„Minden nap háború” – a színháztörténész sikerreceptje

A történelmet győztesek írják, és nincs új a nap alatt abban, hogy a sikertörténeteket szívesen hallgatjuk.
Az viszont még így is beszédes, ha annyi érdeklődő vesz részt egy rendezvényen, hogy szűkössé válik a terem. Ez bizony február 16-án a Kulcsár Viktóriával való beszélgetés alkalmával megesett.

Miután birtokba vettük a vár egy nagyobb termét, az egyetem egykori színháztörténet szakos hallgatójával a tanszék oktatója, egykori mentora, dr. Nagy András beszélgetett. Az annak idején vizuális művészként induló hallgató mára olyan intézmény igazgatója, aminek a tengeren túlról is csodájára járnak. Ne higgyétek, hogy túlzok! A Jurányi Inkubátorház valóban egyedülálló a maga nemében, hiszen szervezetbe tömöríti a független színházi alkotókat, legyen szó egy kisebb társulatról vagy önálló művészről, például festőről.

A történet nem a 2002-ben megszerzett diplomával indult, de a veszprémi évek sokat nyomtak a latban. Viktória a Színháztudományi Tanszék máig emlegetett „legendás korszakában” koptatta itt a padokat, a tanszékalapító Bécsy Tamás idejében. Ez egy szitusnak nagyjából olyan, mintha egy focista Messitől, vagy egy filmes Spielbergtől tanulhatna. „Magát a várost is szerettem, szerintem igazán élhető közeg, és nagyon nem bántam meg, hogy erre a szakra jártam. Az egész tanszék egy nagy család volt, felfelé és lefelé is mindenki ismerte egymást. Nagyon jó oktatóink voltak, kiváló volt a csapat, és a mai napig összejárunk.” Ez az időszak alapozta meg a jelent, a mai napot, itt dőlt el, hogy az eredetileg divattervezőnek készülő Viktória a független színházak felé fordul. „Lassú szivárgásként indult, aztán beszippantott ez a világ. Színháztörténész diplomával a zsebemben tudtam, hogy mindenképp kulturális területen szeretnék elhelyezkedni, azon belül is elsősorban a színház vonzott.”

Az egyetem után önkormányzati munkát vállalt, kulturális-oktatási referensként kapott állást, majd az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben helyezkedett el, miközben immár igazán tudatosan, a marketing területén újabb tanulmányokba kezdett. Mindez gyakorlati és szakmai tapasztalatokkal, és (el)ismertséggel ruházta fel. „Akkor már sokat jártam Pesten színházba, és leginkább a függetlenek érdekeltek. Először még csak lelkes színházlátogató voltam, aztán egyre többet találkoztam ezekkel az emberekkel, és kiderült, hogy nekik ebben-abban segítségre lenne szükségük. A TÁP Színház pályázatíró önkéntese lettem, és onnantól gyorsvonatként jöttek az újabb helyzetek, társulatok, feladatok.”

2006-ban már kifejezett tervvel megalapította a FÜGÉt (Függetlenül Egymással), azt az ernyőszervezetet, mely „Zorróként próbált fellépni”, hogy a függetlenek jobb helyzetbe kerülhessenek, hiszen az ún. színházi törvény nehezen teljesíthető kritériumokat írt elő. A Jurányi ház, ami immár három és fél éves, gyakorlatilag a FÜGE tető alá hozása volt, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Az intézmény létrehozását nem kevés szkepticizmus fogadta, ami nem Viktória személyének, hanem a vállalkozásának szólt. Gondoljatok bele: mit láthatott meg egy elhagyatott, régi iskolaépületben, egy négyemeletes monstrumban Budán?! Nem azt, amit mindenki más, nem valami utópista álmot, hanem lehetőséget, egy nagyon is megvalósítható álmot. Mára az épület 6700 m²-nyi területe több mint 60 különböző csapattal és művésszel van tele, olyannyira, hogy várólistát kellett nyitni arra az esetre, ha megüresedne némi hely. „A bent lakók jól érzik magukat, és nem nagyon mozdulnak. Mindenki inkább nőne, csak a falak nem tudnak arrébb menni. Inkább megpróbálnak egymás között terjeszkedni, megállapodni. Szerencsére nincsen olyan probléma, hogy valakinek el kellene menni, mert nem tudja tartani ezt a konstrukciót.” Kiemelte, hogy a ház megnyitásának folyamata alatt itt-ott változtatni kellett az elképzelésein, hogy megfeleljen azoknak az igényeknek, amiket ki akart szolgálni. Tapasztalatból mondja tehát, hogy fontos, hogy érzékenyek legyünk a változásokra, reagáljunk ezekre, és képesek legyünk élni a bennük felfedezhető lehetőségekkel.

Gyakran kérdezik tőle, mi volt a vállalkozásának mintája. Azt hiszem, a válaszában van a sikerének a titka, hiszen nem mintát követett, hanem mintát próbál teremteni, mert felfigyelt a szakma egy hiányára, ami életre hívta az ötletet. A célja az volt, hogy áthidalja a szakadékot a kőszínházak és a független színházak között, megteremtve a lehetőséget a független művészeknek, hogy az alkotói tevékenységükkel foglalkozhassanak, ne pedig a mindennapok problémáival. Értsétek ez alatt az olyan alapvető dolgokat, mint hogy legyen próbahely, ahol meleg a radiátor és ég a villany. Hátteret akart teremteni nekik, hogy legyen pénz és legyen lehetőség alkotni. A ház mára kortárs művészeti központ, így Viktória számítása hibátlanul bejött, miszerint „ha valami a 4-es–6-os vonalán van, az nem sikerülhet félre.”

„Minden nap igényel némi kreativitást” – jegyezte meg mosolyogva, utalva a napi problémákra, amibe kétségkívül az is beletartozik, hogy a művészek nem a legkönnyebben kezelhető személyiségek. Civil szervezetként működnek, ennek minden előnyével és hátrányával. Az indulás óta kockázatvállalásra, állóképességre és nem kevés kurázsira volt szükség, hogy mindezt megvalósíthassa. „Ilyen vagyok. Ha valami motoszkál a fejemben, akkor azt végig kell csinálnom.”

Minden nap háború, mondta viccesen, de bárki biztosra vehette, hogy ez a harc messzemenőkig megéri. A kérdésre, hogy hogy éli meg mindezt, azt mondta: „Mindig van egyfajta lüktetés, de azt szeretem leginkább, amikor külsősök jönnek, iskolák vagy szervezetek, hogy körülnéznének. Jó elmesélni, hogy miből lett, és mi ez az egész. Ilyenkor azt érzem, már ezért megérte. Ilyenkor kicsit megáll az idő, és én magam is tudom értékelni azt, amit próbálok másoknak átadni. Nagy dolog volt, hogy két évvel ezelőtt érettségi tétel lettünk a Budai középiskolában. Furcsa volt, hogy ahol három évvel azelőtt csak az egerek futkostak, már buzgón jegyzetelő diákok járnak. Büszke vagyok rá, hogy már én adhatok munkát 15 embernek, és arra is, hogy neves rendezők, mint Asher Tamás vagy Szikora János keresnek fel bennünket, hogy nálunk rendeznének. Ilyenkor érzem, hogy van itt szakma.” Minden napban megvan a kihívás és a nehézség ugyanúgy, ahogy az öröm is. Számára attól függ a nap sikeressége, hogy este melyik irányba billen a mérleg. Ahogy mondta, összességében inkább jó napjai vannak. Mindezt nem a szerencsének köszönheti, ahogy azt sem, hogy a vállalkozásba fektetett tőke két év alatt megtérült. Ez utóbbi őt magát is meglepte. A Jurányi ház hiánypótló, de ez a hiány nem csak a fővárost érinti. Viktória éppen ezért tartja fontosnak az országos hálózat kiépítését, ami a következő évek feladatai közé tartozik.

„Ha valaki fiatal és van benne vállalkozó szellem, gondolat és kreativitás, azt soha ne adja fel, ne hagyja az asztalfiókban. Sok munkával jár megágyazni egy-egy vállalkozásnak, akár éveken keresztül hajthatatlanul kell dolgozni érte, de az innovatív ötletekre, az újításra mindig szükség van. Meg kell teremteni magunknak a lehetőséget, ami nagy erőpróba, de megéri.”