Picit megérinteni

Pihepuha kiskacsa, bukfencező, csivitelő fecskék pompázó színes virágok, lepkék, amiket sohasem kaptunk el. Mindaz, ami gyerekkorunkban elérhetetlennek tűnt. Most egy kiállítás hozza vissza őket az aulába. Varga Erzsébet segítségével újraélheti mindenki június 3-ig. Az Analitikai Kémia Intézeti Tanszék mérnöke, aranykoszorús feltaláló és lelkes festőművész. Kicsit megpihent, még a cipője is festékes volt, az utolsó ecsetvonások közben beszélgettünk.

– Milyen volt a gyerekkorod, ami ihlette a kiállítást?

– Egy csodálatos környezetben éltem. A születésem sem volt hétköznapi, ugyanis anyukám nagyon megbetegedett, amikor terhes volt velem, az orvosok azt mondták, nincs értelme ennek, mert én mindenképpen nyomorékként születek a világra és sok egészséges gyereke lehet még. De ő nem engedte megszakítani, és amikor megszülettem, a doktor úr felemelt és végighordott a kórházban, hogy nézzétek, ép baba. Talán ez jelenik meg a kiskacsás képemen. Utána féltett kincse voltam a szüleimnek. Kis földi paradicsomot teremtettek, nagyon közel voltam szinte mindenhez. Fent a Bakonyban mindenféle állatunk volt. Édesanyám pedig harmóniumon játszott, énekszó kísérte az életemet.

– Mikor kezdtél el festeni és miért?

– Még nagyon pici voltam. Az édesapám holmijai között megtaláltam jónéhány gyerekkori rajzomat. Édesapám nagyon jól rajzolt, de nem volt képzettsége. Az ő hatására kezdtem el rajzolni, kezdetben férfifejeket és gyerekarcokat készítettem.  Később önállósítottam magam. Azokat a dolgokat, ami nekem tetszett, lerajzoltam, és ez végigkísérte az életemet. Volt egy pár év, mikor nem rajzoltam, 87 és 92 között volt egy kötödém. Az egyetemi találmányi díjból vettem egy kötőgépet. Akkor az ecset helyett a fonalat használtam, a mintákat terveztem meg. A színösszetételt és formákat. Örültem neki, hogy ha valaki lovat kért a pulóverére, el tudtam készíteni neki, megtanítottam erre a kötőgépet, később Vasarely képeket készítettem vele. Abban az időszakban alig festettem. Aztán nagyon sok képem volt, ami üvegre készült, olajjal festettem. Akkor az tetszett, hogy a túlsó oldalát, a tükörképét festettem meg a képnek, érdekes hatása volt. 2000 óta vannak egyéni kiállításaim.

– Hogyan kapcsolódik a vegyészet az életedbe?

– Mindig is festő szerettem volna lenni, de mint mondtam neked, nagyon féltettek a szüleim. Utána szerelmes lettem a kémiába és gyakorlatilag a másodikra nem hagytam magam. Nincs papírom a festészetről, a vegyészetről viszont van, mégis a festészet lett a mindenem.

– Mit csinálsz, amikor nem festesz?

– Ez az életem, gyakorlatilag nincs más. Ez egy drága szenvedély. mintha valakinek valamit muszáj volna elvégezni. Ha azt mondom, fél évig festettem egy képet azt nem úgy kell elképzelni, hogy annyi ideig csak azt, hanem van egy idő, amikor az ember csak ül a képpel szemben és nézzük egymást. (… pillanatnyi csend, ahogy kimondta megtörtént a gyerekkor sorozat egyik darabjával az I épületben- a szerk.) Ha megyek valahova, kint vagyok a természetben és látok valamit, alig várom, hogy hazaérjek és megfesthessem. PhD hallgatókkal dolgozom együtt, néhány éve nekik mondtam, hogy én nem tudok olyan nagy távon elvezetni az ecsetet, hogy ne remegjen bele a kezem, mint ahogyan azt Miro megcsinálta. Mostanában már meg tudom csinálni.

– Mi a fő célod a festéssel?

– Nincs cél. Ez egy játék. Ha megáll és közelebb kerülhetsz a lelkivilágához… Hol van már erre lehetőség? Lassan nem is ismerjük egymást. Ez a semmi a mégis minden, ez a lényeg.  Figyeld meg, hogy a gyerekek mennyire tiszták, időskorban pedig megint ez a tisztaság jelenik meg, közben pedig az emberek szinte elfelejtenek élni. Valahonnan muszáj erőt meríteni az irdatlan robothoz.

– Hogyan fogalmaznád meg a kiállítás fő üzenetét?

– A kiállításon is játszani szeretnék az emberekkel. Ha egy kép megtetszik valakinek, vagyis tudom, hogy ő is lát hasonlót, megérinti, ami a képen van, akkor elkezdenek beszélgetni. A kontaktus megteremtődik a kép, a néző és az alkotó között, akkor már teljesen mindegy mi történik azon kívül, létrejött a játék. Csodálatos dolog, amikor megvan a játék tere. Most már csak a színpad hiányzik, a díszletek. A kisebb képekkel fogok tudni teremteni egy színpadot. Ezek is részletek tulajdonképpen egy nagy képből.

Az a jó ebben a kiállításban, hogy nagyon sok simogató kéz szerepel a képeken. Hiszen valójában az ember egész életében arra vágyik, hogy valamit megsimogasson és őt is megsimogassák, sokszor ez csak egy pici érintés. Ha valami tetszik, megsimogatjuk, sokszor még a képekhez is oda szoktak menni, azt szoktam mondani, nem baj. A jövő, amilyen én 2010-ben vagyok, az az a kép, amin a két kar egybenyúlik, címe: Örömök.

–  Szerinted milyen a jó kép?

Akkor jó egy kép, ha a néző azt mondja, ezt ő csinálta, akkor benne van a kép könnyedségében. Fontos, hogy szabad legyen. Ha csak egy elem is van a képen, amivel el tud játszani, már sikerült. Ugyanakkor az utolsó ecsetvonások nagyon lényegesek, meghatározzák a képet, az ujjlenyomat ott marad.

– Melyik szín lennél, ha választanod kellene?

– Kék. Mert az ég is kék, abban benne van minden, szeretem ott elringatni magam és annyi játék van odafent.

A ké(pe)ket megnézheti mindenki az aulában, de az ember egyedül semmi, teszi hozzá a festő, a kiállítás nem jöhetett volna létre, ha nincs a csapata, Gózonné Pécsvárady Katalin és Bajnóczi Gyuláné művészeti vezetők, Schmidt László műszaki vezető és Felföldi Gábor előadóművész, akikkel évek óta együtt készítik elő a tárlatokat. Emellett köszönetet mondott az egyetemi központi raktár és az Egyetem Centrum munkatársainak, akik a gyakorlati kivitelezésben segítettek neki.

Beszélgettünk még a világot fenntartó lelkek rezgéséről, galambok táncáról és a gondolatokról, amik mindig eljutnak a másik emberhez. Ezekről mindenki megkérdezheti Erzsikét az aulában, hisz számára a legfontosabb, hogy játszhasson képeivel és a játék részeként visszajelzéseket is kapjon, további rezdüléseket a festéshez.