Akarsz egyetemet építeni?

 Úgy történt, hogy Pesten ültem szobámban, mint adjunktus, amikor a másik adjunktus, Polinszky Károly telefonált, s megkérdezte:
– Akarsz egyetemet építeni?
– Igen – válaszoltam.
– Hát valahogy így kezdődött! – mondta Straub Gyula, a radiokémia tanszék vezetője, amikor a Veszprémi Vegyipari Egyetemen eltöltött 25 évről beszélgettünk.
– 25 évvel ezelőtt az egyetem a mai „A”-épületből állott, ami eredetileg pénzügyi igazgatóságnak készült. Rajzok híján nekünk kellett terveznünk is, valahogy olyanformán, hogy az ember fogott egy faszén darabot felrajzolta – a vezetékek helyét a falon. Három nap alatt végeztünk, méghozzá úgy, hogy mindössze két kisebb hiba csúszott be a tervezésbe.
  A tanítás 1949. szeptember 26-án indult kisebb-nagyobb problémákkal és egy darab ideiglenes tanteremmel, amelyet előző nap parkettáztak. A tábla öt centiméterrel volt hosszabb mint a terem, így aztán a helyszínen kellett lefűrészelni. Lépcsőház gyanánt egy „tyúklétra”-szerűség szolgált, a fűtés pedig roppant praktikus módon egyúttal a szellőztetés problémáját is megoldotta, a PB gáz ugyanis, amivel fűtöttünk, pillanatok alatt elfogyasztotta a teremből a levegőt, és ablakot kellett nyitni.

Oktatás két műszakban

   Első évben 114 hallgatóval kezdtünk, mivel azonban a második évre a létszám 240-re emelkedett, a terem pedig csak 120 személyes volt, ezért minden előadás kétszer hangzott el, délelőtt az egyik, délután a másik csoport számára.
  Jegyzet nem volt, azt, hogy mit adunk elő, rendszerint előre megbeszéltük, s a jegyzetek gyakorlatilag az előadások után, azok alapján készültek. A körülbelül tíz fős oktatói gárdának tehát bőven akadt elfoglaltsága, előadások, szemináriumok, laborok és egyéb „apróságok”. Így többek között a hallgatói laborokhoz szükséges vegyszerek jó részét is nekünk kellett előállítani. Előfordult például, hogy behoztuk a családi ezüstöt és feloldottuk AgNo3-nak.
  Továbbra is helyhiánnyal küszködtünk, bár ez még ma is probléma. Tulajdonképpen tehát nyugodtak lehetünk, hiszen Parkinson törvénye szerint: „ha egy cég székháza elegendő arra, hogy elférjen benne, akkor az már hanyatlóban van”, nekünk tehát még van perspektívánk. A helyhiány enyhítését szolgálta a C-, majd a B-épület elkészülte, s ez utóbbi összekötő része, amely egy jó darabig leánykollégium volt.
  A kollégiumnak egyébként külön története van. Az első kollégium a Viadukton túl, a mai párt-főiskola helyén volt, a menzával együtt, amelyet akkortájt sem halmoztak el dicséretekkel. Az egyetlen pozitívum talán, hogy sorban állni nem igen kellett, 12-kor ugyanis mindenki rohant ebédelni, útközben pedig sebesség szerint fajtázódtak, visszafelé azután az ebéd utáni egészségügyi sétáról is letudták a gondot.

A hallgatók sem unatkoztak

   Az ilyen apróságokhoz járult a heti 50–55-ös óraszám, s az akkoriban szokásos kötelező konzultáció, a nem megfelelő tanulmányi eredményt elérő hallgatók számára, aminek azután gyakran heti 63–65 óra elfoglaltság lett a következménye, s hogy emelkedett, a tényleges tanulásra nem sok idő maradt, az már más lapra tartozik. Végeredményben tehát a hallgatók se nagyon unatkoztak.
  Vizsgákon ekkor az úgynevezett „planétás” rendszer volt divatban, vagyis a hallgató kihúzta a kérdést vagy kérdéseket, kidolgozta és ezután kellett felelni. A bukások száma magasra – matematikából és szervetlen kémiából – mintegy 35-36%-ra rúgott. Volt viszont egy nagyon jó és hasznos szokás, amivel ma már nem igen találkozni, hogy a vizsgákat hallgatták. Egy-egy „menősebb” vizsgán sokszor 100–110 ember is bent ült, ami véleményem szerint akármilyen intenzív tanulásnál többet ért.
  Az oktatók és a hallgatók között igen közvetlen volt a kapcsolat, bár a szinte családias légkör a kisebb létszámmal és az elenyésző korkülönbségekkel is magyarázható.
  Egy kedves emlék: egyszer odajött hozzám az egyik hallgató és így szólt: „Professzor elvtárs legyen szíves kölcsönadni 20 forintot, mert haza szeretnék utazni és az ösztöndíjamat még nem kaptam meg”. Azt hiszem, ma már elképzelhetetlen az ilyesmi.

Ki tartotta először?

Arról a kérdésről, hogy ki tartotta az első előadást az egyetemen, azt tudom mondani, hogy a tényleges előadók közül az első előadást én tartottam, éspedig 10-től 12-ig szervetlen kémiából. Egyébként a legelső előadást meghívott előadó, a Péti Nitrogénművek mérnöke tartotta, gépelemekből. Kezdtem tehát szervetlen kémiával, azután második évben indult az analitikai kémia, 1963-ig voltam az analitikai kémia tanszéken, azóta pedig a radiokémián, mint tanszékvezető. Tudományos munkáim közül talán a legkedvesebb, amivel most foglalkozom, amikor is a kémiai szerkezet és a félvezető sajátságok között próbálok összefüggéseket felfedezni. Ez tulajdonképpen a kémia, a fizika és elektronika határterülete, amivel így együtt még nem igen foglalkoztak. A munka mellett egyik legkedvesebb időtöltésem ma is az olvasás, nagyon sokat és igen gyorsan olvasok.
  S ha már a „má”-nál tartunk, visszagondolva az elmúlt 25 évre csak azt tudom mondani, ha még egyszer kezdhetném, ugyanígy csinálnám – küzdelmes, de romantikus évek maradtak mögöttünk –, amelyben mindenki kiélhette tettvágyát, szellemileg és fizikailag egyaránt. Szép volt, mint ahogy a mondás is az: „Magyarországon hárman alapítottak egyetemet: Mária Terézia, Pázmány és Polinszky Károly”.

Lukács Julianna

1974. 5. szám