Isten kezében

A város határában, még az óvárosnak is a legszélén áll egy templom. Tornyán a kereszt ferdén hajladozik Szél nagyúr előtt, a vakolat málladozik az oldalán, de még áll. Alul, a földön törött tetőcserepek hevernek, amiket még nem takarítottak el. De ki is tehetné meg, mikor a pap kis túlzással majdnem olyan öreg, mint az épület maga, az emberek pedig… a szegények temploma ez. Ők pedig nem tudnak segíteni, hiszen van elég gondjuk amúgy is. Gazdagok pedig nem járnak erre. Így minden feladat az öreg papra hárul.

A pap azonban mindent el is végez, minden tőle telhetőt megtesz a templomáért és a kevés hívéért. Ily módon az épületet is karbantartja, amennyire ereje engedi, de így télen, a hóban és a nagy hidegben nem sokat tehet. Megvár az tavaszig, mondogatja egyre gyakrabban, miközben várja is meg nem is a tavaszt. A hideg a templomban sem kíméli öreg csontjait, amik egyre csak emlékeztetik rá, hogy eljárt felette az idő. Ha egy idegen lépne be az épületbe – persze ilyen már régóta nem történt –, azt mondaná, hogy az élet nem volt kegyes az aggastyánhoz, túlhajszolta magát itt, a semmi közepén. És miért? Néhány hívőért. Annak a kevés embernek azonban szüksége volt a papra és a misékre, és tudta ezt a pap is. Mindig örömmel terelgette nyáját, foglalkozott velük, nyújtott vigaszt vagy éppen gyóntatott. Szerette a feladatát és a hívőket, és ők viszontszerették a papot. A meghitt, családias légkörnek hála már ismerték egymást annyira, hogy a másikat meglátva rögtön meg tudták mondani, amaz miért örül, vagy éppen mi nyomja a lelkét. Ismerték egymás életútját is. Vagyis a kevés visszatérő ember jól tudta, hogy milyen veszteség érte a papjukat, és miért lett ilyen megviselt.

Mert abban az egyben igaza lenne a nem létező idegennek, hogy az élet nem volt kegyes a mi papunkhoz. Élete derekán elveszítette a családját. Kegyetlenül, hidegvérrel meggyilkolták őket egy éjjelen. A tettest sosem kapták el, ez pedig papunk hitét is megrendítette. Hogy a bűnös ne bűnhődjön meg? Hol van itt az igazság?, kérdezte gyakran. Órákat töltött olyan gondolatokkal, hogy mit tenne a tettessel, ha ismerné. Órákig emésztette magát, miközben tett-vett az esti misékre készülve. Válaszra sosem lelt. Mit is tehetne? Ő csak egy egyszerű pap volt, semmi több, és ezzel tisztában is volt.

Azon a napon csend volt a templomban. Még a mise is csendes, legalábbis nyugodt és békés volt. Véget értével hazamentek az emberek, a pap pedig ugyanolyan csendesen pakolgatott. Letörölte a kandelábereket, megigazította a gyertyákat. Megnézte, mennyi adomány gyűlt össze az elmúlt hónapban, majd szomorúan sóhajtott. Persze nem haragudhatott az emberekre, tudta, hogy ők is nélkülöznek. Mikor mindennel végzett, megkondult az egyetlen harang a toronyban, megtörve a csendet, majd az is elhallgatott. Igazi, mély és sűrű csend töltötte be a hideg helyet. Nyomasztó volt, a pap megborzongott belé.

Hogy kis vidámsággal töltse meg az épületet, felment a karzaton levő orgonához és játszani kezdett. Felbúgott az ódon hangszer, zengtek az akkordok, de a zene nem volt vidám. Gyors volt és pattogó, de inkább zaklatott, mint kellemes. Hamar abba is maradt, csak előtte még egyszer felharsant egy disszonáns akkord, ahogy a ráncos homlok lenyomta a billentyűket.

A papunknak úgy tűnt, hogy amint az utolsó hang is elhalt, léptek nesze jött a bejárat felől. A valóság azonban az, hogy elnyomta őt az álom. Észre sem vette, de becsukott szemei leragadtak, és a hűvösben elaludt. De valami nesz mégis csak volt! Felriadt rá. Egy ember hangja hallatszott. Reszelős volt, a mondatok végén köhögött.

– Hahó! – halk, elfojtott köhögés. – Van itt valaki?

A pap magához tért a kábulatból és feltápászkodott a kopott kárpitú székről, ami már rég rászolgált egy cserére. Persze nem cserélték ki, és talán nem is fogják. Majd ha szétesik, akkor raknak be helyette egy másik recsegő és nyikorgó bútort, ami jó lesz újabb néhány esztendőre. Most azonban még nem esett szét, úgy tűnt, nem érzi elérkezettnek az időt, és ennek örült a pap, ahogy megindult a bejárat felé. Igazán örült! Kellemetlen lett volna egy újabb gond így télvíz idején.

Meglátta az embert, ahogy idegesen toporgott és feje egyre csak forgott, ahogy szemei éppen őt kutatták. Végül a férfi is meglátta a papot.

– Dicsértessék! – köszönt két köhögés között.

– Mindörökké, ámen! – felelt rá a pap. Még mindig kába volt, így csak kérdőn nézett tovább a férfira.

A tweedzakós idegen nem mozdult. Kétgombos öltönye egykor talán elegáns volt, mostanra azonban megkopott. Az inggallérja is feslett volt, folttal ékes. Borotvált arca merőben elütött rongyos és viseltes ruházatától. Szeme körül néhány apró ránc jelezte csupán, hogy már nem fiatal. A pap azonban nem tudta volna megmondani a korát, igaz, nem is akarta. A hunyorgó férfi végül megszólalt:

– Gyónni jöttem, atyám! – kezdte rekedtes hangon. A hangja illet az öltözékéhez. Bár bizarr külsőt kölcsönzött neki, a papot leginkább egy lecsúszott emberre emlékeztette, aki egykor gazdag volt, most azonban megviselt, segítségre szorul. Ugyanolyan embernek látta az idegent, mint nyája bármelyik szegényét.

A pap fáradtan biccentett. Bármi is nyomja az idegen lelkét, segíteni akart rajta. Biztos nem nagy a bűne, gondolta naivan, ugyanúgy, ahogy máskor tekint az emberekre. Talán még soha nem feltételezett rosszat a mi papunk senkiről sem, mindig és mindenkiről a legjobbat gondolta. És ha tévedett? Nem érte csalódásként, hite mindig erőt adott neki. Csak akkor nem. Akkor az egyszer bizonytalanodott el.

Mindketten elfoglalták helyüket, és a pap türelmesen várt a másikra. A férfi ideges volt. A deszka recsegett alatta, ahogyan fészkelődött, sehogy sem találta kényelmesnek.

– Bocsáss meg, atyám, mert vétkeztem – kezdett bele alig hallhatóan.

– Hallgatlak fiam, Isten mindent megbocsát! – jött az őszinte válasz a paptól. Ő legalábbis hitt benne.

Az idegen szóra nyitotta a száját, majd becsukta, de ezt a pap nem látta. Ő csak türelmesen várt tovább.

– Életem során, atyám, loptam is, csaltam is, hazudtam is – suttogta a semmibe a szavakat, de a pap így is jól hallotta. Beszéde nyomán pára gomolygott a levegőben. – És… – folytatta volna a gyónó, de hangja elhalt. A szó bennszakadt.

A pap nem szólt közbe, tudta, hogy az idegen folytatni fogja. Óvatosan összedörgölte kezeit, hogy átmelegítse őket, majd újra az ölébe helyezte azokat.

– És öltem! – szakadt fel az idegenből, ha lehet, akkor még az eddiginél is halkabban. A pap keze egy pillanatra megdermedt, pedig már újra dörzsölni kezdte őket.

Úgy tűnt, a gyónó abbahagyta. Már éppen szólni akart a pap, de ekkor a másik ismét beszélni kezdett.

– És öltem is – ismételte meg immár erőteljesebben, de hangja megtört volt. – Évekkel ezelőtt történt. Először – tette hozzá utólag, hangjában annyi keserűséggel, ami még az épületen levő száz éves, mészkőből kifaragott vízköpőket is sírásra és együttérzésre késztette volna. – Az csupán véletlen volt, atyám, az Úr rá a tanúm! – recsegte szárazon, hangosan. Hangja remegett.

A pap nem szólt. Eszébe jutott a családjának az elvesztése, és csak arra gondolt, hogy az áldozat hozzátartozói is bizonyára úgy szenvedtek, mint ő. Vajon a gyilkos, aki itt ül pár centire tőle, tisztában volt vele, hogy mennyi fájdalmat okoz tettével? A pap csendben megrázta fejét. Két keze egymásba kapaszkodott, és görcsösen szorították egymást.

– Akkor szörnyen megijedtem – folytatta a bűnös. – Azt hittem el fognak kapni, de nem így történt. És ez a legszörnyűbb, ami csak történhetett! Ha akkor elkapnak és lecsuknak, nem öltem volna újra. És újra…

A rekedtes hang beleveszett a hidegbe, a szavak megfagytak a levegőben. Némán hulltak alá, de földet érve éles hanggal törtek szét.

– Feladni nem mertem magam, ahhoz túl gyáva voltam. De ahhoz nem, hogy újra megtegyem! – hangja tele volt önváddal és gyűlölettel. – Kíváncsi voltam, vajon újra megúszom-e, vagy csak szerencsém volt először? Milyen beteg elmét foglalkoztatnak ilyen kérdések, atyám?

Zokogni kezdett. A pap megrendülten ült, és hallgatta a sírást. Nem mert megszólalni. Nem is tudta volna, hogy mit mondjon. Csak ült elszörnyedve, és némán imádkozott a másik lelkéért, majd keresztet vetett. Közben egyre hidegebb lett kint, és így az épületben is. A nap már régen lement.

– Egyszer sem kaptak el az évek alatt – folytatta az idegen, miután zakója ujjával letörölte könnyeit. – Az első áldozatomat ismertem, de halála csupán baleset volt. Egyszerű veszekedésnek indult – mentegetőzött. – Utána mindig idegeneket kerestem. Magányosakat. Prostituáltak, hajléktalanok, eltévedt részegek. Még csak nem is kár értük – mondta gúnyosan. De nem volt jogod elvenni az életüket, tette hozzá magában a pap falfehéren. – Aztán még merészebb lettem. Találomra kiválasztottam egy családi házat, és egy éjszaka betörtem. Egy férjjel és feleségével, két lányukkal és egyetlen fiúkkal végeztem. – „A férj és a feleség, és három gyermekük”, visszhangzott a pap fülében a hang. – Elvágtam a torkukat, majd távoztam. Nem vittem magammal semmit sem, csak ölni mentem. – „Elvágták a torkukat, de a gyilkos nem lopott el semmit”, hallotta újra a nyomozó hangját annyi év után a pap. Arcán könnyek peregtek lefelé sietve. A gyilkos még folytatta, de ő már nem tudott figyelni. Feldúlta a felismerés és a megújuló gyász, miközben a vallomás keményen visszhangzott tovább a falak között.

– A saját tettem annyira megrázott, hogy végül az életem teljesen megváltozott. Attól a naptól kezdve nem tudtam tükörbe nézni. Gyerekeket öltem! Megindultam a lejtőn, és két évvel később már a munkámat és a házamat is elveszítettem. Akkor már nem öltem. Azóta egyszer sem…

A gyónó vallomása egyre halkabb lett, de a pap így is jól hallotta a szavakat. Nem szólt semmit, csak hagyta, hadd beszéljen a másik. Ő közben a saját harcát vívta önmagával. Először azt gondolta, hogy végre eljött az idő! Itt a lehetőség, hogy a bűnös megbűnhődjön! Azt hitte, hogy az Úr vezette most ide a gyilkost, hogy általa szembesüljön szörnyű tetteivel, de eszébe jutott, hogy ő csak egy egyszerű pap. Mit csináljon akkor? Görcsbe rándult a gyomra a gondolatra, hogy a bűnös szabadon elmehessen. Végezzen vele a saját kezével, szabja ki a büntetést ő maga? Hová gondol! Mérges volt magára, mérges volt Istenre, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe került. És hiába keresett, nem talált kiutat, nem lelt választ a kérdéseire most sem, mikor a probléma lehetne immár nem csupán elméleti is. A rendőrségre nem mehet, hiszen nem adhatja tovább, amit hallott. Mitévő legyen akkor? Ó, micsoda megkönnyebbülés lenne a férfi elé állni és az arcába kiáltani: bűnös! Felfedni kilétét, hogy kinek is gyónt meg. És ha akkor végezne vele is? Nem, nem csinálhat ostobaságot!

Nagyot sóhajtott végül, szégyent érzett saját gondolatai felett. Fejét hátrahajtva az ég felé nézett, mintha csak fentről várna segítséget és választ.

– … Atyám. Oldozzon fel bűneim alól! – tért magához a pap a gyónó rimánkodására. Keze megremegett, ahogy könnyeit törölgette. Némán bólintott. Mitévő legyek most, Uram?

– Én, Isten szolgájaként – kezdet bele önkéntelenül – feloldozlak téged bűneidtől az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

– Ámen! – suttogta újfent a bűnös. Hangját átjárta az áhítat és a megkönnyebbülés.

Isten mindent megbocsát, gondolta a pap. De vajon én is meg tudok bocsátani, és megbékélek majd, miután az idegen távozott?

Hogy ez után mi történt, arra a mi papunk nem nagyon emlékszik, már ha emlékszik egyáltalán valamire. Úgy rémlik neki, hogy az orgonához botorkált remegő léptekkel. Ki akarta adni magából a bánatot. Próbálkozott valamivel, de a muzsikaszó rosszabb volt, mint a csupasz gondolatai, így abbahagyta a játékot. Végül ráncos feje lecsuklott, és az orgona még egyszer megszólalt. A hangot elnyelte a templom némasága, majd a pap elaludt. A hidegben kellemeset álmodott. Azt mondják, a legjobb halál a fagyhalál, mert előtte szépet álmodik az ember. Azon az éjjelen a pap szépet álmodott, és tőle nem is olyan távol egy idegen férfi is.

Mikor reggel a pap átfagyva felébredt, a rendőrség már ott volt a templomnál. Az álom homályos emlékfolttá fakult. Hajnalban találtak egy hajléktalant az épület bejáratánál. Szegény megfagyott az éjjeli nagy mínuszokban. Egy fiatal nyomozó arról kérdezte a papot, hogy hallott-e valamit, ő pedig bizonytalanul megrázta a fejét. A tiszttel együtt kiment, és megrendülve nézte meg a kihűlt hullát. Imát mormolva keresztet vetett. Mintha ismerős lett volna neki a foltos inggallér között pihenő simára borotvált arc, de végül ismét csak a fejét rázta.

Kiss Levente
Írópályázat, egyetem, novella
különdíj