„A vezér jubilál?!”

Az évad vége felé közeledve sincs megállás a Pannon Várszínházban. Április 12-én bemutatták a Meseautó című zenés vígjátékot.

Guruljon hát be a Meseautó!

A mára magyar filmklasszikussá vált alkotás 1934-ben – vagyis kereken nyolcvan éve – került a mozikba, parádés szereposztással, Gaál Béla rendezésében. A Meseautó a kor népszerű színészeit vonultatta fel a vásznon, úgy, mint Perczel Zita, Tolnay Klári, Kabos Gyula, vagy Törzs Jenő. A fekete-fehér film a hazai filmgyártás emblematikus darabja, melyben Márkus Alfréd feledhetetlen dallamai csendülnek fel. Ezúttal a Pannon Várszínház társulata révén, a színpadon elevenedik meg a történet.

Ám mielőtt a sors a volán mögé ülne, tartsunk egy gyors technikai szemlét, hisz a Meseautó médiumot vált, és filmszalagról a színházba lép. Bár a történet eredetileg filmforgatókönyv, amit rendkívül hasonlatosnak gondolhatunk mondjuk egy írott drámához, nem ilyen egyszerű a helyzet, több okból sem. A film és a színházi előadás közti különbség indokolja, egyúttal magyarázza, hogy a teátrum társulatának egészen másképp kellett az alapanyaghoz nyúlnia, mint a filmnek.

Az alapvető eltérések abban rejlenek, hogy a film technikai- és vizuális megoldásai teljesen másképp működnek, mint a színpadi látvány. A vágásnak köszönhetően a film sokkal gyorsabban, szó szerint egyik pillanatról a másikra képes helyszínt, egyúttal teret is változtatni. Ha kell, csupán néhány másodperc erejére is „ugrik”, ami a nézőt a legkevésbé sem zavarja. A színház ezt nem teheti meg. A folytonos átdíszleteszés időigényes, és agyoncsapja az egész előadást, szétzilálja a jeleneteket, így nem éri meg minden nüansznyi apróság miatt váltani. Ahol azonban feltétlen szükséges, ott úgy kell megoldani, hogy az a lehető leghamarabb végbemehessen. Épp ebből kifolyólag a színházban a nézőnek sokkal több van a fantáziájára bízva, úgy kell tereket elkülönítenie egy telefonbeszélgetés alkalmával, hogy a játéktér gyakorlatilag változatlan. Ide kapcsolódik, hogy a színházban a díszlet, és a kellék sokszor csupán jelzés értékű. Mégsem várhatjuk el, hogy példának okáért mikor az autószalonban vagyunk, beállítsanak három-négy oldtimerrel. Ezzel ellentétben a filmben muszáj igazi autókkal dolgozni.

Végre közeledve a Meseautóhoz, az indítás előtt még mindenképp el kell mondani, hogy a két műfaj nincs összehozhatatlanul szétválasztva. Vándorfi László rendezése számos momentumában rákacsint a filmre, rájátszik tagadhatatlan előzményére. Ennek egyik ékes példája a bohókás Halmos Aladárt alakító Molnár Ervin, aki szándékoltan Kabos filmbéli beszédstílusát, és alakját idézi meg. A másik ilyen tudatosan használt utalás a táblák alkalmazása. A Meseautó a hangosfilm hajnalán készült, így teljességgel érthető az a színházi megoldás (tudniillik hogy táblán kiírják hol is vagyunk épp, vagy milyen reakciót kellene produkálni), ami a némafilmek oly jellemző vonása volt. Ez a fajta kommunikáció azonban a brecht-i színházi hagyományba is bekapcsolható, bár a német alkotó egészen más funkcióban használta a táblákat, vagy adott esetben a songokat, mint a hangosfilm a maga betétdalait.

A hosszúra nyúlt bevezető után azonban ideje beindítani a Pannon Várszínház Meseautóját, és a gázra lépni.

Bár médiumot váltott, a történet mit sem változott. Szűcs János (Keresztesi László) bank-vezérigazgató nagy nőcsábász, de a szabadságát szeretné egymagában, a világtól távol eltölteni. Mielőtt elindulna, vadonatúj Mercedest vásárol, az autószalonban azonban a kvázi csínytevésből nézelődő és alkudozó, amúgy szegény Kovács Vera (Telegdi Kamilla) felkelti az érdeklődését. Úgy intézi, hogy a lány, aki egyébiránt az ő bankjában „stemplizik”, nyeremény gyanánt megkapja az autót. Ráadásul anélkül, hogy elárulná valódi kilétét, a lány sofőrjéül szegődik, hogy Vera rangja és a vagyona nélkül szeresse meg. Szerelmi próbájába pedig nem átallja bevenni barátját, az autószalon tulajdonosát, Péterffy Tamást (Szelle Dávid) sem. Mindeközben a bank irattárának vezetője, Halmos Aladár azon van, hogy Szűcs titkárnőjének, Anna kisasszonynak (Kovács Ágnes Magdolna) elnyerje a kezét. Ez persze korántsem egyszerű, ha a nő nem is olyan titkon az igazgatóra pályázik.

Az előadás magán viseli a némafilmek commedia dell’arte-s humorát, jellegzetes mozgáskultúráját, eltúlzott mimikáját, és szívmelengető nosztalgiával idézi meg a pesti kabaré világát. A bohózati fordulatok után természetesen mindenki megtalálja a párját, és énekelhetik felszabadultan, hogy csupa boldogság vár rájuk.

Az előadásban fontos szerepet kap a zene. Már a nyitányban, még mielőtt bárkit is meglátnánk, felcsendülnek az ismerős akkordok, melyek azonnal visszarepítenek minket a ’30-as évek világába. A hangulatot csak erősíti, hogy a produkció élő zenével dolgozik. A muzsikusok átéléssel, az eseményekhez kapcsolódva szólaltatják meg a dallamokat, hol aláfestésként, hol pedig az előtérbe lépve.

A zene mellett a tánc, a mozgás is hangsúlyos pontja a darabnak, mely Krámer György munkáját dicséri. A korábban említett némafilmes mozdulatok mellett – melyek adott esetben a térváltás jelzéseiként is funkcionálnak – táncbetétek tarkítják a produkciót. Láthatunk „romantizált” duettet, és könnyed stílusú családi koreográfiát egyaránt.

A látványvilág kapcsán mindenképp meg kell említeni a díszletet (Kovács Yvette Aida) és a jelmezeket (Justin Júlia), melyek frappánsan oldják meg a kor, valamint a film „színpadra adaptálását”. Három mozzanatot emelnék ki. Az egyik az autószalon kocsi-megoldása. A második a hátsó fal, mely bár változatlan, különböző színű megvilágítással egészen más hatást kelt. A harmadik pedig Szelle Dávid sminkje, konkrétan a szemöldöke. Ez a kiemelés egyetlen pillantás alatt meghatározza a megformált típust, amire mulattatón épül a színészi játék is.

Vígjátékról lévén szó, az előadás humoráról is illik szót ejtenem némiképp bővebben. A komikum egyaránt fakad a félreértésekből és szójátékokból, vagyis a dramaturgiától és a szövegtől, csakúgy, mint a konkrét helyzetekből, melyek maradéktalan kiaknázása a színészek alakításán múlik. Hogy működik-e a dolog? Igen. Miben állnak ezek a poénok? Nézzük! Érzékletes példa a nő és a kocsi verbális összemontírozása, holott a nő (mármint a darabbéli Vera) egyáltalán nem ért az autókhoz. Viszont így megtudhatjuk, mit keres az aligátor a kocsiban, és mi a kormány szakmai pontosságú definíciója. De idézhetném példaként Halmos Aladár már önmagában is komikus hivatalnok figuráját, aki zavarba ejtőn magyarázza, hogy a Szűcs az nem a Szűcs, mert a mi Szűcsünk az nem az a Szűcs. Na meg ha a vezér jubilál, az sem valami kerek évfordulóra, vagy teszem azt születésnapra értendő. Az ajtónak fejelő alakokat már szóba sem hozva összegezhető, hogy a produkció vegyes merítést ad a banális vicctől a gondolatébresztő poénig, ami már mélyebb, kritikus szálakat is megpendít.

Itt kell szót ejtenem az ábrázolt „családmodellről”, vagyis a Kovács famíliáról (Oravecz Edit, Kiss T. István, Sipos Dominik), ahol kávé a pálinka állneve, alakjai pedig a szegény polgárcsalád figurái. Tréfásak, mégis képviselik azokat a hagyományos értékeket, melyek szerint a tisztességes munkavállalás fontos és becsülendő mérföldkő, valamint a szülők segítése (anyagi értelemben is) a családi összetartás egyik összetevője.

Amikor kijöttem az előadás végén a színházból, először csak a jóleső, kikapcsoló szórakozás élményét éreztem, valamivel később aztán szöget ütött a fejemben ennek a kabarévilágnak az aktualizált, felszín alatti gondolatisága. Ellentmondásosan hangozhat, mégis így van. Jelen világunk kérdései bújnak meg a kacagás árnyékában: vágy a boldogságra, vágy tárgyak vagy anyagi javak után (lásd autó), életünk gazdaságosság szerinti irányítása, idealizálás, vagy épp a szerelem mibenléte. Létezhet-e pontosabb megfogalmazása a szerelemnek, mint Anna kisasszony szavai, miszerint „Száz nem számít! Egy számít!”?

Ebbe a Mesautóba kortól, nemtől, és mindentől független bárki beülhet, mert meg fogja találni azt az utat, amin szívesen végigmegy az előadás két és fél órájában.

Szalai Renáta

Fotók: Pannon Várszínház