„Nem is tudom, van-e olyan szegmense az életnek, ami nem nevezhető művészetnek” – Interjú Turós-Máté Kingával

Turós-Máté Kinga táncosnő, a TMK Alkalmi Társulás és a Kék Madár Táncműhely művészeti vezetője a Katona Gábor által rendezett Prométheuszról című táncelőadását hozta el a Pannon Egyetemre. A darabról, a táncos életről, a pálya nehézségeiről, és szépségeiről mesélt nekünk Turós-Máté Kinga.

Kezdjük egészen az elején! Mikor és hogyan merült fel először az életedben a tánc?

Talán négy éves lehettem, amikor a szüleim elvittek tornázni, de amikor feltettek az alacsony gerendára, teljesen kétségbe estem, többet nem is vittek. Aztán később, miután már átjöttünk Magyarországra – mert én erdélyi vagyok –, akkor a nővérem látott egy hirdetést, hogy gyerekeket keresnek a Balett Intézetbe. Nekem fogalmam sem volt, mit jelent ez, kicsi voltam, de mindig is szerettem magam előadni. Sokszor például királynőnek öltöztem. Mondták, hogy próbáljam ki, mert csak játszani fogunk, mondtam, hogy akkor kipróbálom. Már az első óra hihetetlen nagy hatással volt rám, elhatároztam, hogy balerina leszek.

A szüleid támogattak ebben?

Igen, aztán bekerültem a Balett Intézetbe, majd a gimnáziumba néptánc és színpadi tánc szakra.

 Mit jelent számodra a tánc?

Leginkább az érzelmeket, hiszen csupán szórakoztatás céljából soha nem érdekelt a tánc. Azt szeretem, ha van mondanivaló.

Egy költő egy szép táj láttán versbe szedi gondolatait. Neked is megvan a saját gondolkodásmódod a tánc nyelvén?

Igen, nekem ez egy kommunikációs csatorna, ez az a nyelv, amit a legrégebben beszélek.

Amikor kitaláltad, hogy táncos leszel, hittél magadban?

Nem, mert rögös út volt. Eleve a Balett Intézet egy nagyon nehéz iskola, szinte soha nem mondják azt, hogy tökéletesen csináltál valamit. Állandó kétségek közt dolgozol, és a tökéletességre törekszel. Én nagyon nem hittem magamban. Tudtam a mesterek visszajelzései alapján, hogy jó vagyok, de mégsem hittem el igazán.

Volt, hogy azt mondtad, feladod?

Igen, ráadásul egy nagy fordulat is volt a pályámon. Én klasszikus balett szakon kezdtem, de nem volt olyan a lábfejem, hogy könnyen menjen a spicctechnika, ami egy balerinának alapvető. Ettől sokat szenvedtem, sokat fájt a lábam. Így, amikor hetedikes általános iskolás voltam, akkor a mestereim azt tanácsolták, hogy igazoljak át néptánc és színpadi tánc szakra. Elkezdtem alternatív, illetve modern táncelőadásokra járni, és rájöttem, hogy a baletten kívül nagyon sok minden van a világon. Úgy éreztem, hogy nagyon be vagyok szorulva, szűk a közeg, ennél többet akarok. Tudtam, hogy nem leszek néptáncos, és hogy nem fogok menni a Madách Színházba vagy az Operettbe, de nem találtam a helyemet. Ekkor elgondolkodtam, hogy nem táncosnak kéne mennem, és akkor elkezdtem más művészeti ágak felé is kacsintgatni, mint például a színészet.

Hogy kerültetek Veszprém megyébe a családdal?

Egyrészt a férjem anyai ágon bándi, másrészt pedig a második gyermekem születése után egy döntéshelyzetbe kerültem. Vagy a karrier, vagy a család. Tudtam, anya csak egy van, akkor viszont most kell elindulni.

Mit mérlegel ilyenkor az ember?

Sok mindent. A társas kapcsolatait, a jövőt, hogy a gyerekei lelki fejlődése hogyan alakul. Hogyan tudsz a gyerekek szemébe nézni, ha nem vagy igazán az anyjuk, ha esténként mindig a színházban vagy. Nem mondhatod, hogy a gyereked szülinapja van, amikor a színházban kell lenned, mert ott ilyen nincsen. Nem kerülhet előre a család, nincs se esküvő, se temetés, ha színház, akkor színház.

Most elégedett vagy a pályáddal?

Igen. Sokat tanítok. Sosem gondoltam volna, hogy tanár leszek, hogy van türelmem másokhoz, hogy át tudok adni dolgokat.

Szereted a tanítást?

Igen. Nagyon sokat tanulok a tanítványaimtól, a legkisebbektől az idősebbekig. Most van egy hatvan feletti csapatom, tőlük is minden alkalommal tanulok valamit. Nekik néptánc alapú karaktertáncot tanítok, átmozgatom őket, illetve azt próbálom megragadni, amit ők szeretnének.

És az egészen kicsikkel mi a helyzet?

Az óvodásokkal? Őket inkább játékosan készítem elő a klasszikus balettra, illetve klasszikus zenét hallanak az órámon, világzenei dallamokat, és eközben edzem a testüket és lelküket is.

Melyik korosztály áll közelebb a szívedhez?

Ez nehéz kérdés. Mindegyiktől kapok valami jót, de a legkönnyebb dolgom a középiskolásokkal van. Szeretek tanítani. Viszont egészen más az, amikor tanítok, mint az, amikor én állok a színpadon, ez mostanában ritkább.

Ebben van hiányérzeted?

Igen, van egy kicsi. Több mondanivalóm van ennél. De hát rajta vagyunk az ügyön, dolgozunk folyamatosan.

Térjünk is át a Prométheuszról című előadásodra. Miért éppen erre a darabra esett a választás?

Nem én választottam, hanem Katona Gábor rendező. Én csak sugalltam neki. Eleve odavagyok a görögökért, és ezt a szerepet nagyon a sajátomnak érzem.

Egy interjúban azt mondtad, sok lelki készülésre van szükséged. Ezt hogy kell elképzelni?

Leginkább eggyé kell válni a karakterekkel, meg kell érteni az adott figura motivációit. Nagyon szorosan összeszövődik a mindennapjaimmal egy-egy szerep.

Milyen érzés az, hogy egyedül állsz a színpadon, magadra vagy utalva?

Ez egy nagyon jó érzés.

Nem bízol a másikban?

Előfordul, hogy a másik hibázik, akkor nehéz, de ha egyedül vagy, akkor csak magadra vagy utalva, neked kell visszahozni a legmélyebb pontról az előadást. Nem mondom, hogy könnyű, de most kényszerpályán vagyok, hiszen a társulatunkban egyedül vagyok táncos. De azt hiszem, hogy nagy akaraterővel és hittel mindig tudok újrakezdeni. Tehát nem állítom, hogy jobban szeretek egyedül lenni a színpadon, de megszoktam már.

Köztudott, hogy a családban nem csak Te vagy művész, hiszen a férjed, Buvári Tamás filmrendező, és van a gyerekek között is, aki a művészi pálya felé kacsintgat. Hogyan telik egy olyan nap, amikor éppen nem alkottok semmilyen művészeti ágban?

A kertben szoktunk együtt dolgozni, de talán az is művészet. Nem is tudom, van-e olyan szegmense az életnek, ami nem nevezhető művészetnek, attól függ, hogy állunk hozzá.

Fotók: Szabó Júlia