A filmsztár
Vajon hány hazugság kell ahhoz, hogy valaki sztár lehessen – vagy egyáltalán sztár maradhasson? Hol van az a pont, ahol az ember végleg elveszíti önmagát a szerepei mögött? Ezek a kérdések motoszkáltak a fejünkben, amikor megnéztük Peter Quilter A filmsztár című új, háromszereplős kortárs vígjátékát a Pannon Várszínházban.
A darab éppen a legjobb pillanatban érkezett: abban a világban, ahol már szinte semmi sem az, aminek látszik, és ahol egyre gyakrabban érezzük úgy, hogy a valóság kora lejárt, és a hamis lett az új valóság.
Az előadás a szatíra eszközeivel mutatja be, hogyan hisszük el gondolkodás nélkül azt, amit a szemünk elé tesznek, és miként engedjük, hogy olyan történetek formálják a véleményünket, amelyek talán soha nem is történtek meg. Quilter műve egyszerre görbe tükör és éles társadalmi látlelet: megmutatja, hogyan épülnek fel a csillogó sztáréletek, és milyen törékeny alapokon állnak valójában.
A darab világában minden a látszatról szól: arról, hogyan lehet fenntartani egy olyan élet illúzióját, amely mögött már alig maradt valóság. A színpadon felsejlő emberi játszmák pontosan azt az érzést keltik, mintha Hollywood embertelen logikája hús-vér alakokban jelenne meg előttünk. A szereplők szerepcseréi és a kétségbeesett kapaszkodás a hírnévbe olyan érzést kelt a nézőben, mintha mindannyian egy kicsit benne ragadtunk volna egy végtelen performanszban, ahol a valódi érzelmeket rég elnyomták a kamerák vakító fényei.
Az előadás egyik legnagyobb ereje, hogy miközben nevetünk az abszurditáson, a túlzásokon és azon, milyen végletekig hajlandók elmenni a szereplők a jó PR kedvéért, közben mélyen elgondolkodunk: mi magunk hány ilyen kompromisszumot kötünk nap mint nap? Hol van a határ, ahol már nem önmagunkat adjuk, csak azt, amit mások látni akarnak
Tyler karkatere különösen jól közvetíti ezt a kettősséget. A néző egyszerre érez iránta megvetést és a sajnálatot: azt a fajta furcsa együttérzést, ami akkor ébred bennünk, amikor egy emberi bukást látunk, még ha a felszínen mindent meg is tesz, hogy tagadja a saját törékenységét. Kékesi Gábor játéka pontos, rétegzett és kíméletlenül őszinte, egyszerre nevettet meg és ejt gondolkodóba.
Mellette Szelle Dávid alakítása mélyen emberi és szívszorítóan ártatlan. Ő testesíti meg azt a nézőpontot, amelyből rátekinthetünk a sztárvilág illúzióira. Az általa alakított Justin karaktere ad választ helyettünk is arra, hogy vajon mit tennénk, ha váratlanul belecsöppennénk ebbe a csillogó, de félelmetesen önző világba. A benne felébresztett naiv remény és vágyakozás a különlegesség, a hírnév által okozott pálfordulás a darab egyik, talán legfontosabb érzelmi mozgatórugója.
Fekete Linda energiája mindent betölt. Ashley szándékosan „túl sok” – harsány, intenzív, már-már kényelmetlen, mégis pontosan ez adja az előadás egyik legnagyobb humorforrását. Játéka úgy borítja be a jeleneteket, mint egy vihar: váratlan, hangos és megkerülhetetlen. Megtestesíti azt a zaklatott, túlvezérelt világot, ahol a munkamánia, a szerelem és a karrier egyszerre jelentenek menekülést és rabságot.
A díszlet minimalista eleganciája is szolgálja ezt a kontrasztot: egyszerre idézi meg a hollywoodi csillogást és annak üres, hideg hátterét. A tér sokszor feszült sterilitásával ráerősít arra az érzésre, hogy ezek a szereplők valójában egy olyan világ foglyai, ahol minden szépnek tűnik, de semmi sem őszinte igazán.
A közönség nevetése szinte folyamatos volt, mégis minden vicces jelenet mögött ott húzódott valami mélyebb mondanivaló: a valóság és a látszat határai ma már fájdalmasan bizonytalanok. A darab nemcsak szórakoztat, hanem tükröt is tart, és ebbe a tükörbe néha kifejezetten kellemetlen belepillantani.
Ha szívesen végignéznéd, milyen messzire képes elmenni egy ember a tökéletes látszat érdekében, és megtekintenél egy olyan darabot, amely nemcsak elgondolkodtat és meglep, de néhol abszurd jeleneteivel még meg is nevettet, akkor ezt a produkciót ne hagyd ki!
Balogh Alfonzina
Fotók: Pannon Várszínház