„Valahol mindenki magányos legbelül, egy kicsit mindenki magában él.” – Interjú Kőrösi Csabával

Harminc éve szórakoztatja a veszprémi közönséget Kőrösi Csaba, a Petőfi Színház színművésze, cserébe már hétszer ítélték neki a Petőfi-díjat. De ki rejlik a sok szerep és karakter mögött? Ismerkedjünk meg közelebbről Kőrösi Csabával, aki mesélt nekünk többek között a színészek különös életéről, továbbá a nemrégen bemutatott Bob hercegről, de szó esett pályájának alakulásáról, és arról, hogyan vált Veszprém csaknem az otthonává.

Nemrég mutatták be a Bob herceget, ilyenkor már lehet látni, hogy van-e siker?

Ezt már a nyilvános főpróbán fel lehet mérni, ráadásul ennek már tavaly volt egy előbemutatója, azóta mindenki rápihent a nyáron, jöttek új ötletek is, és úgy érzem, van sikere.

 Mennyire foglalkozik a közönség reakciójával, esetleg kritikákkal?

Foglalkozom, de úgy látom, mostanában nem nagyon törődik a sajtó a színházzal, régebben több kritika jelent meg, most egy kicsit eltűntek.

 De ad a kritikákra?

Elolvasom, de nem adok rájuk. Tudja, ezt a mesterséget lopni lehet, meg kell hallgatni és szépen le kell fordítani magunkban. Ugyanakkor tanulhatok is belőle, félreteszem a következő előadásra, felkészülésre, egy figurára biztos jól jöhet.

 Vannak olyan barátai, színésztársai, akiknek a szava szent, és velük beszéli meg az előadást?

Szinte minden előadást meg szoktuk beszélni. Leülünk, ilyenkor jó családias a hangulat, és elmondjuk, ki hogyan látta. Nagyon össze vagyunk kovácsolódva.

 Nem is tudná elképzelni harminc év után, hogy másik színházban legyen?

Ha az ember letelepszik, akkor nehéz elszakadnia. Megpróbáltam egyébként a Zalaegerszegi Színházban is, de visszajöttem. Ugyanakkor voltam kint Németországban két évadot, az nagyon nagy élmény volt.

 Ön nem tősgyökeres veszprémi, igaz?

Nem, én Nagyváradon születtem, huszonkilenc évet éltem ott, ahogy már itt is annyit.

 Szinte már Veszprém is a hazája lett?

Nem szinte, hanem ez az otthonom.

 Ez bátor kijelentés, nem?

Bátor, de vállalom. Amikor Nagyszalontán voltam az érettségi találkozómon, akkor kaptam is érte, de mondtam nekik, hogy ne haragudjanak, nekem már Veszprém a hazám.

 Az igaz, hogy egy véletlen műve volt, hogy éppen Veszprémbe került?

Igen, a Vígszínházba jelentkeztem ügyelőnek, és lekéstem a hazafelé menő vonatot Miskolcra, így visszamentem a Vígbe, ahol Marton direktor úr azt mondta, hogy ha már ilyen késő-kása vagy, akkor maradj itt, mert holnap jön a veszprémi igazgató, és hátha kell neki még egy fiatal a Kőműves Kelemenbe. Így lettem színész Veszprémben.

 Mi lenne, ha nem színész lenne?

Nem tudom, soha nem fordult meg a fejemben, hogy mást csináljak. A szüleim református papnak szerettek volna adni, vagy tanítónak. De amikor felvételiztem, akkor bele sem gondoltam, hogy esetleg nem vesznek fel és más utat kell választanom.

 Térjünk egy kicsit vissza a Bob hercegre. Ön Pomponiust, a herceg nevelőjét játssza benne. Mennyire volt nagy kihívás a szerep?

Könnyen megbirkóztam vele. Élvezem is nagyon, hiszen ez egy habos vígjáték, nagyon jó benne szórakoztatni az embereket. Mondták már néhányan, hogy én azért születtem, hogy szórakoztassam az embereket. És bevallom, nagyon jó érzés, amikor a közönség veszi a poénokat, nevetnek, tapsolnak.

 Jó a veszprémi közönség?

Nagyon, engem meg különösen elkényeztetnek. Ebből a hét Petőfi-díjból érzem.

Ennyi év után van lámpaláza mielőtt a színpadra lép?

Ha az ember izgul, az jóra sarkallja őt, így mindenképpen kell valamennyire izgulni.

 Amikor már egy előadást a huszadik alkalommal játszanak akkor is úgy megy fel a színpadra, mint a premieren?

Ugyanúgy. Ez nem könnyű, de minden előadásnál azt kell érezni, mintha az lenne az első. Ilyenkor reggeltől kemény folyamat, míg tudatosítom mindezt magamban.

 Hogy kell elképzelni egy színész napját reggeltől az előadásig?

Felkelek reggel, összeszedem magam, hogy tízre beérjek próbálni. Ebédelek, hazasétálok, otthon egy nagyon kicsit pihenek, majd előveszem a példányokat és átnézem a szövegeket, készülök az esti próbára vagy előadásra.

 Van olyan, hogy egy előadás végére nem oldódik fel Önben minden érzés, hanem utána is emészti?

Utána még szoktunk beszélgetni a társulattal, levezetjük az előadást, aztán elbúcsúzunk egymástól. De például egy Hamlet után nem lehet csak úgy befeküdni a feleséged mellé, és nem tudsz csak úgy leülni a gyerekeidnek esti mesét olvasni. Ez nagyon nehéz. Hiába mondtam, hogy egy nagy család vagyunk, azért valahol mindenki magányos legbelül, egy kicsit mindenki magában él. És amikor vége van az előadásnak, haza kéne indulni, de nem megy, mert azt érzem, hogy még maradnom kell.

 Mondhatni ez a családja?

Igen, ez a családom. Itt van mindenem. Volt már, hogy tragédia volt a családban, és mondjuk nem tudtam részt venni a temetésen, mert előadásom volt. Turnén voltam, így nem tudtam ott lenni.

 Ha ilyen van, azt hogy éli meg?

Majd később valahol kijön az emberből. Ha szerencséje van, pont akkor, amikor pihen vagy szabadságon van. Addig jó, míg mindenki tudja, hol a helye a világban.

 Van valami hobbija, ami kikapcsolja?

A színház. De úszni is szeretek, ott tanulom meg a szövegeket. Mondogatom hangosan, az emberek meg nevetnek, néznek, hogy bolond vagyok-e, pedig csak játszom.

 Akár az utcán is?

Igen, sokszor azon kapom magam, hogy kihallatszik a fejemből a vers vagy a szöveg.

 Van ideje színházba járni?

Pár éve még Székesfehérvárra meg Pestre jártunk, most már nem nagyon van idő. Ha szünnap van, akkor szívesen megyek ki a Balaton-partra sétálni, vagy uszodába, és akkor kiengedem a fáradt gőzt.

Fotók: Veszprémi Petőfi Színház