Ami volt, az már nem lesz
Valamikor novemberben…
Hideg szél az arcomba fújja a sálamat. Sietek. Az Óváros téren egy utazási irodában kötök ki. Az egyik asztalhoz fáradok, mögötte a hölgy rám néz: – Miben segíthetek? – Válaszoltam gyorsan: – Linkin Park koncertre szeretnék jegyet venni. Vagyis a Volt fesztiválra, nulladik napra. – A hölgy arcára kiült a „miért is nem lepődöm meg” arckifejezés. Még tinis álmom volt, hogy ha egyszer az életben eljönnek hozzánk, veszünk húgommal jegyet és elmegyünk. Rövid adminisztráció, és már telefonálhattam is huginak, hogy megvan a jegy.
Június 27.
Nem mondhatnám, hogy vágtam a centit, de már nagyon vártam. A hónapok utólag visszagondolva csak úgy elmentek, ünnepek, vizsgák, munkanapok és már egy transzporterrel gurultunk Sopron felé. Szólt rádió, hőség volt, mi meg tippelgettünk, vajon mi lesz.
Június 27. este
Lassan megindul a tömeg, már idő van. Két órája várunk. Majd 10-15 perc késéssel, mikor már a lehető legközelebb nyomultunk a színpadhoz, végre elkezdődött. Forró, fülledt levegő, sikongatás, teli torokból üvölti mindenki a dalszövegeket. Teljesen belátható távolságban a banda, akinek a számait ezer éve hallgatjuk. S ami még ennél is nagyobb csoda volt, az énekes valamikor a műsor közepén lejött. A tömeg szinte sodort, már-már eltiport. De lábujjhegyen ágaskodva láttam, ahogyan Chester Bennington ott énekel majdnem az orrom előtt. Teljesen emberi volt, eltűnt róla minden, ami olyan megfoghatatlan sztárrá tette. Ugyanúgy verte a víz, mint minket, és alig lehetett magasabb, mint én. Mosolygott, úgy láttam, legalább annyira örült ő nekünk, mint mi neki.
***
Utazom, figyelem a fákat, ahogyan elsuhannak mellettünk. Megnézek minden bokrot, udvart, hiába megyek el egy nap kétszer is erre. A legjobb mélyvíz, ha a gondolataimban akarok úszkálni. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy most, ha megszólal az In the End vagy a Castle of Glass, inkább továbbléptettem a lejátszási listámat. Elment, szándékosan, nem kamuhír volt. Szörnyű. Sokáig gondolkodtam, hogy ha írok erről, hogyan tegyem. Mert ez a téma nagyon sokoldalú, nehéz, és a túloldalról nézve felfoghatatlan. Mikor más meg nap mint nap küzd azért, hogy élhessen, és nem akar elmenni innen idő előtt. Van, aki viszont mégis megteszi. Sajnos Veszprémben is van erre „kedvelt ’’ hely. A viadukt itt a környéken legalább olyan hírű, mint az Egyesült Államokban a Golden Gate-híd, vagy mint a Aokigahara (青木ヶ原) vagy másik ismert nevén Dzsukai, a fák tengere (樹海) Japánban. Egy Dr. Zonda Tamás pszichiáterrel készült riportban olvastam, hogy emberi sajátság a jövőre tervezés, az előre gondolkodás tulajdonsága. Az állatok ösztönből cselekednek, így velünk ellentétben nem képesek erre a tettre. A szakemberek általános meglátása az, hogy hajlamosabbak erre a depressziósok, bipoláris zavarral küzdők, de olyan is, akinek magánéletében komoly negatív változás ment végre. Szomorú statisztika, hogy a magyarok a rendszerváltás előtti időkben a világranglista vezetői voltak. Másik tény, hogy a fiatalabb korosztály körében Japán áll legelöl, és ez már olyan mértéket öltött, hogy az ottani kormány cselekedésre szánta el magát. De most nézzünk túl a puszta statisztikákon. Többségében fiatalok vagyunk, sokan most kezdték meg a tanévet, ismerkednek meg a felsőoktatással. Lassan rövidülnek a nappalok, és lesz még zh és vizsga időszak is. Figyeljünk egymásra! Mert ha ismerősi körben valaki ilyenre szánja el magát, utólag már nem segít, ha arra gondolunk, mi lett volna ha.
Ha te is úgy érzed, segítségre lenne szükséged, hívd a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123 vagy 06 80 820 111 telefonszámot!
Ha másért aggódsz, látogass el az alábbi oldalra: