Szeretet tanár

Peti vidáman szaladt le a lépcsőn, félig becsatolt táskáját cincálva maga után. Bal kezében a tízórait lóbálta, azon dolgozva, hogy mikor tud végre akkorát szippantani, hogy kajlán félrecsúszott sapkája ne lógjon a homlokába, hanem érintés nélkül visszatornázza a feje tetejére. Végre a legalsó lépcsőfokra érve ez is sikerült.

– Nagyi, nagymami, sikerült! – örvendezett.
– Hurrá – mondta egyhangúan mami. Persze néha mami is majdnem olyan unalmas tud lenni, mint a legtöbb felnőtt, és semmi érdekesnek nem örül. Nagymami szokta vinni őket a suliba, mert anyuék rohannak dolgozni.

 Nővére, aki egész eddig sürgette, persze most nem rohan. Még a matekfüzetét keresi, és szokás szerint nem hajlandó rendesen felvenni a cipőjét. Így mami rászól majd, hogy vigyázzon rá, mert nem kap másikat. Egyike az olcsó trükköknek, hogy többiek figyelmét felkeltse, hogy vele foglalkozzanak. Nővérének ezer apró trükkje volt, és mindegyiknek egy volt a lényege, a figyelem felkeltése. Valójában nem volt semmi baja, de mégis hiányzott neki valami, vagy valaki, és azt akarta, hogy végre rá figyeljenek. A kocsiban például sosem kötötte be az övet, csak ha mami harmadszor is rászólt. A kabátját sem vette fel, megvárta, amíg mondják neki. Enyhén feltűnő, ugyanakkor jól bevált technika. Persze mami átlátott a szitán, és nem szólt semmit, csak belement a játékba.

A nővéréről mindenki tudta, hogy zseni. Bármit percek alatt megtanult. Minden versenyt megnyert, és nagyon sok mindent tudott. Ráadásul szép is. Könnyű lehet, ha valaki szép és okos.

Ő nem volt okos. Sőt sokak szerint buta. Tudta, hogy buta, és labdába sem rúghat a nővére mellett. Persze labdába egyébként sem rúghatott, mert még csecsemő korában megmondták a doktor bácsik, hogy baj van a lábával, nagy baj. Soha nem fog tudni rendesen járni, sőt örüljenek, ha valaha járni tud. A futást és ugrálást, tesiórát meg tessék elfelejteni. „Ez van, anyuka, törődjenek bele”, mondta minden orvos anyának. De anya erős és nem adta fel. Peti nemhogy járni megtanult, de minden fára gyorsabban mászik fel, mint bármelyik kismajom, és pont úgy tud ugrálni, mint a kenguruk. Meg úgy is tud, mint a nyuszi. Sőt, ha engednék tutira repülni is tudna, mint BATMAN. Csak a felnőttek néha olyan konzervatívak.

Ó, a szivacs. Hát itt van. Mami nem pakolta el, csak odadobta a nappaliba a kanapéra. De jó, akkor ezek szerint ha hazajön, majd újra építhet belőle a lépcsőn csúszdaparkot. Az milyen jó! Úgy kell építeni, hogy sorba teszed egymásra a szivacspárnákat, amiket leveszel a kanapéról. A lépcső alján kell kezdeni, és sorba haladva teszed egymás fölé, így amikor a lépcső tetejére érsz, van egy totál sima pályád, amin le lehet csúszni. Papa mondta, azért kell a sima, mert ha rücskös, a súrlódási együttható lelassít.

Papika szokott neki tanítani ilyen okosakat. Csak arra kell vigyázni, hogy a szemközti falhoz is kell tenni egy párnát, hogy nagyon ne üsd meg magad, amikor a lépcső aljára érsz. Meg persze hogy a papa ne pont akkor akarjon pisilni menni, mert pont ott megy el a pálya a fürdőszoba előtt, és a papa már csak lassan tud járni, és akkor pont beleütközöl. Ha mégis ez történne, akkor viszont nagyon gyorsan kell futni, mert ha elkap a papa, akkor kikapunk. „Na, ebből majd frankón építek valamit, ha hazaértünk”, gondolta.

A ház előtt már ott várta Csipesz, a család rostija, a mindenki kedvence, aki soha senkit nem bántott, és mindenkit beengedett. Csak sokan féltek tőle, mert mégiscsak egy nagydarab kutya. Miért félnek az emberek valamitől, ami nem bánt? Igaz, hogy egy kicsit büdös, és ha nyitva hagyod az ajtót, akkor beszökik és fél pár cipőket lop, de neki is kell valamivel játszani. Mami szerint giga kutyagumikat gyárt. Giga kutyagumi, milyen viccesen hangzik. Ezt el is meséli a többieknek a suliban.

–   Szolfézscucc? – kérdezte mami. Ma zeneiskola. Vinni kell a hegedűt meg a trombitát. Meg az unalmas szolfézs órára az unalmas szolfézs cuccokat. Direkt elhagyta a könyvét, erre anya vett egy másikat. És most nagymami vigyáz rá, nehogy megint elvesszen.

Ez a kő szép. Ez kell. Csak a mami sosem engedi, hogy köveket vigyen az iskolába. A kocsi nem kimondottan tiszta, viszont annál szórakoztatóbb. Nincs is unalmasabb közlekedési eszköz egy tiszta kocsinál. Szerencsére mami kocsija nem szokott se tiszta, se jó állapotú lenni. Általában leereszt valamelyik kereke, és akkor meg kell állni a benzinkúton és fel kell pumpáltatni. Sokkal izgisebb, mint csak úgy simán menni egy kocsival. De jól csikorog a kocsi, tuti az ékszíj az! Mami kicseréltette, de azóta is nyikorog. Mami szerint idegesítő, pedig nem is annyira. De jó, megállunk a cigisnél, mert mami dohányzik!

– Itt maradsz! – mondja mami.
– Ok.
– De tényleg itt maradsz!
– Most miért vagy ilyen? Most ígértem meg, hogy itt maradok.
– Tegnap is megígérted, és mire kijöttem a cigistől, gombócokat gyúrtál a parkolóban, feltetted őket a kocsi tetejére, közölted, hogy a gombóc apukát úgy hívják, hogy Alfréd, a kisgombócok az ő gyerekei, és óvatosan vezessek, mert megsérülnek. Most bemegyek a cigishez, és te meg szépen itt maradsz. Megértetted?
–Meg… tüp, tüp tüp, tüp
–Húzd fel az ablakot, és ne trombitáljál ki az embereknek a kocsiból! Légy szíves. Ne égessél már folyton! Néha, csak néha maradjál már nyugodtan, és viseld el, hogy emberek másodpercekig nem vesznek tudomást a létezésedről! Nem kell magadra folyamatosan felhívni a figyelmet. Meg lehet ezt oldani?
– Meg… – Jó lenne tudni, mamit miért zavarja hirtelen a trombita. Teljes egészében az ő ötlete volt a zeneiskola. Most miért baj, hogy tegnap gyurmázott egy gombóccsaládot? És a mami nem is vigyázott rá rendesen. A kocsi tetejére rakta őket, és oké, mami óvatosan vezetett, de mire az iskolához értek, már csak egy maradt meg belőle. Amelyik lepotyogott, azokat megsiratta, mert meghaltak. De persze mami nem ért rá megállni, hogy tisztességesen eltemessék őket. Csak ment tovább a suliba. Mire visszafelé jöttek, meg már nem is voltak sehol, pedig direkt nézte őket az úton. A nővére is dögunalom.
– Énekeljünk!
– Oké, mit akarsz énekelni?
– Valami kánont.
– Jó. Három szólamban. Te kezded. – Szerencsére mindhárman tisztán énekeltek, és tök szép, amikor együtt szól több szólam. Úgy hívják, harmónia. Valamikor papa is tudott énekelni, egy híres bácsi tanította, aki világhírű, és kint van a fényképe a zeneiskola falán, meg az énekkönyvben is benne van. Zoltán bácsinak hívták, Kodály Zoltán bácsinak. És a papa úgy meséli, hogy zöld szemüvege volt, és nagyon szerette a gyerekeket. Még zenét is írt nekik. Ahhoz igazán nagyon kell szeretni valakit. De a papa már ritkán énekel, akkor is főleg olyan nótákat, amikre anya azt mondja, hogy ezeket inkább ne tanítsa meg a gyerekeknek. Pedig olyan vicces szövegeik vannak.
– Na, megérkeztünk. Menjél szépen iskolába, és szépen legyél jó gyerek!
– Jó. De mami, te ma hol leszel?
– Csajágon. De majd délután jövök. Megyünk a zeneiskolába. Megvan mindened? Igen? Akkor menjél már, mert elkések. Imádlak, még egy puszi, csak menjél már!

Mami is tanár. Nagyon szereti az embereket. Azokat is, akik még kicsik. Sőt azokat nagyon. De ma nem itt tanít, hanem a másik iskolában. Mami két helyen tanít. De szerencsére itt is. Peti osztályában is, aminek Peti nagyon örül. Csak kár, hogy amikor mamival van órája, akkor ott vannak az osztálytársai is. És most elment a másik iskolába, őt meg itthagyta ezekkel. Mondhatom. Türelmetlen banda. Azt akarják, hogy álljon rendesen. Miért nem rendes állás az, amikor az ember lába a földön van, és nagyjából egyenes a teste?

– Szevasz, haver! – Mondta Marci.
– Csőváz. Hoztam fegyvert és neutralizálót.
– Frankó. Akkor ma elkapjuk a Bécit?
– Aha.

Béci rendszeresen bunkózott velük és a kicsikkel. Valakinek meg kell védeni a kicsiket. Mert ha csak velük szórakozna, az más. De a kicsiket meg a lányokat nem hagyhatják. Ezért a szünetben elkapták a fiúöltözőben és elverték a fejét a benti papucsukkal. Persze az árulkodós Molnár Hanna, az a nyalizós kis köcsög egyből szaladt a takarító nénihez, mert tanárhoz nem mert. „ A Petiék verekszenek a fiúöltözőben!” „ Igen? Na, majd mindjárt elkapom őket!” Ennek a csajnak van annyi esze, hogy a tanár egyből megkérdezte volna, hogy egy lány mit keresett a fiúöltözőben. A takarító néni meg nem kérdezi. Csak megy és intézkedik. A fiúk meg majd kapnak egy beírást.

– Ne foglalkozz vele, haver! Majd legközelebb a Béci vele kezdi a kötözködést, és akkor neki nem segítünk. A tanár néni meg csessze meg. Mi csak megvédtük a kicsiket meg a lányokat.
– Mert elfelejtettük használni a neutralizálót.

Petinek egész órán a bosszún járt az esze. Tanár néninek is. „Tudtam, hogy megtalál, és nem hagy békén. Miért pont engem kell cseszegetni az olvasással, amikor tervet rajzolok? Legalább ilyenkor miért nem lehet azt a kis nyamvadt girnyó Annamarit felszólítani, a kis tanárok kedvencét, a kis szépen fésült hajával, meg a mindig kifaragott ceruzácskáival, meg a gusztustalan gyöngybetűkkel írt szorgalmijával? Ő biztosan szívesen olvasna, mert éppen rohadtul nem csinál semmit, tehát pont ráérne olvasni. Nem! Azokat kell felszólítani, akik mást csinálnak! Látszik, hogy tanár. Ilyen mind. Isten miért nem bírt legalább néha másik kaptafát használni, amikor a tanárokat gyártotta? Na jó, azért nagy ritkán akad egy pár, de azok csak véletlenül lettek olyanok. Biztosan olyankor aludt az Isten.

– Kovács Péter, folytasd!
– Ööö, hol járunk?
– Már megint nem figyelsz. Ha figyeltél volna, akkor tudnád, hogy hol járunk. Tényleg, mit csinálsz?
– Semmit. Olvasok. – És olvasott. Veszik itt el az ember idejét hülyeségekkel. Ő volt az egyetlen az osztályban, aki otthon is olvasott. Igazi könyveket. Angolul is és magyarul is. Az angol nagymami és nagypapi mániája. Hozzá és a nővéréhez mindig angolul beszélnek, így jól értették a nyelvet. Mások szerint hatalmas mázlijuk van, mert így nem kell idegen nyelvet tanulniuk. Az ő osztályukban is mami az angoltanár. Olyankor néha teljesen olyan, mint egy igazi tanár. A múlt héten sem engedte, hogy megszerelje órán a padot, pedig ha valaki, akkor a nagymami tudja, hogy neki már nem kell ezeket megtanulnia, mert tudja. Akkor most miért nem szerelhet padot?

A legszörnyűbb, hogy mindig mindent előbb tud, mint Peti. Még a beírásait is. Mert a tanárok elveszik az ellenőrzőjét, és a tanáriban odaadják a maminak. De a múltkor lebukott, hogy röhögött, amikor aláírta. „Nem értem, mit kell azon röhögni, hogy az ember beírást kap”.

Végre kicsengettek. Sietni kell, mert rövid a szünet. Ki-be csengetnek ebben az iskolában.

– Figyu, Marci, megvan a terv. Holnap elhozom a három centis műanyag pókomat, ami tök olyan, mint az igazi. És betesszük a girnyó padjába. Az megijed, és sikítani fog. Tuti még az Anna néni is fél a pókoktól. Minden lány fél tőlük.
– Inkább a benti cipőjébe kellene tenni.
– Jó.
– A spionnak meg vegyük el a tolltartóját.
– Vegyük.
– Most?
– Most.

Elvették. Persze a kis beköpős egyből vissza akarta venni, de nem úgy van az. Peti elszaladt vele, át teljesen a terem másik végébe, és onnan dobta Marcinak. Repült a tolltartó, Hanna meg sikított, üvöltött eltorzult arccal.

– Összetöritek benne a háromszínű ceruzáimat, amiket a nagynénémtől kaptam a névnapomra! Adjátok vissza, vagy megmondalak!
– Köcsög! Árulkodós! Nincs is névnapod! Tudom, hogy nincs, mert a nővérem is Hanna, és nincs benne a naptárban. Hazudós vagy!  – Mondta Peti, és teljes erőből meglendítette a tolltartót.

Beleadta a dobásba minden dühét. Benne volt az elmúlt évek összes fájdalma. A csúfolások a suliban. Amikor a tanító néni rászólt, hogy ne úgy fogja a ceruzát. Hát hogy kéne fognia a suta kis kezével? Tudja a néni, hogy műtötték a kezét. Benne volt a néptánc órák kudarca, hogy a tanár nem is mutatja meg rendesen az ugrást, csak velük csináltatja, és hangosan kiabál. Vitte a tolltartót a harag, hogy Barnának jobb jegyei vannak, mint neki. Benne volt az értetlenség dühe, hogy mások, akik pedig kitűnő tanulók, miért nem szeretnek múzeumba járni, ami pedig a világ legérdekesebb dolga. A lendületbe beletett apait-anyait. Tudta, hogy ha elég rendesen dobja el, olyan erővel, ahogy a bácsi mutatta a zsákon az edzésen, akkor akár a világűrbe is elrepül a tolltartó, mert a dobás ereje legyőzi a gravitációt. Tudta, mert beszélték papával, hogy milyen fizikai erők vannak, akármikor fel is tudja sorolni őket. Van a súrlódási, a centripetális, a centrifugális, a mozgási, és mindenféle erők, és akkor ez még csak a newtoni fizika, amit hiába próbál megbeszélni a barátaival, senki nem érti, mit akar. Talán ki is repült volna a tolltartó a világűrbe, el egészen a csillagokig, ha nincs közben az a hülye plafon, meg a lámpa…

– Kovács Péter! Annamari azt mondja, te verted le az osztályban a lámpát a Hanna tolltartójával, amivel dobálóztatok. Hozd ide az ellenőrződet! Na, majd jön nagyanyád délután, és visszaadom neki. Nem lesz boldog. Már harmadikos vagy! És a törésen meg verekedésen kívül semmi nem érdekel. Hogy leszel így felsős? Mikor fogsz végre bármit komolyan venni az életben? Mi lesz így belőled?
– Belőlem? Hogy hogy mi lesz? Tanár.
– Tényleg?
– Igen. Mindent tudok, ami ahhoz kell, hogy valaki tanár legyen.
– Igen, mint például?
– Szeretem az embereket. Úgy, ahogy vannak. Még az Annamarit is. Akkor is, amikor mérges vagyok rá, akkor is, ha ő nem szeret. És majd megtanítom őket szeretni és örülni. Szeretettanár leszek. Csak majd fedő sztorinak tanítok valami tantárgyat. Fizikát, vagy angolt. Vagy éneket. És írok nekik éneket.
– De ahhoz jól kell ám tanulni! Tanár csak az lehet, akinek jó a bizonyítványa. És neked még van mit javítanod. Nagyon úgy látom, hogy téged ez nem nagyon érdekel. Ott van például a kettes matekdolgozatod. Hogy akarsz kettes matekkal tanár lenni?
– Tanár néni, az csak egy szám! Valakinek a véleménye arról, hogy azon a napon abban a dolgozatban én hány pontot értem el, és akkor mennyire tudom a matekot. Köze nincs ahhoz, hogy mennyire tudok számolni.
– Hát akkor bizonyítsd be. Legközelebb írd meg ötösre, ha annyira tudsz számolni.
– Minek?
 Hogy ötöst tudjak adni. Senki más nem kérdezi meg, hogy minek kell ötösre megírni egy dolgozatot, és miért nem elég jó a kettes.
– De én tudom ötösre a matekot.
– Tudom. Ezért nem értettem, hogy miért csak kettesre írtad meg.
– Kit érdekel a dolgozat? A matek nem azért érdekes, mert van belőle dolgozat, és akkor mások látják, hogy hányasra tudom. Kit érdekel, mások szerint hányasra tudom?
– Nagyanyádat.
– Mamit? Na, őt pont nem érdekli. Az érdekli, hogy szeretem-e a matekot. Az olvasás jegyem sem érdekli. Az érdekli, hogy visszavittem-e már a könyvtárba a könyvet.
– Értem. És miért dobtad le a lámpát?
– Én nem dobtam le a lámpát.
– De, ledobtad. Hanna tolltartójával dobtad le.
– Ja, az nem az volt, csak véletlenül ott volt útban a lámpa.
– Útban volt? Hát, mindenesetre a házirend értelmében ez most egy beírás lesz.
– Útban volt. Igen. De úgysem tetszik érteni.
– Ne beszéljél vissza, mert úgyis elmesélem nagyanyádnak, hogy miket csinálsz, mit mondtál, és hogy nem figyelsz az órákon! Mit gondolsz, mit fog szólni?
– Semmit. Aláírja majd.

Peti tudta, pontosan tudta, mami mit fog szólni. Maminak az igazi dolgok a fontosak. Mami észrevenné, hogy egész mondatokban beszélt, úgy, ahogy egy felnőttel szemben illik, felé fordulva és egyenesen állva, nem zsebre dugott kézzel, a szemébe nézve, hangosan és őszintén. Hogy szépen tud magázódni, nem úgy, mint a legtöbb gyerek. Mami örülne, hogy milyen pontosan célzott és milyen erősen dobott a suta kis műtött kezével, és közben erősen állt a gyenge kis lábain. Örülne, hogy felfelé dobott, hogy ne sérüljön meg senki. Ez a legeslegfontosabb. Mami érezné, hogy miért jó az, ami mások szerint rosszalkodás, és hogy néha pontosan az a jó gyerek, aki rossznak tűnik, pedig a legtöbb tanár a kis giznyókat szereti, akikkel semmi gond nincs, és alig kell őket tanítani. Maminak ők a kihívás, a mások szemében megfelelni vágyók, akiknek nincs igazi értékrendje, és nincsenek saját céljaik. Mami mindent tud és minden érdekli. Peti sejtette, hogy ha maminak adják az ellenőrzőt, akkor rábeszéli a tanárokat, hogy adjanak a beírásnál is nagyobb büntetést, mégpedig hogy segítenie kell óra után a pedellus bácsinak megszerelni a lámpát, mert közben tanulhat villanyszerelést. És így is lett. Mami simán rábeszélte a tanárokat. És minden fiú őt irigyelte az egész alsóban, hogy lámpát szerelhetett. És Peti tudta, hogy ezt másokkal is megtette volna, nem csak vele. Mert mami is szeretettanár. Az angol az csak fedősztori.

Szerző: Dabóczy Márta

novella, egyetem
2. helyezett