A közös munka a fontos

Géczi János, az Antropológia és Etika Tanszék vezetője, biológus és irodalmár. Egyetemi éveiről, pályaválasztásáról és a mai oktatásról alkotott véleményéről kérdeztem.

– Hova járt egyetemre, milyenek voltak az egyetemi évei?

– Nyírségi származású vagyok, középiskolába a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumba jártam biológia-kémia tagozatra. Az élettudomány már akkor érdekelt. Nagyon jó tanáraim voltak, úgy neveltek minket, mintha egyetemisták lettünk volna – bejártunk egyetemi órákra, diákköri versenyekre. Egy ilyen nagy versenyen sikerült az országos elsők közé jutnom biológiából, ez döntötte el, hogy a biológusi pályát fogom választani. Felvettek Szegedre, biológia szakra. Akkorra már tudtam, hogy – magyar tanárom hatására – én valahol az élettudomány és a bölcsészet között akarok majd dolgozni. Így kerültem 1973-ban, a katonaság után kutató-biológusnak Szegedre, ahol az újonnan épült Biológiai Központnak köszönhetően sok hazai és nemzetközi hírű biológus megfordult, így automatikusan bekerültem egyfajta tudományos légkörbe. A mi tanáraink elvárták, hogy ne csak a szakmával foglalkozzunk. Ha nem láttak minket egy koncerten, színházban, vagy moziban, akkor azt számon kérték… Egy antropológus volt a csoportvezetőnk, aki az egyetemi élet szervezéséért sokat tett. Tehát az én habitusom, az Éjszakai Egyetem szervezése, a kulturális dolgokra való odafigyelés a szegedi élményeimből ered.

– Hogyan lett Önből tanár?

– Én nem vagyok tanár! (mosolyog) Édesanyám tanító volt, tehát ezt a családból hoztam. Egyetemen nem szereztem tanári diplomát, de miután végeztem, már volt némi hangom az irodalomban – a mi nemzedékünket Gazdátlan Hajósoknak hívták, akkor már jelen voltunk irodalmi társaságokban. Az egyetemen nem maradhattam, mert az írásaim nem tetszettek bizonyos köröknek. A szakvezetőm keresett nekem állást, ahol ezt a kettős érdeklődésemet hagyták kiélni, így kerültem 1978-ban Veszprémbe, az Országos Oktatástechnikai Központba biológus-szerkesztőnek. A közoktatás és a felsőoktatás biológiai, élettudományi tárgyai ismert hordozóinak szerkesztőjévé váltam, tehát amiből maguk tanultak középiskolában, a tankönyveket, diafilmeket, videofilmeket vagy én írtam, vagy én csináltam. Mindez tartott egészen a rendszerváltásig, amikor áthívtak egy oktatáskutatói intézetbe. Vagyis én úgy kerültem erre a pályára, hogy nem volt tanári diplomám. Bele tanultam tíz év alatt úgy, hogy a szakma egy helyi veszprémi, majd Budapesten egy tekintélyesebb pedagógiai szakfolyóiratának lettem az alapító szerkesztője. (Iskolakultúra, a szerk.) Én bele sodródtam, választottam ezt a pályát, semmiféle intézményes képzésem nincs belőle, ahhoz képest ezt a folyóiratot huszonegy éve szerkesztem és a legtekintélyesebb, a doktori képzésben javasolt folyóirattá vált. Ez leginkább annak köszönhető, hogy a szerkesztői irányításom alatt egy állandó stáb csinálja, olyan emberek, akik hasonlóan elkötelezettek a neveléstudomány terén. A rendszerváltás után először a Képzőművészeti Egyetemre, majd a Pécsi Tudományegyetemre hívtak meg, mindkét helyen művelődéstörténetet kezdtem tanítani, és onnan hívtak vissza Veszprémbe, az Antropológia és Etika Tanszék vezetésére.

– Hogyan látja a mai egyetemi oktatást, fontosnak tartja a hallgatók nevelését is a tanórákon kívül?

– Úgy gondolom, hogy az a fajta közösségi elköteleződés, ami felnőtt koromra is jellemző, a középiskolai és egyetemi éveim hatása, elsősorban a volt tanáraim miatt lettem ilyen. Egy egyetemnek nem csak az a feladata, hogy egy szakmára felkészítsen egy embert, hanem hogy azt a szakmát, és saját életét magánemberként is élvezze. Azt gondolom, hogy ehhez a mi tanszékünk jó mintával tud szolgálni. Tehát nem csak a tantervileg előírt dolgoknak kell jelen lenniük, hanem látni kell, hogy a felnőttek miket csinálnak. A Pécsi Egyetemen minden évben 30-40 hallgatóval külföldi egyetemeket látogattunk, néhány hétig ott tanultunk Nápolytól kezdve Andalúziáig, egyszerűen azért, mert egészen más ugyanazt az előadást ebben az egyetemi padban hallgatni, mint abban. Tanárokkal együtt mentünk ki és dolgoztunk, múzeumokban, kertekben… Ez a fajta élményszerűség persze tanterembe is behozható, például az Éjszakai Egyetemek kapcsán. Úgy gondolom, hogy személyiséget kell nevelni, nekünk ez a dolgunk.

– A mai diákok vevők erre, meg lehet ezt valósítani ebben az országban?

– Egy pici szigor mindig kell. El tudom fogadni azokat az embereket, akiket ez a szigor megriaszt. De úgy érzékelem, hogy amikor eljönnek a diákok egy éjszakai előadásra – például Boldizsár Ildikóra 150-en voltak kíváncsiak, vagy Varró Danira, Beck Zolira százasával -akkor bizonyos idő után kell, hogy azt higgyem, ennek a fajta dolognak is van varázsa. Ez az előadás-sorozat azért lett éjszakára téve, hogy úgymond kizárjuk azokat, akiknek nem érték, hanem kötelesség valahova eljönni. Természetesen saját tanítványaimtól elvárom, hogy ott legyenek, a szakunkon eleve nincs sok ember. Ebben a félévben egyébként várható a Vad Fruttik, Spiró György, a vajdasági hetek kapcsán Tolnai Ottó. Úgy gondolom, hogy ők a maguk hiteles személyiségével, megnyilvánulásaikkal biztosan tudnak valamit adni a hallgatóknak. Az is nagyon jó érzés, hogy sok esetben az előadóról nem mindenki hallott, mégis az előző előadások nyomán azt érzik, hogy érdemes eljönni, mert itt valami fontos történik. A tanszékünkre illik is ez a hallgatóbarát légkör – persze nálunk az óraellenőrzésektől kezdve a vizsgákon át elég nagy a szigor, de ennek ellenére fontosnak tartjuk a személyiségközpontú pedagógiát. Ez az egyik erősségünk.

– Ön szerint mennyire van szerepe az irodalmi életnek Veszprémben, az egyetemen, mennyire van erre igény?

– Az egyetemen, én úgy látom, hogy nagyon szépen kiteljesedett az Irodalom Tanszék. A humán kultúra java náluk is és nálunk is megfordul. Hogy a kultúrának ezek a teremtő emberei hétköznapi közelségbe kerülhetnek a hallgatókkal, figyelemre méltó, és jó példát mutathatnak nekik. Még mindig elég nehéz elérni, hogy hallgatóink jelen legyenek a városban egy színházi előadáson vagy bárhol. Életmóddá kell válnia, természetes kell legyen az, hogy elmegyek egy gyűjteménybe, ahol kortárs művészeket látok, miközben az órán tanulok róla. Nyilván ehhez azok a tanárok tudnak leginkább példát nyújtani, akik mindennap itt vannak. A mi tanszékünkön hétfőtől-péntekig vannak szétosztva az órák, ettől kényelmesebb, biztonságosabb lesz a tanítás. A közös munka a fontos… biztos vagyok abban, hogy minden hallgatónak vannak erősségei, és azt gondolom, ezeket kell összepárosítani valahogy.