Néma tanácsok

Idesegítően lármázik a telefonom, jelezve, hogy ébresztő van. Csakhogy megszívta, mert jóval előbb felkeltem a riasztása előtt. Pontosabban egész éjszaka nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, csak forgolódtam, az idő többségében pedig a sötétbe bámultam. Felkelve az ágyból, az ébresztőt kinyomva, automatikusan az éjjeliszekrényen pihenő lámpa kapcsolójához nyúlok, amely tompa fénnyel tölti be a szobát. Ez a gyér fény is zavaró a szememnek. Hunyorogva lépek be a fürdőszobába, némi felfrissülésre vágyom, ezért alaposan leöblítem az arcomat hideg vízzel. Talán egy fokkal jobb, de a kómás állapot még mindig erősen dominál. A konyhába megyek, a szokásos reggeli kávémat készítem, és közben azon gondolkodom, hogy mi vár rám a mai nap folyamán. Történik valami izgalmas, vagy megint egy újabb szürke, unalmas napnak nézek elébe? Mostanában párszor megfordult a fejemben, hogy talán felfrissítő élmény lenne egy bárba ellátogatni… Vagy egy kocsma is megteszi. Azonban a gondolat felvetése után a lelkesedésem gyorsan elmúlik, hiszen az is nehezemre esik, hogy hétvégéken elmenjek a sarki boltba, ha kifogytam a zsebkendőből vagy a kenyérből.

A kávé elfogyasztása után, az öltözködésre majd az elfogadható külső varázslására kerül a sor. Az utóbbira tényleg varázslatra vagy csodára lenne szükségem. Szokásomhoz híven persze, ahogy a ronda tükörképemet bámulom, vállat rándítok, jelezve, hogy tojok az egészre. Nincs törvénybe iktatva, hogy csakis frissességet és tökéletességet sugárzó külsővel szabad kilépni az utcára. Akkor igen kihaltak lennének az utcák. A közhely azt mondja, hogy ne másoknak, hanem magadnak felelj meg. Őszintén szólva engem az sem érdekel, hogy magamnak megfeleljek. Ezt figyelembe véve pedig nem nehéz kitalálni, hogy milyen álláspontot képviselek azzal kapcsolatban, hogy mások mit gondolhatnak rólam…

Kilépek a lakásból, majd az ajtó bezárása után lesétálok két emeletet, és már kint is vagyok a szabadban. Csípős, őszi szél fúj, az égen nagy esőfelhők, én pedig azonnal kapcsolok, hogy nincs nálam esernyő, de már nem megyek vissza érte. Ha elázok, akkor így jártam. Ma a megszokottnál még inkább nem érdekel semmi. Ez azért durva, mivel alapállapotban nem érdekel az, ha kócos a hajam, karikás a szemem, bozontos a szemöldököm, kinyúlt a pólóm, lóg rajtam a nadrág vagy éppen az, hogy nő létemre van egy kis bajszom, de még az se, ha egy ember a közvetlen közelemben segítségre szorul. Pont ezért vagyok kíváncsi, hogy az alapállapotomat nem kicsit túllépve, vajon mennyire leszek ma érdektelen.

A karórámra pillantva megszaporázom a lépteimet a buszmegálló felé, mivel kicsit kiestem a megszokott időmből, és pár perces késésben vagyok. Rövidesen be is hozom a lemaradást, és egy egész jó várakozó helyet kifogva érkezem meg a buszmegállóba. A busz érkezése előtti utolsó percekben háromszorozódik meg a várakozók száma, nekem pedig már most hányingerem van az embertömegtől. Már előre érzem is az orromban a mosdatlan emberek bűzét, és a szúró fájdalmat a bordámban, amelyet egy könyök okoz. Minden egyes nap ez megy munkába menet, és minden egyes nap utálom ezt az egészet az emberekkel együtt.

A busz megérkezik, az emberlavina pedig megindul. Lökdösődések közepette sikerül egy ülőhelyet szereznem, így talán egy fokkal elviselhetőbb lesz majd az út. A bűzt érezni fogom, de legalább nem lesz egy könyök a bordáim közé szorulva. Egy darabig az ablakon pillantok ki, amíg legnagyobb szerencsétlenségemre meg nem szólít valaki.

    –   Elnézést, Kedvesem! Át tudná nekem adni a helyét? Tudja, nagyon fájnak az ízületem. 

A hang tulajdonosa felé fordítom a fejem a lehető legelutasítóbb pillantásommal. Az idős nő kissé előrehajolva fogja a derekát, míg másik kezében azt a gurulós táskát szorongatja, amelyet általában a piacra szoktak cipelni magukkal a vénasszonyok. Én csak úgy hívom banyatank.

    –    Nem – vágom rá ridegen, majd újra az ablak felé fordítom a fejemet, a zajos várost figyelve.

A vénasszony felháborodik, orra alatt morgolódva szidalmaz, de a legkevésbé sem érdekel. Nekem csak az számít, hogy elindul a busz hátuljába, és nem zavar többé a jelenlétével.

Az út további részét szerencsére már úgy tudom végigülni, hogy senki sem szól hozzám. Amikor pedig leszállok a járműről, akkora megkönnyebbülés ér, hogy a szennyezett városi levegő képes frissítően hatni rám. Elindulok az iroda felé, amely innen már csak öt perc sétára van. Elégedetten nyugtázom, hogy nagyon is időben vagyok, szóval teljes a harmónia, mindaddig, amíg valaki újra meg nem zavar. Érzem, hogy valaki hátulról a kabátom szélét kezdi húzogatni. Ellenségesen fordulok meg, mikor megpillantom az előttem ácsorgó kislányt. Hat év körüli lehet, és iszonyatosan mocskos. Ruhái szakadtak, haja szanaszét áll, még azt is megkockáztatom, hogy tetves.

–           Tetszik adni pénzt? – kérdezi, majd a két kézét felém nyújtva várja, hogy pár száz forinttal megszánjam. Csakhogy nem így történik, mert hátat fordítok neki, aztán tovább megyek. Még nyolc óra sincsen, és már ketten is megzavarták a nyugalmamat. Ez eddig egy elég bosszantó napnak tűnik.

Mivel még van egy kis időm munkakezdés előtt, így betérek az egyik útba eső pékségbe. Viszonylag hamar végzek, és mikor megérkezek a munkahelyre, még pár falatot tudok enni az áfonyás buktámból. A munka olyan, mint mindig: unalmas és monoton. Amikor azt hiszem, hogy legalább egy óra telt el, akkor fájdalmasan veszem észre, hogy az az egy óra csak negyed óra volt. Gyűlölök itt dolgozni, de sajnos nincs más lehetőségem. Ha lenne, már rég nem itt lennék.

    –    Angéla, fogja ezt a papírt, aztán másoljon belőle száz példányt! Amint végzett, hozza be az irodámba! – nyom a kezembe a részlegvezető egy papírt, miután visszatérek az ebédszünetemről a kávémmal a kezemben.

    –    Előbb ezt megiszom – szögezem le, mire felháborodva néz rám.

    –    Ez nem egy kávézó, ez egy munkahely – orrol le, majd tovább megy. Gondolatban minden ronda szóval jellemzem, ami eszembe jut, majd mikor valamennyire lenyugszom, akkor elindulok, hogy eleget tegyek a kérésének.

Fáradtan esek be a bejárati ajtón csurom vizesen. Sajnos a reggeli esőfelhők úgy döntöttek, hogy megszívatnak, ha már voltam annyira ostoba, hogy nem vittem magammal esernyőt. Reggel nem foglalkoztam a dologgal, de most már teljesen átázva, kissé bosszant a felkészületlenségem. Ledobok mindent a padlóra, ami a kezemben van, aztán rohanok a fürdőszobába. A testem és az elmém harmóniába van: mindketten egy forró fürdőért ordítoznak. Legalább egy óráig pihenek a forró, habos vízben, úgy érzem, hogy erre volt a legnagyobb szükségem a mai nap folyamán.

Ellazultan és szinte már megújulva lépek ki a fürdőből, aztán letelepedem a kanapéra, és bekapcsolom a tévét. Reklám, sorozat, reklám, sorozat, reklám, sorozat… ez megy folyamatosan, ahogy kapcsolgatok a csatornák között. Már majdnem kikapcsolom a készüléket, amikor sikerül egy nem-reklám és nem-sorozat műsort találnom. A fiatal lány épp menyasszonyi ruhát próbál egy méregdrága esküvői szalonban. El akarom kapcsolni, főleg azután, hogy elkezd bömbölni a meghatottságtól az anyjával, mikor megtalálta a számára tökéletes ruhát. Haragot, gyűlöletet, irigységet érzek. Mintha a közel egyórás, nyugtató habfürdő meg se történt volna, úgy illan el belőlem a higgadtság.

    –    A te ruhád szebb volt.

Ökölbe szorítom a kezemet, hátha sikerül lenyugodnom, de nem sikerül.

    –    Mitől lesz nekem jobb, hogy szebb volt a ruhám? – kérdezem, és próbálok nem ránézni. Már rég megszoktam, hogy nem látom őt, mégis felkavar az, hogy itt van a közelemben. Talán mert olyan rég láttam, és mert annyira hiányzik. – Mit keresel itt?

Suttogva beszélek, mintha attól félnék, hogy bárki meghallhat.

    –    Te akartad, hogy itt legyek – válaszol egyszerűen. Rá se kell néznem, tudom, hogy ott van a szája sarkában az az elégedett vigyora.

    –    Ez nem igaz!

    –    Dehogynem! Különben nem lennék itt.

Még mindig nem nézek rá, pedig nagyon szeretném látni, azonban valamiért félek ránézni. Túl sok ideje nem láttam, és nem tudom, hogy reagálnék, ha meglátnám.

    –    Hiányzom? – Hangja magabiztos és gunyoros, jól tudja, hogy mi zajlik le bennem még így is, hogy már nincs mellettem. Mindig is vonzónak találtam a magabiztosságát, ezzel tudott megvenni magának az első pillanattól kezdve. Ha a tekintete nem lett volna határozott és méregető, és nem vigyorgott volna úgy, mint akinek hatalma van és tudja használni, nem is kellett volna, rá se néztem volna. Hamar megkapott, nem kérettem magam, én is megkaptam őt, aztán most úgy élem a mindennapjaimat, hogy nem tudok végignézni egy esküvőről szóló tévéműsort.

    –    Tönkre tettél. Mégis hogy tudnál hiányozni?

    –    Nem akartalak elhagyni, és ezt te is tudod – lágyul el a hangja, ami szintén a gyengeségeim közé tartozott, neki pedig remek mentőöv volt.

    –    Akkor miért ültél aznap autóba?

Nem kapok választ, valószínűleg azért, mert nem talál megfelelő indokot.

    –    Nem tudhattam, hogy az fog történni. Egyikünk sem tudta. Aznap úgy köszöntél el tőlem, hogy este látjuk egymást.

A torkomban gombóc nő, és alig hiszem el, hogy sikerült ilyen állapotba kerülnöm. Már nincs az életemben, már nem létezik, akkor miért képes még mindig ugyanúgy hatni rám, mint amikor velem volt?! Könnyes szemmel fordítom a fejemet a fotel felé. Ott ül a szokásos helyén, a kinyúlt, szürke zakójában, nyakában az a ronda fekete-bordó csíkos nyakkendő lóg, amit annyira, de annyira utálok. Egyik könyöke a kartámlán, tenyerével pedig a fejét támasztja, az arcán a jellegzetes vigyora húzódik. Ahogy végignézek rajta, belém hasít a fájdalom, hogy nagyon hiányzik. Ha itt lehetne újra velem, nem zavarna az a ronda nyakkendő sem, ahogy az sem, hogy sosem mosogatott el, és egyszer sem dobta a szennyes tartóba a ruháit.

    –    Igazad van – enyhülök meg, mint mindig, ha róla van szó és a bosszantó dolgairól.

    –    Hogy élsz mostanság?

A témaváltás valószínűleg miattam van, látja rajtam, hogy felkavartak a legutóbbi szavai és a látványa. Még mindig figyel rám.

    –    Kábé sehogy. – Felnevetek, miután kimondom. Eddig fel se tűnt a dolog. Csak néz rám hosszú ideig. Ezt akkor szokta csinálni, amikor nem mondom el neki a teljes igazságot, amikor köntörfalazom. Nyitott könyv voltam előtte mindig is, valószínűleg ez most sincs másképp. Ha némán figyeli, ahogy élek, akkor biztos minden gondolatomat látja, hiába nem mutatok semmit a világ felé.

    –    Adhatok pár tanácsot? – szólal meg végül.

    –    Fogadjam meg egy olyan tanácsát, aki már nincs is az életben? – kérdezek vissza gúnyosan.

    –    Egy szóval se mondtam, hogy fogadd meg a tanácsaimat.

    –    Tanácsot akkor érdemes adni, ha a másik fél biztos megfogadja, én pedig tudom, hogy semmit se fogok kezdeni a javaslataiddal. Most már menj el, elegem van belőled! Nem kellene, hogy itt legyél, csak még inkább tönkreteszel és szembesítesz a problémáimmal, amikről nem akarok tudomást venni. Többet ne is gyere, komolyan mondom… Nem akarlak látni, soha többé! Megértetted?

    –    Add át a helyed az idős hölgynek!

    –    Mi van?

    –    Adj pénzt és ételt a kislánynak!

    –    Miről beszélsz?

    –    Mondj fel a munkahelyeden!

    –    Befejezted? – üvöltök rá. Az egyik díszpárnát az arcomhoz szorítom, és sírni kezdek. Nem szeretem, ha sírni lát. Sosem szerettem gyengének mutatkozni előtte.

    –    Törődj magaddal! Barátkozz emberekkel!

    –    De nélküled nem megy! – sírom a párna mögül.

    –    Dehogynem! Te mindenre képes vagy, Angéla. – Még jobban sírni kezdek, mikor a nevemen szólít.

    –    Éld az életed, és légy boldog! Mint régen… Velem.

Több óra hosszáig csak sírok a párnát az arcomhoz szorítva, végül pedig kimerülök, és elalszom. Úgy kelek föl, hogy a párna a földön, én pedig féloldalt fekszem a keskeny kanapén, a fejem a kemény fatámlán pihen. A tévé még mindig megy, az óra pedig hajnali négy óra két percet mutat. A fotel felé pillantok… már nem ül rajta senki.

Álom vagy valóság? – környékez meg a kérdés, a történtekre visszaemlékezve. De végül nem sokáig agyalok rajta, valamiért nem érdekel. Minden úgy megy, ahogy eddig. Tudom, mi a jó nekem, ezért fölösleges bármin is változtatnom vagy bármiféle tanácsot megfogadnom.

A hajam kifésülve, a bajszom kiszedve, az arcom enyhén kisminkelve. Fekete kosztümömön végigsimítok, aztán a lábamra bokacsizmát húzok. Esernyőt gyorsan elteszem a táskámba, hiába süt hétágra a nap. Fő az elővigyázatosság.

A buszra felszállva, sikerül ülőhelyet szereznem. Rövidesen megjelenik az idős nő az utasok között. Egy pillanatra rám néz, aztán gyorsan el is kapja rólam a tekintetét, és motyogni kezd valamit az orra alatt. Biztos megint szidalmaz.

    –    Üljön csak le! – szólok hozzá, aztán felállok az ülésről. Meglepetten néz rám.

    –    Ne fáradjon! – mondja ellenségesen.

    –    Üljön már le az isten szerelmére! – makacskodom, aztán kezét megfogva, segítek neki leülni. – Ne köszönje meg!

    –    Nem is akartam – közli ridegen, majd egy mosolyt próbál visszafojtani, de nem igazán sikerül neki. Ez engem is megmosolyogtat.

A buszról leszállva, a munkahely felé sétálva, megpillantom a kislányt. Továbbmegyek, egyenesen a pékségbe, aztán felpakolok jó pár péksüteménnyel. Visszaindulok, és a kislányt keresem az embertömegben. Gyorsan megtalálom. A falnak támaszkodva kémleli a rohanó embereket, mellette egy nő ül a földön, legalább ugyanolyan mocskos, mint a gyerek. Megkockáztatom, hogy ő lenne az anya. Megállok előttük a rengeteg süteménnyel a kezemben, ők pedig csak néznek rám rezzenéstelen arccal.

    –    Gonosz néni! – mutat rám a kislány morcos arccal.

    –    Tessék! – nyújtom át az ételeket, aztán kiveszek a pénztárcámból egy borsos összeget, és átnyújtom az anyának. Nem várom meg, hogy mit szólnak hozzá, gyorsan továbbállok.

A munkahelyem felé szinte vágtázom, és amint beérek az irodába, a részlegvezető irodáját célzom meg. Bekopogok az ajtón, de semmi válasz. Gondolkodás nélkül benyitok, a bent lévő pedig pont telefonál. Hevesen elkezd integetni, hogy menjek el, de nem mozdulok. Két perc elteltével leteszi a kagylót, aztán csípőre tett kézzel fordul felém.

    –    Mi a francot akar, Angéla? Nem látja, hogy mennyire elfoglalt vagyok?

    –    Felmondok – mondom ki egyszerűen, a pasas pedig lefagy.

    –    Micsoda?

    –    Felmondok – ismétlem magam.

    –    Ne szórakozzon velem! Menjen a dolgára! – legyint, aztán a telefonhoz nyúl, és tárcsázni kezd egy számot. Odamegyek, kikapom a kezéből a telefont, és szépen artikulálva elmondom neki harmadjára is.

    –    FELMONDOK! – Pár percig döbbenten néz a szememben, gondolom most jutott el a tudatáig, hogy nem viccelek.

    –    Ezt nem teheti…

    –    Miért nem? – nézek rá higgadtan. – Úgyis hamar talál valakit a helyemre, aki elvégzi a hülye parancsait.

    –    Hogy képzeli?

    –    Pont úgy. Viszlát! – zárom le gyorsan a beszélgetést, mert fulladozom a pasas jelenlététől. Mindig is utáltam ezt az alakot.

Mindezek után hazamegyek. Nem érzek semmiféle bűntudatot, sőt inkább megkönnyebbültnek érzem magam. Mintha egy nehéz terhet pakoltam volna le a vállamról. Leülök a kanapéra, majd a televíziót bekapcsolva azzal szembesülök, hogy a tegnap esti, esküvős műsort ismétlik. A fiatal ara könnyei ismét elerednek a meghatottságtól. Egy darabig rezzenéstelenül nézem a képernyőt, aztán pedig elmosolyodva csak annyit mondok:

    –    Az én ruhám szebb volt.

Szerző: Jakab Krisztina
Írópályázat, egyetem, különdíj (novella kategória)