Balaton Sound, nekem

Immár negyedik éve hódít a Balaton Sound. A fesztivál annyira sikeressé vált az évek alatt, hogy a szervezők a rendezvény kezdete előtti napokban úgy döntöttek, hogy kibővítik a hely befogadóképességét . A várva várt pillanat július 8-án, csütörtökön reggel 9 órakor jött el, kezdetét vette a négy napos őrület. A Balaton Sound rövid múltja ellenére mondhatni „elit-fesztivállá” nőtte ki magát, elsősorban a fiatalok körében – egyszerűen presztízs ott lenni – gondolja az ember. És tényleg. Mielőtt agyon fényezném a rendezvényt, elárulom, hogy Balaton Sound-életérzés ide, vagy oda, a lefelé- és hazavezető út sokkal izgalmasabbra sikeredett, a Zamárdiban töltött idő csak kisebb intermezzo volt. Barátnőm barátnőjének a barátjának a kocsijával indultunk Balatonra. Az ennyire részletesen ismertetett „rokoni” szállal csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy nem ismertem, aki mellé beültem, bár sejthettem volna kedves barátnőm elejtett félszavából – „Á, fél óra alatt lent vagytok Bazsival!” – hogy ne számítsak semmi „jóra”. Matematikai feladvány: mennyivel ment az a Q7-es az autópályán, amelynek utasai a Budapest- Zamárdi távolságot negyven perc alatt tették meg? Az M7-es eleje nagyon be volt dugulva, később egy-egy BMW miatt le kellett lassítani 180-ra, de amúgy egészen jól lehetett haladni.

Azt terveztem, hogy alszom, amíg leérünk, de inkább imádkoztam, hogy néha lassítsunk egy-egy előttünk „totojázó” autó miatt. Miután kiszálltam, egy pillanatig örültem a gyors megérkezésnek, de legközelebb nem szeretnék ilyen hamar leérni Zamárdiba, az is biztos.

Ahogyan beléptem a Balaton Sound területére, rögtön magával ragadott a nyüzsgés, a Balaton-parti fesztivál hangulat. A víz közelsége vitathatatlanul hozzájárul a rendezvény népszerűségéhez. Délben ébredeznek a sátrazók, mert a nap melegétől aludni már nem lehet, cserébe egyből csobbanhatnak a Balatonban, ebéd utáni szieszta a parton, délután a koncertekre való melegítés gyanánt labdázgatás és versenyfutás a tóban. Ezek után a ráhangolódás folytatódhat az aznapi Dumaszínház-fellépők műsorának megtekintésével, egy kis bungee jumping, aztán vacsora a fesztivál melletti szabadstrandon. Ekkor már biztosan van este hét, nyolc, azaz elkezdődik a sztárparádé. Nekem a Pendulum és David Guetta jutott, szombaton ők zárták a sort a Nagyszínpadon. Az előbbit inkább csak aláfestő zenének választottam a VIP-részlegen, ahol közben elkezdődött a Német-Uruguay bronzmeccs. Bele-belenéztem egészen addig, amíg kilenc óra nem lett. Átbattyogtam PASO koncertre. A srácok hozták a tőlük megszokott színvonalat. David Guetta szólt egyik irányból, másikból a Rádio1-sátor hasonló stílusú zenéje, de a PASO mindezen felülkerekedve fergeteges hangulatot varázsolt. Számomra a fesztivál, pontosabban a szombati nap szintén üde színfoltja volt az utánuk következő Péterfy Bori&Love Band is. Rádióban hallottam már a dalaikat, és tetszik is az a vonal, amit Boriék képviselnek, ennek ellenére élőben egészen lenyűgöző hallani és látni a zenekart, elsősorban az énekesnőt.

Nyilván nem árulok zsákba macskát, ha megjegyzem, hogy ez a négy napos fesztivál az elektronikus zenét kedvelők fellegvára, szinte másféle zene nincs is. Én pedig olyan zenekarok koncertjén tomboltam hatalmasat, akik egész évben szinte bárhol és bármikor láthatók, hallhatók, viszont – maradva csak a szombati nap fellépőinél – a Pendulum, David Guetta, vagy Paul Kalkbrenner nem jönnek minden héten kishazánkba, ők az igazán nagy kuriózum. Felmerülhet a kérdés: akkor mi a fenét keresek én ilyen zenei ízléssel Zamárdiban? Hát a Sound-feeling, kérem szépen! Kíváncsi voltam, hogy tényleg van-e különleges életérzés, amiről oly’ sok ismerős beszámolt már.

A hazaút is kalandos volt: barátaim kiraktak valahol, és azt mondták, hogy itt van a legnagyobb esélye annak, hogy Budapestre jussak. Hittem nekik, bár kicsit aggódtam, ugyanis amikor ők továbbálltak, konstatáltam, hogy innen nem tudok gyalog visszasétálni a vasútra, ha úgy adódna, de gyakorlatilag semerre se, mert egyáltalán nincs gyalogosoknak kialakított út. Mire teljesen kétségbe estem volna, (5 perccel később) már fel is vettek. Csak Fehérvárig tartott a fuvar, de onnan már kb. haza is gyalogolok – gondoltam. Az egyik utas szintén stopposként ült az autóban, annak ellenére, hogy a Balaton Soundra még kocsival érkezett. Miközben egy hölgyet levitt Balatonföldvárra fagyizni,  beletört a slusszkulcs a gyújtáskapcsolóba és lezárt a kormányzár is, így az autót ott kellett hagynia. Ezek után az „út tanulsága” című részéhez érkeztünk; kiderült, hogy autóvezetéshez nem jogsi kell, hanem kocsi. A vezetőnek nem volt engedélye, mindössze 15 éve vezet anélkül. Nem volt ideje jogsit csinálni, és kész…

Egy benzinkúton szálltunk ki, mondván itt lehet legjobban stoppolni. Mindössze két autó állt ekkor 50 méteres körzetben, de szerencsénkre az egyik pont a főváros felé ment, egyből pattanhattunk is be. Innentől kezdve nem olyan izgalmas a történet, sima, egyszerű, mezei pár autójában utaztunk, kellemesen elbeszélgettünk, majd Csepel környékén kiraktak. Onnan egész hamar beértünk a belvárosba, és annak ellenére, hogy 11-kor Zamárdiban még nagyon úgy festett, hogy egyáltalán nem érek fel Szávay Ági kettőkor kezdődő meccsére, 14 óra 10 perckor már ott vigyorogtam a Római Akadémia lelátóján.