Fedőlakk – könyvajánló

Ha a gasztronómiában létezik desszertkülönlegesség, a drogériában pedig limitált kozmetikum, akkor én ugyanezt találtam meg könyvben, ami nem holmi novelláskötet, hanem egy olyan felépítésű kiadvány, amivel nem mindennap találkozik a könyvszerető ember. Bóna Friderika másodikként megjelent könyvét mutatom be.

Bóna Friderika 2024-ben végzett magyar-angol tolmács-fordító szakon a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen. Első kötetéről, az Amodá-ról négy évvel ezelőtt olvashattatok lapunkban (2021/4), második könyve, a Fedőlakk már egy teljesen más, letisztult stílusban tárul elénk, a Womanpress kiadó gondozásában.

   Alcíme katalógustörténetek, vezérfonala pedig a szépség ápolása és megélése köré fonódik, miközben élettörténetek rajzolódnak ki egy-egy epizód erejéig. A könyv felépítése egészen egyedi, kilenc szakaszból áll sminktermékek szerint, és harminc katalógustörténetet tartalmaz. Ebből három férfi szemszögből szólal meg – ahogyan egy Avon katalógusban is helyet kap az utolsó oldalakon a férfi bőrápolás. A szöveghez illusztráció is tartozik, tizenöt fekete-fehér művészi beállítottságú kép terelgeti az olvasó asszociációs érzékeit és fedi fel a szerző gondolatvilágát, aki a fotókon közeli családtagjait és barátait szerepelteti.

   A rövid novellákat a szerző egyetemi évei ihlették. Vannak köztük könnyedebb, meghitt történetek, és van, amit kétszer kell elolvasni legalább, hogy kiérthessük belőle az elsődleges és másodlagos jelentéseket is. Az önmagukban is helytálló epizódokat összeköti egy külön történet, mely fekete oldalakon fehér betűkkel bukkan fel majd tűnik el előlünk. Ez egy bál éjszakája, a szervezéstől a záróra hajnaláig, izgalommal, sikerélménnyel, szépséggel, udvaroltatással és hideg vízzel – no meg persze sminklemosással, amikor igazán magunkra figyelünk.

   Gondolhatnánk, ahol ilyen nagy hangsúlyban van a szépítkezés és a külcsín, az tulajdonképpen egy Instagram-szelfi folyószövegbe öntve. Azonban ahogy haladunk előre a könyvben, észrevehetjük, hogy a koncepció pont ennek megy elébe: néha túl sokat figyelünk önmagunkra, és keveset a másikra, pedig az is ugyanúgy hat ránk, mint mi rá. És az a nem mindegy, hogy hogyan: ide már empátia kell. Ha viszont túl sok fókusz megy a külvilágra, és mi elveszünk benne, olyankor kell egy tükör, és egy rituálé arcápoláshoz…

   Mindegyik epizód egy másik lelkiállapotba hoz. Az olvasás során végig az volt az érzésem, hogy de szívesen követném még az adott történet fonalát, ennél többet is akarok tudni a szereplőkről, és elmerülni a cselekményben. Annál is inkább, mert a sztorik nem tálalnak elénk mindent konyhakészre: csak feltételezhetjük a beszélőviszonyokat, a mesélők, szereplők viszonyrendszerét. Ezek pedig sokszor a legelemibb kontaktusok: anya-lány kapcsolat, barátnők, a kiszemelt fiú és az elbeszélő, unoka-dédpapa találkozás. Aztán más szintekre is érkezünk, amikor tényleg csak találgathatunk, kit rejt a „te”, az E/2-es megszólítás, aki az egyik történetben a legszeretettebb lény, a másikban legyőzendő ellenség, csábító vagy egy apró kellemetlenkedő, aztán pedig maga a halál.

   Nem egyszerű mindet megfejteni, de talán nem is kell, elég, ha érezzük belül – az egyes írások rengeteget építenek az olvasói asszociációkra. Az értelmezést pedig a (többnyire) egyszavas történetcímek sem könnyítik meg, de cserébe legalább annyira szépek, mint a Kosztolányi által gyűjtött, közismert tíz legszebb magyar szó…

   A harminc katalógustörténet egy-egy rövid etűd. Egy-egy stílusgyakorlat elbeszélőképességből, kreatív írásból, érzelemkifejezésből, mások megértéséből, esztétikai érzék fejlesztéséből. Van, amit bevinnék iskolai keretek közé, osztályfőnöki órára, mikor ott az ön- és társismeret van terítéken. Van, amit egy-egy embernek küldenék el, hogy nézd, ezt nem én írtam, de lásd meg, hogy ez miránk is ugyanúgy igaz. 

   Alig több csak, mint száz oldal a könyv, mégsem „tudható le” egy délután alatt. Minden történet időt kér bennünk, miután elolvastuk. S mindegyik után szeretnénk egy kicsit olyan stílusossá válni, mint az elbeszélő, vagy akiket szemlél az elbeszélő.

 

Cikk és fotók: Marton Angéla