EgyeteMemories- Gondolatok korábbi főszerkesztőktől

Kerek évfordulót ünnepeltünk 2021-ben, 65 évesek lettünk. Sok mindent megélt ez idő alatt az újság és rengeteg főszerkesztő, író, fényképész, korrektor és tördelő dolgozott a lapon. Úgy gondoltuk, hogy igazán méltó módon csak úgy tudunk erről megemlékezni, ha az újságot éltető személyek maguk mesélik el, hogy mit is jelent(ett) nekik az Egyetemünk. Fogadjátok hát szeretettel, a közelebbi múlt néhány főszerkesztőjének gondolatatait.

Vörös Judit (2005-2007):

Vörös Judit vagyok, 2002-2006 folytattam tanulmányaimat a Pannon Egyetemen. Az Egyetemünk újság írójaként 2005-ben az a megtiszteltetés ért, hogy mint a lap főszerkesztője tevékenykedhettem tovább a szerkesztőségben.

Lelkes és elhivatott hallgatókból álló szerkesztői csapat állt mellettem, akikkel együtt öröm és élmény volt az írás, a szerkesztés. Nem munkaként tekintettünk a feladatra, sokkal inkább úgy mint kikapcsolódásra, fejlődési lehetőségre, baráti kapcsolatok építésére. Mindemellett írásaink által egy-egy darabot is adtunk magunkból és örömmel töltött el bennünket, hogy kivehettük a részünket a közösségi életből. Izgatottsággal telve fürkésztük a folyosókat az egyes lapszámok megjelenési napjain, hogy mielőbb kezünkbe vehessük és lapozhassuk a frissen nyomtatott egyetemi sajtót. A szerkesztőségi ülések többnyire baráti beszélgetésekbe torkolltak, besötétedett, nem siettünk, – otthon voltunk. Az újságnak közösségmegtartó szerepe volt.

A 2 éves főszerkesztői időszak hamar elröppent, s habár boldogan láttam el ezt a feladatot, az élet másfelé sodort, és így – nehéz szívvel – búcsút vettem Veszprémtől. E jeles évforduló alkalmával, most az Egyetemünk hasábjain szeretnék köszönetet mondani minden egykori hallgatótársamnak és kollégámnak a közös munkáért és hogy mindig éreztem a támogatásukat. Nagyszerű élményekkel gazdagodtam ez idő alatt, melyet nem fogok elfelejteni és melyért mindig hálás leszek. Köszönöm Veszprém, köszönöm Egyetemünk!

Bíró Viktória (2008-2009): 

Az újságírósuliban ezt az írást nem tudom, melyik műfajba soroltam volna. Talán jegyzet. A jó Újságírók és Olvasók megtalálhatják benne a jellemző jegyeket. Ha pontosabb, saját műfajrendem szerinti meghatározást szeretnék adni neki, valószínűleg ez lenne: emlékezés szeretettel. 

Emlékeztek? Szerkitagnak lenni kiváltság volt akkoriban. Én így éreztem. Boldog és büszke Egyetemünkös voltam, amikor a jelentkezésem pozitív elbírálást kapott és megjelentek az első soraim, Sanyi, aztán Juci főszerkesztőként tette a lapba. Minden számot őrzök. A lenyomatát a fejemben, a kíváncsiságot, munkafolyamatot a lelkemben, a nyomdai élményeket szívemben, a fizikai lapokat a mappákban. Kisebb-nagyobb témák, példaképek, interjúk, közben képzés és az olvasás szeretete átalakult szépen lassan az írás szenvedélyével összekötött kemény munkává. Észrevétlenül. Mert mindezt kiváló emberek tanítása és főleg szeretete övezte. Tanítottuk egymást, eközben életre szóló barátokat, valódi útitársakat és útravalót kaptunk. Akkor is, mikor nevetve vagy épp sírva adtuk egymásnak a sorokat, a mézeskalácskönyvet, vagy a jó szót a szerkibuliban. Megosztottuk saját és egyetemi életünk eseményeit minden lehetséges módon, élőben, naprakészen. Egymás között és az Olvasókkal. Valódi Csapat voltunk és hiszem, hogy vagyunk a mai napig, hiszen ugyanúgy megtaláljuk, elérjük egymást, a közös gondolatvilágban a rohanó világban is. Ma ettől vagyok boldog és büszke.

Nemcsak emlék. Olyan Szerktagokkal volt szerencsém egy Csapatot alkotni, akik közül mindenkire lehetett számítani, ha közösségi esemény, vagy épp lapzárta volt, többször módosított határidőkkel és alagsorban éjszakázással… Szerencsés és hálás vagyok, mert tudom, Rátok a mai napig számíthatok. Többen részesei vagytok a mindennapoknak, néhányatokkal pedig olvassuk egymás írásait, távolabbról szemléljük egymás történeteit, mégis közel. Aztán a láthatatlan kezek újra egy irányba terelik utunkat, mert a szerkis aranyfonál összeköt mindent. Embereket és emlékeket. Elődöket és utódokat. Címlapokat és rövid híreket. Rendes lapszámokat és különszámokat százszor átolvasva, visszacsatolva, pozitív és negatív pólust megélve, kibontva. Vidám és szomorú történéseket… 

Ma egyik legnagyobb Mesterünk távozásától hangos a csend. Ezt is megírjuk. Egymásnak már csak. Szavainak erejét hagyta ránk és az újságot is, nekünk az akkori tündöklő fényében. Lapzárta van. Minden ki nem mondott szó előtte tiszteleg. Átível az időn és téren. Talán jegyzi. Újraírnám. 

A körforgás nem állhat meg. Világítják az utat is. Átküldöm az írást annak, aki születésnapot és új életet ünnepel, azóta legaktívabb újságíró-társ a Csapatból, hogy véleményezze. Ha Ti is olvassátok, talán jegyezhető. Szeretettel jegyezzétek. És pörgessétek tovább.

Gombás Kornél (2013-2015): 

Lassan 9 éve már, hogy először beléptem a szerkesztőség bázisába, az A épület alagsori irodahelységébe. Szép emlékekkel gondolok vissza arra a két és fél évre, amit az Egyetemünk főszerkesztőjeként töltöttem. Igaz, a kezdetek nekem elég akciódúsak voltak: teljesen új emberként (addig az újságot csak olvasóként ismerve), az akkori munkámból kifolyólag kerültem ebbe a pozícióba, ráadásul minden ilyen jellegű tapasztalat nélkül. Mondhatom, elég nagy kihívás volt, de remek szerkesztőségi tagok vettek körül, akik mindenben maximálisan támogattak engem, és a kezdeti „gyereklépéseknél” segítettek nekem. Nagyon jó alapokat örököltem meg elődeimtől, és emlékeim szerint nem is nagyon nyúltam bele az újság koncepciójába. A cikkírók, fotósok alkotói szabadságának szerintem maximálisan teret adtam, így színes, érdekes, és változatos újságot tudtunk hónapról hónapra az olvasóközönség elé tenni. Ha nem is volt az újság számára egy meghatározó éra az én főszerkesztőségi időszakom, számomra mindenképpen nagyon emlékezetes évek maradnak – természetesen jó értelemben véve.

A szerkesztőségi közösség nagyon jó volt. Annak ellenére, hogy nem találkoztunk napi szinten, jó hangulatban, konstruktívan együttműködve készítettünk minden egyes számot. Ezen kívül, ha nem is olyan sokszor, de tudtunk időnként közös programokat szervezni, sőt, még főzőversenyen is indult az Egyetemünk szerkesztőségi csapata. Szeretettel gondolok vissza mindazokra, akikkel akkor megismerkedtem és együtt készíthettem az újságot, sokakkal még a leköszönésem után is többször metszette egymást munkásságunk, de vannak olyanok is, akikkel jelenleg is együtt dolgozok. Nagyon sokat tanulhattam tőlük minden, az újságkészítés fázisát érintő tevékenységről, legyen az fotókészítés, tördelés, szövegírás, vagy nyomdai munkálat. Hálás vagyok nekik ezért a mai napig is hasznosítható tudásért.

A digitális korszaknak akkor még viszonylag inkább az elején voltunk (2013-2015 közötti időszakról beszélünk), így a fókusz a nyomtatott lapra helyeződött – ez persze azóta már változott, de szerencsére, az újság követni tudta a trendeket. Jó érzés volt azt látni, hogy az egyetemi hallgatóság minden megjelent lapszámnál viszi az újságot, olvassa, sőt, keresi is, ha nem találja a megszokott terjesztési pontokon. Emlékszem, a családomnak én is rendszeresen vittem az aktuális lapszámot, büszkén mutatva, hogy az utókor számára valami maradandót sikerült alkotnom a szerkesztőségi tagokkal. Ráadásul mind a mai napig nagy becsben őrzök minden egyes lapszámot, amit akár főszerkesztőként, akár később cikkíróként jegyzek. Közismert különlegessége még az újságnak, hogy hallgatók készítik elsősorban a hallgatóknak, önszántukból, saját lelkesedésüktől vezérelve, ez igen ritka már a mai világban.

Magyar viszonylatban a maga 65 évével már nyugdíjasnak számít az Egyetemünk, de úgy gondolom – és szerintem ezzel nem vagyok egyedül –, hogy a folyamatos megújulásra képes, aktív, lelkes, tehetséges, fiatalos közösségnek köszönhetően mindig is örök ifjú fog maradni. Köszönöm, hogy ennek a 65 évnek egy pici szeletéhez nekem is közöm lehetett, és nagyon bízom benne, hogy a következő 65 évben is ugyanilyen nagyon jó kezekben, szívvel-lélekkel készítve, remek olvasmányokkal tarkítva, töretlenül fog működni az újság. Nagyon sok sikert kívánok ehhez a jövő szerkesztőségi tagjainak! Zárszóként pedig csak annyit írnék: Isten éltessen sokáig, Egyetemünk! Még sokszor 65 évet kívánok!

Szalai Renáta (2015-2017):

Az Egyetemünk idén 65. évfolyamát kezdi. Mondhatnánk, hogy elérte a nyugdíjas kort, ám visszavonulásról szó sincs. Az újság a Pannon Egyetem hírmondója és történelemkönyve, melynek rövid ideig magam is alkotója lehettem. De kezdjük az elején!

Az Egyetemünk szinte teljes egyetemi pályafutásom végig kísérte, hiszen másodévesként csatlakoztam a szerkesztőséghez cikkíróként, majd később főszerkesztője is lehettem.

Először azt sem tudtam, mi fán terem a sajtó-írás, de írni szerettem volna. Színháztudomány szakos hallgatóként első sorban színházról és irodalomról. Erre lehetőséget is kaptam, sőt még többre. Nem csak humán területekkel foglalkoztam, hanem az egyetemi élet eseményeiről is tudósítanom kellett, valamint számomra ismeretlen – leginkább reál – területeken dolgozó egyetemi személyiségekkel kellett interjúkat készítenem. Ezek alkalmával talán még többet fejlődtem, hiszen más-más műfaj szerint, gyakran utánajárás révén lehetett jól megvalósítani őket.

Főszerkesztőként a cikkíráson túl egyéb feladatok is hárultak rám. Össze kellett fogni a csapatot, megszervezni a lapszámok beosztását, kisakkozni, melyik cikk hogyan és hova fér be, milyen képek kerüljenek a szövegek mellé… Ebben óriási segítségem volt Csondor Henrietta, az újság akkori lapigazgatója. Az ő határozott iránymutatása, magas elvárásai és sajtótapasztalata kellett ahhoz, hogy az Egyetemünk olyanná vált, amivel elégedettek lehettünk. Volt egy tehetséges és lelkes írógárdánk, de a főszerkesztői feladatok számomra legnehezebb része volt, amikor bele kellett nyúlni a leadott szövegekbe: egyes mondatokat átírni, a túl hosszú cikkekből húzni, hozzáírni vagy tömöríteni, a sallangokat kiszedni, új címet adni… A lapnak egységes képet kellett mutatnia, miközben meghagyja az írók egyéni stílusát. Gondoljatok csak bele! Egy író sem szereti, ha belepiszkálnak a szövegébe, de meg kellett tenni. A változtatásokból adódó esetleges elégedetlenséget pedig kezelni kellett.

Mindig fontosak voltak számomra a szerkesztőségen belülről és kívülről jövő visszajelzések. A csapat új ötletei, témajavaslatai, bátor hangvételű írásai, építő kritikái új lendületet adtak nekünk. Kívülről is kaptunk hol jót, hol rosszat, de a legkedvesebb főszerkesztői emlékeim mégis ezek közül kerültek ki. Mikor egy-egy interjúalany a megjelenés után üzent, hogy tetszik neki a cikk. Mikor megköszönték, hogy jó munkát végeztünk. Mikor egy-egy olvasó odajött hozzám, és elmondta, melyik cikk volt a kedvence az adott lapszámból. Ezek mindig elfeledtették a nehézségeket és problémákat.

Próbáltunk a legjobbra törekedni, és kihozni a lehetőségeinkből a legtöbbet. Mindmáig jó szívvel emlékszem vissza az Egyetemünknél töltött időre. Ha nem is vagyunk már napi kapcsolatban, az utcán ha találkozom a szerkesztőség egyik egykori tagjával, mindig van egymáshoz néhány jó szavunk. Mert a múltunk egy szeletkéje közös, összeköt bennünket a Pannon Egyetem, és az Egyetemünk.

További sok sikert, és jó munkát kívánok a szerkesztőség jelenlegi és jövőbeli csapatának!

Ágel Zita (2017-2018):

Mindig boldogan tekintek vissza a veszprémi egyetemen és az egyetemi lapnál töltött időszakra, amit a barátok, a közös programok és a tanulmányok mellett az Egyetemünk tett teljessé. Emberileg és a tanulmányokat, munkát tekintve is fontos lépcsőfok volt számomra a lapnál töltött idő. Mint munka nagyon jó tapasztalat volt számomra, hiszen elindított azon a területen, amellyel azóta is foglalkozom, a körülöttem lévő emberek segítettek megismerni magamat és megtalálni az irányt, amely számomra a legjobb. Fantasztikus embereket ismertem meg a szerkesztőség csapatában, a hivatalosabb egyetemi rendezvényeken, kötetlenebb szakesteken és egyetemi napokon, interjúk során is. Ezeken a rendezvényeken, beszélgetéseken életre szóló élményekkel gazdagodhattunk, nehéz lenne egy konkrét momentumot kiemelni a számos pillanat közül, amelyet mind nagy öröm volt megörökíteni az egyetemi lap hasábjain. Számomra talán a legkedvesebb rendezvények a Veszprémi Egyetemi Napok és az aulában létrehozott kiállítások voltak – nekem a természetfotók voltak mindig a kedvenceim. S bár hozzám közelebb álltak a művészettel, irodalommal kapcsolatos rendezvények, fontosnak tartottam, hogy az egyetem minden oldalát bemutassuk az újságban – emlékszem, egyik kedvencem volt a Rubik-kockát összerakó robotot ábrázoló címlap. Szerkesztőként különösen izgalmas volt követni az egyetem történéseit, és nem volt könnyű feladat kiválogatni ezek a pillanatok közül azokat, amelyeket végül nemcsak a szívünkben, hanem az újság lapjain is megőrzünk.

Rádonyi Dalma (2018-2020):

Az Egyetemünk számomra nem csak egy fejezet volt az életemben, hanem egy végtelenül meghatározó élmény. Íróból lettem főszerkesztő, ami hatalmas megtiszteltetés volt számomra, mivel magamat sosem képzeltem el ebben a pozícióban, viszont szerencsémre voltak, akik hittek bennem. Ezúton is köszönöm Nekik! Rengeteget tanultam ez idő alatt magamról, a csapatmunkáról, szervezésről, vezetésről; és ezeket mind magammal hoztam az egyetemen kívüli felnőtt életembe.

Az, hogy akkor a lap élére állhattam a megtiszteltetés mellett egy nagy kihívás is volt. Akkoriban csökkent le a szerkesztőség létszáma, mivel többen lediplomáztak. Az első nagy feladat az volt számomra, hogy tagokat kellett toborozni, majd őket csapattá kovácsolni, a “régi motorosokkal”. Bízom benne, hogy ez sikerült! Csak, hogy néhány, számomra kedves emléket kiemeljek: indultunk csapatkéint az egyetemi raklapfestő versenyen, voltunk a budapesti Sajtófesztiválon, az egyetemi nyílt napokon népszerűsítettük az újságírást, összeállítottuk az egyetem 70 éves bővített lapszámát, közvetítettük az 50 éves, jubileumi XXVIII. VEN -t és minden szerkesztőségi ülést a munka mellett próbáltunk egy jó hangulatú eseménnyé tenni, ahol nem csak munkakapcsolatok, de barátságok is szövődnek. 

Összességében elmondhatom, hogy én egy kis szelete voltam az Egyetemünk újság életének, viszont mindaz, amit itt kaptam, a tudás, a tapasztalat, az emberi kapcsolatok, elkísérnek engem, remélem még sokáig. Köszönöm!

Fotók: korábbi főszerkesztők és archív