Filmajánló – Felhőatlasz

„Az életünk nem csak a miénk. Az anyaméhtől a sírig kötődünk egymáshoz a múltban és a jelenben.”

Nem vagyok az a nagy filmezős fajta, az pedig, hogy egy alkotást többször is megnézzek, egyenesen ritkaságszámba megy, de az a néhány újranézős darab valamiért mély nyomot hagyott bennem.

A Felhőatlasz is ezek közé tartozik. Már régóta tervben volt, hogy megnézzem, mert a bemutatója alapján tudtam, hogy nekem való film, egyedül a hossza rettentett el egy kicsit, ugyanis majdnem három órás. Amíg nem láttam, én is csak fogtam a fejem, hogy ugyan, mégis miért kell egy filmet három órán keresztül nyújtani, mint a rétestésztát, mi értelme annak? Aztán megnéztem, és azzal a gondolattal fejeztem be, hogy minden egyes jelenet kellett bele, megérte minden perce, még akkor is, ha tényleg időigényes.

Azt gondolom, a Felhőatlasz sokkal több figyelmet érdemelne, mert szerintem zseniális alkotás. Az a probléma, hogy erről a műről nagyon nehéz úgy írni, hogy ne spoilerezzem le az egészet, viszont amikor oda került a sor, hogy filmajánlót írjak, tudtam, hogy csak a Felhőatlasz jöhet szóba. Hogy megkönnyítsem a dolgom, és csak sejtessem, de ne közöljem konkrétan a csattanót, a cikk elején leírtam az egyik kedvenc filmbeli idézetem, ami talán segíti a cselekmény megértését.

Maga a cselekmény hat szálon fut, hat különböző idősíkban játszódik 1849. és 2321. között. Elsőre teljesen kuszának tűnhet, nem értheti a néző, miért van az, hogy az egyik pillanatban még a régmúltban vagyunk a rabszolgák idején, a következő jelenet pedig már egy – talán nem is olyan távoli – futurisztikus világban játszódik. Aztán csak legyint, nézi tovább, hátha később megérti a lényeget. Elkezd figyelni apró dolgokra, mint például, hogy az egyik szereplőnek pontosan ugyanaz a hangja, mint a párszáz évvel későbbi másiknak, vagy a külsőjükben van némi hasonlóság, ha jobban megnézi. Az elején azt hiheti, hogy esetleg képzelődik, aztán előjönnek az apró utalások, és a film közepére már teljesen megvilágosodik. A film különlegessége, hogy nem játszik benne olyan sok színész, egy emberre akár négy-öt szerep is jutott, és elsőre akár észre sem vesszük az összes megjelenését, csak a filmvégi összefoglalónál. A szereplőgárdát olyan nevek alkotják, mint például Tom Hanks, Halle Berry, Jim Sturgess, vagy épp Hugh Grant.

A Felhőatlasz nem fog mindenkinek tetszeni, ebben biztos vagyok. Kell hozzá egyfajta nyitottság bizonyos témák iránt, ami a huszonegyedik századi emberben nem mindig van meg. Ha valaki elhatározza, hogy rászánja az időt, akkor az tényleg csak a látottakra koncentráljon, mert ha egy jelenet erejéig félrepillant, lehet, hogy egy olyan kulcsfontosságú részt téveszt szem elől, ami később fontos lehet. Minden apró dolog jelentéssel bír, az ember első nézésre nem is biztos, hogy teljesen érti, miről is van szó, valószínűleg nem veszi észre az összes utalást, de semmi sem felesleges, minden okkal kapott helyet a filmben.

A tartalom, a mondanivaló mellett pedig két dolog van, amit muszáj kiemelnem. Az egyik a zene, amiről a film a címét is kapta, ez egyfajta motívumként vonul végig a cselekményen. Ha valaki nem szán időt a film megnézésére, viszont szereti a komolyzenét, az legalább keressen rá a címadó zenére, és hallgassa végig egyszer, mert véleményem szerint gyönyörű. A másik pedig a látványvilág: nekem nagyon tetszik, hogy minden egyes kort hűen vissza tudtak adni a készítők, a maszkmesterek előtt pedig le a kalappal, nagyszerű munkát végeztek.

Összességében, kinek is ajánlom a Felhőatlaszt? Azoknak, akik képesek hosszabb ideig egyhelyben ülni és figyelni, akiket nem zavar, hogy a történet hat idősíkon ugrál össze-vissza, és akik szeretik az elgondolkodtató, mondanivalóval bíró, komolyabb alkotásokat. De nekik kötelező darab.