ahonnan két és fél hónap múlva kopaszon jöttek haza.

Az Egyetemünk szerkesztőségének beküldött kézirat. Megjelent a „Hatvan évvel ezelőtt…” főcímű rovatban, ’Azok a veszprémi diákok’ alcímmel a veszprémi Egyetemünk 53. évf. 2009/7. számában, a 4. oldalon, az aláhúzott szövegrészek kihagyásával.