Pesszimisták vagyunk, mi magyarok?(!)
Németországban töltök egy szemesztert Erasmus ösztöndíjjal. Március elején érkeztem, és azóta folyamatosan pozitív impulzusok érnek. A blogomon keresztül szeretnék neked – Kedves Olvasó- , valami pluszt adni, egy csöppnyi szeletet más kultúrából, és ami mindezzel együtt jár… Nem csak hawaii&dizsi az élet Münchenben, ezzel fejeztem be legutóbb. Miért is?
Négy-öt hónapot eltölt a diák külföldön, jól érzi magát, ismerkedik kultúrával, emberekkel, világot lát, utazgatás ide-oda, buli hegyek stb…, egyszóval élvezi az ösztöndíj adta lehetőségeket. Igen ám, csak azt se feledjük, hogy egy külföldi felsőoktatási intézmény berkein belül töltünk el egy vagy két szemesztert, így kötelességek is akadnak, méghozzá az iskola felé. Nem olyan eget rengetően sok az a tizenhat kredit, amit kötelezően teljesíteni kell, de ehhez azért valamit le is kell tenni az asztalra. Itt ez úgy adódik össze, hogy öt-hat tárgyat hallgat az ember. Mi huszonkettőt vettünk fel a biztonság kedvéért, mert jó magyar szokás szerint felmerült bennünk a kérdés, mi van, ha nem sikerül valamelyik tárgy?
Persze, benne van a pakliban ez a lehetőség is, de nem szabad/szabadna így hozzáállni a dolgokhoz. És máris elérkeztünk egy- szerintem- társadalmi problémához: Miért pesszimisták a magyarok? (Sajnos lehet általánosságban beszélni, azt gondolom, bár tisztelet a kivételnek.) A miértre nem tudom a választ, de kíváncsian várom, ha valakinek van ötlete:). Annyi biztos, hogy nemzedékek óta hurcoljuk magunkkal a pesszimizmust, amit jó lenne most már levetkőzni… Én alapvetően optimista ember vagyok, de olykor-olykor engem is elkap a hév, és átcsordul a pozitív gondolkodásmódom a másik irányba. Éppen egy ilyen periódusban lehettem, amikor összeállítottam az órarendem. A nyolc tárgy (+kettő otthon is) soknak tűnik, de ennek ellenére a hétköznapok elég lazák, viszont a vége annál húzósabb lesz prezentációkkal, beadandókkal, ráadásképpen négy vizsga, a németekkel egyenlő mércével mérve…
No de messze a július, addig még izgalmas dolgoknak nézünk elébe. Hogy mi minden pozitív élmény ért eddig , és mi várható még, arról az elkövetkező hetekben folyamatosan tudósítok.
MFTKdékán-FAN
on2009-05-11 at 17:03 says:
„…mert jó magyar szokás szerint felmerült bennünk a kérdés, mi van, ha nem sikerül valamelyik tárgy?”
Mitől lenne ez magyar szokás?
„És máris elérkeztünk egy- szerintem- társadalmi problémához: Miért pesszimisták a magyarok?”
Abból, hogy ti több tárgyat vettetek fel mint amennyi minimálisan szükséges elérkezünk oda, hogy a magyar nép pesszimista? 🙂
„Annyi biztos, hogy nemzedékek óta hurcoljuk magunkkal a pesszimizmust, amit jó lenne most már levetkőzni…”
Úgy érted itt az ideje nem felvenni plusz tárgyakat? 🙂 (a kérdés provokatív, de valóban érdekelne miben látnád a magyar optimizmus megnyilvánulását?)
Sok sikert Germániában!
Borcsa
on2009-05-11 at 19:43 says:
Kedves MFTKdékán-FAN,
Remélem nem riadsz vissza a válasz terjedelmétől. Ez a bejegyzés csak megpendített egy társadalmi problémát, de nem erre volt kihegyezve a cikk. Lehet, hogy évek múlva ilyen területekre is merészkedem, egyenlőre még nem.
Szerintem te is nagyon jól értetted, mire gondolok. Szóba jöhet-e egyáltalán, hogy nem sikerül? Miért ne sikerülne? És most nem feltétlen a tárgyakra gondolok, hanem magára az életre, amibe belekezd az ember, miért ne sikerülne? Ha meg ne adj’ isten valami mégse jön össze, annak is meg van a miértje, nem véletlen volt, VISZONT nagyon nem mindegy, hogyan állsz hozzá a dolgokhoz! Érdekes, hogy pont most mondta barátnőm, hogy örökké hálás lesz azért, hogy megmutattam neki a Secret című filmet. Pont ilyesmiről szól, amit most veszegetünk. Ajánlom figyelmedbe, ha még nem láttad.
Miben látnám a magyar optimizmus megnyilvánulását? Jó kérdés, köszi, hogy feltetted. No lássuk csak:
A csapból is az folyik, hogy nálunk [Mo-on] nem működik semmi, minden úgy rossz, ahogy van. (Közben eszembe jutott még egy példa, ami talán idevág.:D, Mitfahrerrel utaztam haza, nem tom ismered-e, ezért röviden, az annyit tesz, hogy felmész a netre, és megnézed, hogy ki keres útitársat Münchenből Bp-re aznapra, amikor haza szeretnél jönni. Persze nem csak ez az irány létezik, de a saját példámnál maradva; és gyakorlatilag tök idegenekkel utazol, de nagyon jól működik a dolog, olcsó, gyors stb…Az egyik harminc körüli nő utitársunk azt mondta, hogy szerinte sokkal jobb volt a kommunizmusban, és hogy a mai gyerekek nem csinálnak semmi értelmeset, csak a gép előtt ülnek, vagy lófrálnak az utcán. Na ezt a véleményt a vezető nem osztotta, erre még hozott pl-t a hölgy, hogy most nagyon drágák a táborok nyáron, bezzeg az ő idejében cserkésztábor stb…milyen olcsó volt, és egy szünidő alatt többször is táborozott. Na ezzel csak oda szerettem volna kilyukadni, hogy nem hiszem, hogy mindenki visszasírja a kommunizmust, sok szempontból nem volt az olyan jó, amennyire azt tanulmányaim során, meg elmesélésekből tudom. Persze állást nem foglalhatok, hisz, ha azt vesszük alapul, hogy hivatalosan ’89-ig tartott, akkor három évre emlékezhetnék, de sajnos csak foszlányokban van meg az hogy mi történt velem három éves koromig. De azon meglepődtem, hogy a nem sokkal idősebb hölgy milyen keményen állást foglalt, és nem jön be neki a mai világ.
No de a kis intermezzo után visszatérve a kérdésre, úton-útfélen csak panaszkodást hallok a magyar emberektől. Mi ez, ha nem pesszimizmus? Sokkal rosszabb helyzetben lévő országokban sokkal boldogabban élnek emberek. Ez vajon miért lehet így? Nem tudom, de érdekes a kérdés, szerintem.
Ha látnám az embereket mosolyogni, vidámnak lenni, pozitívan állni a jövőjükhöz…az lesz valahol az optimizmus kezdete szerény véleményem szerint.
De inkább látogass meg Münchenben, és nézd meg mi van itt! Másik cikk keretében szerettem volna a következőket taglalni, de ezek szt nem fogom:) Tolerancia, és nyugalom, ha két szóval szeretném jellemezni. A mozgólépcsőn mindenki egy oldalon áll, és a másikon- aki siet, az elviharzik. Ha nekem jön vki, akkor nem kezd el szitkozódni, hanem szimplán rohan tovább. És amit ma is megcsodáltam, hogy hol lakom. Állítólag a legrosszabb környéke Münchennek. Ha nem mondják, nekem sose tűnik fel. (Itt a legolcsóbbak a házak, és sok állami lakás is van erre felé…) De én nagyon szeretek itt élni, családias, sok zöld van, mindehol gyerekek játszadoznak, játszótér, rét van a közelben, és még a bevásárlóközpont is beleillik a környezetben. Nem tudom, ez hogy sikerült pl.:)
Köszi a jókívánságokat!
MFTKdékán-FAN
on2009-05-11 at 20:39 says:
Nem kíméllek akkor téged sem, hadd folyjon ki a szemed az olvasástól! 🙂
„Szóba jöhet-e egyáltalán, hogy nem sikerül? Miért ne sikerülne? És most nem feltétlen a tárgyakra gondolok, hanem magára az életre, amibe belekezd az ember, miért ne sikerülne? Ha meg ne adj’ isten valami mégse jön össze, annak is meg van a miértje, nem véletlen volt, VISZONT nagyon nem mindegy, hogyan állsz hozzá a dolgokhoz!”
Igen, szóba jöhet, hogy nem sikerül, akár az adott tárgy, akár az adott szak. És az is szóba jöhet, hogy X évesen azt kell mondanod: „Nem sikerült semmit megvalósítani, amit szerettem volna”. Megeshet az ilyesmi, mert sok a külső tényező, amin a dolgok múlnak. A hozzáállás valóban nem mindegy (lásd pszichés vagy gazdasági önbeteljesítő mechanizmusok) de azt sem gondolom, hogy mindent el lehet érni vele.
A film leírásába beleolvastam… így elsőre távol áll az én mentalitásomtól…
„A csapból is az folyik, hogy nálunk [Mo-on] nem működik semmi, minden úgy rossz, ahogy van. […] …úton-útfélen csak panaszkodást hallok a magyar emberektől. Mi ez, ha nem pesszimizmus? Sokkal rosszabb helyzetben lévő országokban sokkal boldogabban élnek emberek.”
Avval egyetértek, hogy sok a rinya. (Direkt használom a szót és alaptalan vagy túlzó panaszkodást értek alatta.) A sok rinya pedig rontja a közhangulatot és még több rinyát szül és megszül egy „rinyálós világnézetet”. Mindazonáltal én azt gyanítom, hogy a rinya hazánkban egy bevált kommunikációs „eszköz”. Sokszor bajos valami közös érdeklődési pontot találni, és a legegyszerűbb egy olyan témát bedobni amitől a másik is szenved. A közös szenvedés tehát mint kapcsolat teremtő erő és alkalmatosság jelenik meg.
Másfelől a panasz nem mindig rinya. Néhány hete a réz gázcsövet fűrészelték le ismerősök nyaralójáról dolgos színesfémgyűjtők. Az előtt pár héttel szintén ismerőssel esett meg, hogy árulván a kocsiját egy érdeklődő fogta és hamisított egy adásvételi szerződést és a saját nevére íratta így a kocsit (a rendőrség nyomoz 😛 ). Nem mondom, hogy ezeken kell folyamatosan lamentálni, de azért az esetleges panaszkodás mégis talán jogos és megalapozott. Tehát a panasz sokasága nem feltétlenül pesszimizmus, simán lehet, hogy tényleg nem túl rózsás a helyzet. Erre a válaszod, hogy lám más, rosszabb helyzetben élő országokban nem ilyen a mentalitás. Én nem vagyok világjáró, nem tudom milyen az emberek hozzáállása Észak-Koreában, Sri Lankán stb. Mindazonáltal a „rosszabb helyzetben lévő” egy problematikus fogalom. Mi a rossz helyzet mércéje? Anyagi jólét, társadalmi egységesség, felebaráti szeretet foka? Nem tudom mit értesz rajta és mely országokra gondolsz, de Magyarországon jelenleg sikerült összehozni olyan együttállást, hogy az talán nem alaptalanul földhöz vágja még az optimistát is. Morális helyzet, anyagi biztonság, társadalmi/politikai helyzet, oktatás/nevelés stb. mind padlót fogott. Nem arról van szó, hogy ne lennének jó és szép kezdeményezések, de sajnos egyenlőre ezek még nem szökkentek szárba vagy nem jutottak általános érvényre. Én úgy vélem mostanság kezd erősödni egy olyan réteg, akik képesek majd úgy viselkedni mint a te müncheni polgáraid, de sajnos az oktatás/nevelés helyzete ezt nem nagyon segíti és még mindig átörökítődnek a nemkívánatos antiszociális viselkedési formák. Egyenlőre igen erősen árral szembe kell úsznia annak, aki rendes, megbízható, becsületes nyugodt ember óhajt lenni és épp ezért kevesen is bírják huzamosabb ideig. Azt hiszem az Internet szerepe döntő lehet a pozitív változások ügyében mert hatékony eszköz az alulról jövő kezdeményezések számára.
(Amúgy a szolga-optimizmust épp oly károsnak tartom, amikor is a népnek azt mondják: „Tűrj, majd nemsokára jobb lesz!” az pedig csak tűr, és tűr és tűr… és úgy végzi, mint Orwell lova az Állatfarmban)
Egy kis egyéb: a pesszimizmusnak megvan a maga szépsége és esztétikája, amit alkotásban lehet kamatoztatni. Én személy szerint drámákban a tragédiákat, filmekben a drámát (lehetőleg ne legyen vagy részleges happy end), festészetben Bosch-t szeretem igazán és megbolondulnék egy cukormázasan optimista világban. De a buszmegállóban egyenes vonalban állok sorba és még senkit nem ugattam le. Éljen a mozgólépcső jobb oldala!
Nah tessék elment a beadandó írásra szánt idő. Mi lesz így velem?! Nem fogom tudni megírni!!! Szar az élet és egyre szarabb lesz!!! 😉
Borcsa
on2009-05-12 at 18:03 says:
Valóban kicsit elnagyoltan fogalmaztam, amikor azt írtam, hogy más országokban…Én sem jártam még (fő az optimizmus, ugye?:P) sok helyen a világban. Ami alapján kialakult a véleményem az az, hogy több előadáson is részt vettem, ami Indiát, Indonéziát, Nepált, stb…tehát ezt a régiót mutatta be. Még csak messzire sem kellett mennem, mert mindez az egyetem berkein belül történt. Ill. hallottam már korábban is példával együtt, hogy a magyar emberek a helyzetüket sokkal rosszabbul ítélik meg, mint amilyen valójában. Példát így hirtelenjében nem tudok hozni, viszont egyértelműen a rosszabb helyzet alatt az életkörülményeket, életminőséget értettem…
Még lenne gondolatom a témával kapcs-ban, de a kereteim szűkösek, így egy linkkel zárom soraimat, amiből egy részletet bemásoltam ide is. Ha van még türelmed, nézd meg kérlek. A lényeg az, amit ide is beillesztettem, de hogy tudd honnan származik(az interjút nem én készítettem:)): http://www.szabadfold.hu/interju/luxuscikk_a_pesszimizmus
„Üdítő, hogy ön nem örökölte a legendás magyar pesszimizmusunkat!
– Én őszintén hiszem, hogy lassan kinőjük ezt a negatív hozzáállást az élethez. Az én generációm és az utánunk következők már másként gondolkodnak, sokkal sikerorientáltabbak. A pesszimizmus az üzleti világban luxus. Semmire nem jutnánk, ha mi magunk sem hinnénk abban, hogy sikerülni fog. A múltunk kötelez a jövőre nézve, de a jövő elképzelhetetlen lendület, újítások nélkül.”