„Folyamatosan velünk van, ő is, és a hiánya is…”

Fejes Lászlóné dr. Utasi Anett, egyetemi docens, a mérnöki kar oktatója és a duális képzési központ vezetője emlékezik mentorára, a márciusban elhunyt prof. dr. Rédey Ákosra.

Sok szempontból mondhatjuk, hogy nehéz évet hagyunk magunk mögött. Március közepén elhunyt Rédey Ákos vegyészmérnök, professzor úr, volt rektor, nehéz lenne felsorolni, hogy még mi minden, ki minden volt ő… Nem is próbálom. Ildomosabb, ha valaki olyan emlékezik, aki a mentorának mondhatja, nem csupán szakmai, de emberi értelemben is.

1992-őt írunk, amikor az első évfolyam elindul a környezetmérnöki szakon, köztük volt Utasi Anett is. Egy év sem telt el, és Anett már nem csupán hallgatóként, de munkatársként volt jelen a tanszéken, méghozzá Rédey professzor úr mellett, mint mondja, már a kezdet kezdetén kiváló kapcsolat fűzte őket össze: „Az én feladatom volt – többek között – a konferenciák megszervezése, később a hallgatókkal való kapcsolattartás, és minden, ami oktatásszervezés. Aztán 2002- ben a tanszékvezető helyettese lettem, pedig fiatal voltam, de úgy döntött, megbízik bennem. Remek munkakapcsolat alakult ki, gyakorlatilag bármivel megkereshettük professzor urat. Szerteágazó kapcsolatrendszerrel bírt, amit nem csak saját, de mások javára is felhasznált. Mindenkinek segített, aki hozzá fordult.”

Az ember életében nem gyakran bukkannak fel meghatározó személyiségek, de ha mégis, akkor valószínűleg egy életre szóló a találkozás. Ahogy Anett fogalmazott: „Folyamatos biztonságot jelentett, valamiféle védőhálót, nem csupán akkor, amikor már kollégák lettünk, de korábban is, a tanulmányaim alatt. Az egyetemen éppen ezért is mindig jól éreztem magam, és végig tudtam, hogy ha baj van, akkor fordulhatok hozzá. Persze aztán az ember felnő, és egyedül hoz nagy döntéseket, de akkor is jó volt tudni, hogy számíthatok rá.”

Az ilyen mentorok nagy mértékben formálják, befolyásolják az embert, miközben valamiféle észrevétlen útravalót adnak. Utasi Anett szerint a professzor úrnak sokak számára felfoghatatlan munkabírása volt, és ez a fajta szemlélet, hozzáállás a feladatokhoz Anett jövőjét is meghatározta: „Az egyetemen mindig történt és történik valami, rengeteg a változás, de ez a fajta hozzáállás, amit én a professzor úr által elsajátíthattam, megtanított a változó környezetben dolgozni és jól bánni az emberekkel, ami tulajdonképpen a mai napig a feladatom, hiszen fiatalokkal foglalkozom, cégekkel tartok kapcsolatot. Tehát ez a fajta munkamorál is tőle ered. Konfliktus helyett megoldásokat keresett, és igyekezett minden döntésben figyelni arra, hogy amenynyire lehet, mindenki a lehető legjobban kerüljön ki bizonyos helyzetekből.”

Rédey Ákos szakmai tudása megkérdőjelezhetetlen volt, nem csupán szűk körben, hiszen egyetemi, országos, sőt, nemzetközi szinten is ismert szaktekintély volt, számos nemzetközi és hazai – köztük a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztje – kitüntetést kapott a környezetmérnöki képzés megalapításáért, a környezetmérnöki oktatásban elért hazai és nemzetközi elismerést kiváltó eredményeiért, valamint a vörösiszap-katasztrófa elhárításával kapcsolatos tevékenységéért. Szívén viselte a határon túli magyarok képzését, széleskörűen támogatta a magyar nyelvű képzéseket szakmai anyagokkal, óratartással, kutatási együttműködéssel. Kiváló közösséget kovácsolt maga köré, és mindig figyelt a fiatal pályakezdőkre, hiszen tudta, hogy fontos az utánpótlás, így előfordult, hogy a kezéből külföldi egyetemekre kerültek a hallgatók. Ahogy Anett fogalmazott: „A munka mellett nagyon fontos volt számára a családja, három gyermeke, akikkel igyekezett minél több időt együtt tölteni. Imádott kirándulni, túrázni, és ezekhez a programokhoz szívesen csatlakoztak kollégák, barátok. Imádott utazni, világot látni, tehát a munka mellett a pihenés és a feltöltődés is elhanyagolhatatlan volt számára.”

Anett a március óta eltelt időszakról a következőképpen fogalmazott: „Gyakran eszembe jut, milyen jó lenne most kérdezni tőle, milyen jó lenne most megbeszélni vele az adott problémákat, feladatokat. Folyamatosan velünk van, ő is, és a hiánya is…”

Fotó: Szabó László (archív)