Művészet, Völgy és szórakozás
Idén rendezték meg a Művészetek Völgyét éppen huszadszor. A tavalyi faluk rendezte fesztiválok után most 2010-ben újra tanúi lehettünk a művészetnek egy v(V)ölgyben, ami bizton állítjuk, ugyanolyan jól sikerült, mint az eddigiek. A hangulat és a társaság legalábbis ismét adott volt, és szilárd elhatározásom volt az, hogy az eddigiektől eltérően – némi képzavarral élve- , a társas kapcsolatokon túl „jobban odateszem a hangsúlyt” a művészetekre is.
Kezdődött ez mindjárt a kedvenc dörögdi falumban egy új szállás felfedezésével, ahol ismert képzőművészek elbeszélést hallgathattam meg alkotásaik megszületéséről, amik a közös helyiségeket színesítették.
Minden egyes alkalommal elbűvöl ez a környezet: ez valami olyan közeg számomra, ahol az ember, a természet, a művészet, a kreativitás és az erő, a szeretet és az elfogadás, a harmónia találkozik össze.
Szeretem a hangulatos falvakat, az ott élő mindig mosolygós időseket és fiatalokat, szeretem nézni azt a lelkesedést és büszkeséget, ami akkor jelenik meg az arcukon, amikor valamikor, úgy nyárközepén az ország minden tájáról emberek sereglenek oda, és kíváncsian várják, hogy: „na, hát ez a csapat milyen meglepetéseket tartogat, milyen örömöknek lehetünk idén részesei”…
Első este mindjárt el is mentem a Klastromhoz feltölteni a lelkemet egy kis jazzel, mert nagyon szeretek ezeken a nyáriestéken kikapcsolódva ülni, hallgatni, figyelni, merengeni a jazzen át a lelkem belső rezdüléseire. Szeretek ránézni a nyugodt, békés, alkoholittas vagy józan emberi arcokra, hunyorogni a színpad fényeitől, élvezni a bennem lévő csendet, és érezni a nyári, esti szellő simogatását a bőrömön.
Másnap elmentem festeni, „selyemmárványozni”, hallgattam fiatal színészek amatőr beugróját, olvastam kertkapukon vicces aforizmákat, és izgalommal telve vártam a délutáni Bácskai Juli Pszichoszínházát, amikor úgy, de úgy elkezdzett zuhogni az eső, hogy én, aki nem nézett előrejelzést, és a 37 fokos melegben sem esernyőt, sem kabátot-sapkát, sem gumicsizmát nem vitt magával, kénytelen voltam a mászkálást leredukálni a sátram és a pajta vonzáskörzetére, feküdni és hallgatni az eső hullását…
Meg kell mondjam, ezt sem bántam! 🙂
Mivel az eső másnap is csak zuhogott és egyre jobban zuhogott, kénytelen voltam hazaindulni, és csak arra gondolhattam, hogy: „sebaj, lesz még jövőre is Völgy újra”! 🙂
Varró Dani egy Völgybeli írásával búcsúzom, a levonható tanulságot aki akarja, bátran fogadja meg: Volt egy hölgy, lakhelye Paraquai, megszólította egy darab máj: „
Ne forgass panírban, abban csak manír van.
Markolj meg nyersen, és harapdálj!”