Trialógus Balla Zsófival

A Trialógusok vendége ezúttal Balla Zsófia erdélyi költőnő volt, aki őszintén mesélt megpróbáltatásokkal teli életéről és költészetéről.

A beszélgetőpartnerek -Bozsik Péter és Ladányi István – először költői indulásáról, családja körülményeiről kérdezték őt. Megtudtuk, hogy Kolozsvárott született egy elsőgenerációs értelmiségi családban. Az otthonukban felhalmozott rengeteg könyv által korán megszerette az olvasást. Szülővárosában a Zenelíceumban érettségizett, majd a helybeli zeneakadémia tanári szakán végzett. 1985-ig a kolozsvári rádió magyar nyelvű adásánál dolgozott zenei szerkesztőként. Irodalmi érdeklődése mindvégig megmaradt, első verseskötete 1968-ban, tizenkilenc éves korában jelent meg. Végigélte a Ceauşescu-diktatúrát annak minden viszontagságával és borzalmával. Tíz éven át nem hagyhatta el az országot, megfigyelés alatt állt. És ezek még csak az enyhébb dolgok…, közvetetten gyermeke elvesztését is a rendszernek köszönhette. A diktatúrában kompromisszumokat kellett kötnie: párttag volt, hogy a sajtóban dolgozhasson, de kémkedésre sosem tudták rávenni. Arra is nemet mondott, amikor dicsőítő verseket akartak kikényszeríteni belőle, bátornak mégsem tartja magát. Az utókor azonban nem ítélkezhet senki fölött, ugyanis csak az tudja, milyen egy ilyen rendszer szorításában élni, aki részese volt. A következő kérdés az volt, hogy hogyan él benne a történelem, mennyire van jelen életében a múlt. Határozottan jelen van, de természetesen a versek nem közvetlenül tartalmazzák életünk tapasztalatait; „a művészet más közeg, másik valóság”.

Ladányi István új témát vetett fel: mit jelent a költőnő számára a nőiség, a női lét? Balla Zsófia szerint a magyar kortárs nőirodalom eléggé egyhangú, és sajnos a női mivoltot leszűkítik a nemiségre. „A kimondás önmagában még nem művészet.” Egyébként nem szeret nem alapján kategorizálni. Tehát nem a szerző neme a fontos, hanem hogy mennyire tehetséges, hogy bánik a szavakkal. A végkövetkeztetés az, hogy „az irodalomban nincsenek nemek”. A beszélgetés folyamán néhány verset is hallhattunk; engem A képernyő imádása című alkotás fogott meg a legjobban, mely a jugoszláviai háború értelmetlen vérontásáról szól a művészet rádöbbentő funkcióját használva.

Bár így is túlléptük a tervezett időt, a kérdezőknek számos kérdése maradt, amelyekre nem jutott idő. Az esten sajnálatos módon kevesen vettek részt, pedig rengeteg olyan dologról esett szó, amely bárki számára érdekes lehet, nem kell hozzá feltétlenül irodalmi érdeklődés.