Jellempróba

Szitkozódások, káromkodások hallatszottak ki a szobából, és közöttük néha egy-egy reccsenés, nyikordulás, amint a férfi újra és újra átesett a bútorokon vagy beléjük rúgott. Nyugtalanul járt fel s alá a hatalmas szobában a berendezések között, kerülgetve azokat, de minduntalan belebotlott egybe. Hol egy kanapénak esett neki, hol az íróasztala hegyes sarkába verte bele csípőjét, hol pedig a székben botlott meg, hogy majdnem elterült a földön. És ahogy mászkált a szobában, mint egy ketrecbe zárt állat, egyre csak az asztalát nézte. Az asztalt, és a rajta álló whiskys üveget. Szeretett volna inni belőle, csak egy pohárkával, nem is az egész üveggel, ahogy azt ez előtt olyan gyakran tette. De most nem tette. Nem tehette.

Egyre csak járkált, a talpa már égett, és az ütések nyomai, amiket a bútorok mértek rá kegyetlenül, nem kímélve őt, sajogtak és elzsibbasztották végtagjait és az egész testét. Akárhányszor éles fájdalmat érzett, tudta, hogy mire kell oda figyelnie. Tudta, hogy nem ihat, az akaratának győznie kell, nem engedhet a csábításnak, nem lehet gyenge jellem. És amikor már jó ideje egy bútor sem figyelmeztette, akkor szánt szándékkal ment neki az íróasztal sarkának vagy a kemény, faragott székek egyikének, hogy észnél maradjon, vagy éppen észbe kapjon. Tudta jól, hogy nagy a tét. Ha nem tud ellenállni a kísértésnek, megint lerészegedik. És ha nem javul meg, nem tud meglenni az ital nélkül, akkor a kedvese sohasem fog visszajönni hozzá. Neki nem egy részeges fiatalember kell, aki nem tud uralkodni magán. Ezért is hagyta ott a férfit.

És most a férfi küzdött és harcolt. Semmi esetre sem akarta feladni elveit, megadni magát a whisky édesded hívogatásának és kacér csábításának. De ez a csábítás egyre erősebben gyötörte. Az éles fájdalom a lábaiban és csípőjében eddig sikerrel elnyomták a hívogató hangokat a fejében, de ahányszor a fájdalom enyhült, újabb, az előzőeknél mindig nagyobb csábítást érzett, és kellett leküzdenie. A férfi tudta, hogy győznie kell. Az életében csak egy csábító lehet, a felesége. Akivel már több mint két éve éltek együtt, és lassan már fél éve házasok is. Házasok! Ha most veszít, akkor mindent elveszít. Ez a végső összecsapás, tudta ezt. Nagyon is jól tudta!

Az idő lassan haladt. A máskor talán száguldani tűnő percek most lomhán váltották egymást. A férfi azonban még mindig kitartóan bírta az akarata és az ital küzdelmét, a jellemének próbára tételét. És ha fogcsikorgatva is, de egyre határozottabban, rendületlenül járta a szobát. Olykor már majdnem kedve lett volna az üveget kidobni az ablakon, messzire hajítani, hogy széttörjön, és hogy utána felhívhassa szerelmét és dicsekedjen neki. Sikerült! Tudta, a nőt bármikor felhívhatja, ő meghallgatná. De most nem érdemes. Most még nem.

Este hat felé járt az idő, amikor a férfi ilyen és hasonló dolgokon gondolkozott. És amint újra és újra átrágta magát a tényeken, egyre nagyobb keserűség gyűlt a szájába, míg a végén már érezte maró ízét. Fájdalomtól eltorzult arccal lépet oda az asztalhoz és megfogta az üveget. Egy hosszú, néma percig csak bámulta azt, farkasszemet nézett vele, ahogy az idomár és az oroszlán teszi egy cirkuszi ketrecben. Majd egy pohár után nyúlt, ami az üveg mellett állt, fejjel lefelé fordítva. Önteni akart magának. Önteni, hogy elnyomja azt a rémes ízt a szájában, és új erőre tegyen szert. Felfordította a poharat. Lecsavarta az üvegről a kupakot, majd az palack lassan, de biztosan megdőlt. Nem volt, ami megállítsa.

Érdes, kellemetlen hangot hallott a fejében. Először nem akart törődni vele, az üveget még jobban megdöntötte, már majdnem elkezdett folyni belőle az átkos ital, de a hang csak nem akart abbamaradni. Ekkor eszmélt csak föl. Észbe kapott, rájött, hogy mit is akart tenni, hogy mi az, amit majdnem elkövetett, és hogy nem a fejében van a hang, hanem az ósdi telefon szól egy kis komódon, a szoba sarkában. Azonnal visszacsavarta a kupakot és a telefonhoz lépett, hogy felvegye azt.

Beleszólt. Egyik barátja volt a vonal másik végén. Három másodperc hallgatás, majd a barátja folytatta. Hívták a férfit, hogy tartson velük, menjen kocsmázni, bulizzanak egyet, úgy, ahogy régen. A férfit elöntötte a méreg, de magán erőt véve finoman visszautasította az ajánlatot, majd letette a kagylót. A whiskys üveg visszakerült a helyére, és a poharat ismét felfordította. Hálás volt a barátainak, amiért éppen most hívták, de haragudott is rájuk, amiért így megkísértették. Próbálta dühét elfojtani. Bekapcsolta a TV-t, hogy kézilabdameccset nézzen, de hamar ki is kapcsolta. A csapat, amelyiknek szurkolt, vesztésre állt, és ez csak fokozta dühét. Ismét járkálni kezdett. Megint ütközések hallatszottak, ahogy nekiment valaminek, nyikorgások, ahogy egy-egy szék arrébb csúszott. Pontosan úgy, ahogy a délután folyamán. Pontosan úgy, ahogy ez nap mint nap megtörtént, már lassan két hete. Egy dolgot leszámítva: már nem káromkodott. Fáradt volt, már fájt mindene és nem akart beszélni fölöslegesen, hiszen mind közül az elméje volt a legfáradtabb.

Egy ponton megelégelte a járkálást is. Leült a kanapé szélére, jó távol az asztaltól. Mielőtt leült volna, még egy széket is állított közé és csábító démon közé. Az ágyon aztán lehunyta szemét, fejét ültében hátrahajtotta, és relaxált. Pihent, és a csábítás elleni harc következő csatájára készült, míg végül hanyatt dőlt, mert elnyomta az álom.

Elmúlt tizenegy, mikor magához tért. Örült! Egy újabb nap telt el, és ezúttal egy kortyot sem ivott. Úgy érezte, valahogy ezt meg kell ünnepelnie és meg kell, hogy jutalmazza magát. Felállt és odasétált ahhoz a bizonyos asztalhoz. Úgy gondolta megérdemel egy pohárkával, hiszen hősiesen helytállt. Lecsavarta a kupakot és önteni kezdett. Az aranyszínű nedű bugyogva folyt a pohárba.

Nem volt semmi, ami megállítsa.