Rekeszizomtréning PANkreátorok módra

Március 29-én röhögő görcsöt kapott a Latinovits-Bujtor Játékszín közönsége. Aki ellátogatott aPANkreátorok előadására, mindenképp felejthetetlen perceket szerzett magának. A háromszereplős produkció alkotóival, egyszersmind színészeivel – Andrássy Mátéval, Horváth Zoltánnal és Szabó Mátéval – beszélgettünk. Felszabadultan, kötetlen hangulatban a darab kulisszatitkai mellett, emlékezetes előadásélményeiket is megosztották velünk.

Kitti: Meséljetek arról, hogy mi ebben az előadásban az egyedi!

Szabó Máté: Minden! (nevet) Hát tulajdonképpen összefoglalva igen, mert saját ötleteken alapult az egész történet és a mai napig formálódik és alakul előadásról előadásra. Vagy Máténak, vagy Zolinak van valami ötlete, nekem kevésbé, én inkább a kivitelezésben próbálok segíteni. Az első perctől az utolsóig saját, nincs külső szemlélő, aki esetleg beleszólna az előadásba.

Kitti: Tehát nincs külön rendező.

Andrássy Máté: Rendező nincs, de annyi igazság hozzátartozik, hogy mindent mi találtunk ki, vagy amit elloptunk, azt annyira eltorzítottuk, hogy ne tűnjön fel. (nevet)

Sz. Máté: Igen.

Horváth Zoltán: Nagyon fontos.

A. Máté: És még nem is tűnt…

Sz. Máté: Igen, még nem talált meg senki vele. Végül is kölcsönözni a jóktól szabad, például a színházi anekdotás részek – ezeket direkt úgy is vezetjük fel, hogy nem tudjuk, így történt e – nagyon helyes kis szituációk, úgyhogy azokat eljátsszuk. De ha nem így történtek, akkor is megéri, hogy kicsit megismertessük a közönséggel a dolgok hátoldalát, mert azt mindig szeretik, ha be vannak avatva a kulisszák mögé. Kicsit belátnak, de mégse romboljuk le az illúziókat. Úgyhogy végül is a mi ötleteink vannak benne.

Kitti: Tehát akkor egyedi produkcióról van szó.

Sz. Máté: Igen, azt írta róla egy kritikus, hogy egyenlőre Magyarországon páratlan, amit csinálunk, és nem csak azért mert hárman vagyunk. (nevet) Azt már a nézőre bízzuk, hogy ezzel egyetért e.

A. Máté: Olyan előfordul néha, hogy önmagunktól lopunk. Olyan értelemben, hogy van, ami egy korábbi előadásban már megtörtént, és úgy emlékszünk rá, hogy jó volt. Aztán elkezdtük ezt csinálni, jött egy csomó új és hozott ötlet, és beugrottak ezek a pillanatok. Többnyire már nem játsszuk őket, innen hiányzott valami, és bátorkodtuk beletenni. Általában működnek, és jól kijönnek, mert egyszer már kipróbáltuk. Ezeken mindenki nagyon jól szórakozik. Miért kallódjanak vagy vesszenek el?

Sz. Máté: Aztán nagyon sok olyan van, ami egyszer már ki lett próbálva, nem jött be és kikerült. Utána soha többet nem játsszuk el sehol, mert az nem működik. De ez…

H. Zoltán: Ebből nagyon sok volt. (nevet)

Sz. Máté: Nyilván nem mondok újdonságot azzal, hogy színház nincsen nézők nélkül. Mi hárman otthon a konyhában remekül elszórakozhatunk, de ha arra nem kíváncsi senki, nem születhet előadás. Éppen ezért a PANkreátorok közönség nélkül nem tud létrejönni. Eljátszunk valamit és abból levonjuk a tapasztalatainkat. Így alakul az előadás estéről estére. Eldöntjük, hogy mit lehet majd a következőbe beépíteni, vagy mit nem. Ez az egész egy oda-vissza játék a közönséggel.

Kitti: Akkor be van vonva a közönség?

Sz. Máté: Sőt.

H. Zoltán: Hajjajj…

A. Máté: Igen.

Reni: Hogy vonjátok be őket?

A. Máté: Az ember retteg attól, hogy vonja be a nézőket. Borzasztóan féltünk mi is, mert volt, amit úgy éreztük, előtte ki kéne próbálni. Ez még mind a bemutató előtt volt. Aztán ahogy elkezdtük, megéreztük az ívét, hogy működik ez. Onnantól fellazultunk benne annyira, hogy ez nem probléma, inkább a kivitelezés. A közönség nagyon hálás szokott lenni, amikor interaktivitás van.

Sz. Máté: Például a múltkori előadás volt az, ahol már a pengeélen táncoltunk. Ez nem tudom, minek volt köszönhető. A dolog úgy működik, hogy megszólítjuk a közönséget, bevonjuk különböző játékokba. Ha ebben partner, akkor jópofaság alakul ki belőle. Vannak helyzetek, mikor magasra dobja a közönség a labdát és le lehetne csapni, de közben meg nem mindig tehetjük ezt meg. Mégis keretek között kell mozognunk, hiszen a néző szórakozni jön, nem azért, hogy kioktassák. Egyébként pedig szüksége van az előadásnak, hogy a nézők szerepet játszanak benne. Ha esetleg mégis elszaladnának a lovak, akkor majd Zolika pantomimezik, (nevet) és meg van oldva az egész egy jó ötlettel. Mondjuk mi lenne, ha itt bejönnénk három labdával?

H. Zoltán: De nincs labdánk… (nevet)

Sz. Máté: Szóval így alakul.

Reni: Vannak módszereitek, hogy hogyan tudjátok magatokat és a közönséget is összefogni, illetve kontroll alatt tartani?

Sz. Máté: Persze, persze…

A. Máté: Sokszor össze kell égetnie magát az embernek ahhoz, hogy utána már ne görcsöljön ezen a feladaton. Bukó előadásunk még nem volt, ez mindenképpen okot ad arra, hogy bízzunk benne, a téma működik. Ha jó energiákkal csináljuk, akkor a nézők automatikusan beavatódnak. Sok apróság segíti a dolgot… de a kérdésedre válaszolva, ha többször kínos szituációba keveredik az ember, akkor hozzászokik. Onnantól már máshogy reagál. Egy alapból kockázatosnak tartott helyzettől sem ijed meg, mert már találkozott hasonlóval. Szóval megvan a rutin, ezért kevesebb félsz van bennünk. Ennek ellenére természetesen mindig kicsit izgulunk előtte, de azt hiszem, ez egyre jobb, egyre lazább lesz.

H. Zoltán: Borzasztó egyszerű bevonni a közönséget. Nekünk csak az irányt kell megmutatni, hogy merrefelé megyünk, és nyilván a nézők arra reagálnak. Nem egy teljesen más témán kezdenek gondolkodni, mint legutóbb megesett. De azért ennek is volt valami bája. Egy találós kérdésre a válasz eredetileg labda volt, és a megfejtés pedig rock & roll lett. Ott álltunk és nem tudtunk mit kezdeni a szituációval, de végül jól szórakoztunk, ahogy a nézők is.

Sz. Máté: Az előadás egyik előnye abban áll, hogy nagyon sokszor saját magunkat tesszük groteszkké és hozzuk kifigurázott helyzetbe. Olyan infókat állítunk magunkról, amiért sokan perelnének egy bulvárlapot. Mi meg épp ebből csinálunk poént. Ez az, ami kicsit még a kulisszák közé enged betekinteni. Ugyanolyan esendőként mutatjuk be magunkat, mint amilyenek a nézők is lehetnek. Ezért rögtön kialakul egy szimbiózis. Nem marad passzív a néző, hanem bekapcsolódik az előadásba, szinte velünk együtt játszik. Egyébként érdekes lenne a nézőket is megkérdezni e tekintetben. Lehet, hogy csak mi érezzük azt, hogy ez ilyen tök jó? (nevet) Szóval nem mi vagyunk a három muskétás, akik most aztán eljátsszanak itt Hamlettól Rómeóig mindent, és olyat csinálnak, amit még ember nem. Hanem vagyunk hárman, akik saját magukból is viccet csinálnak. Ha ez tetszik a közönségnek, akkor egy emlékezetes másfél óra jön ki belőle.

A. Máté: Ez egy tudattalan, de jó módszer, ami talán szimpatikussá tesz minket kicsit. Lehet, hogy nem vagyunk azok, (nevet) de nem valakin kezdünk el élcelődni, hanem elsősorban magunkon és tulajdonképpen végig ez megy, ami mindenképpen jót tesz.

Kitti: A kezdetekhez képest változott valamit az előadás?

A. Máté: Rengeteget.

Sz. Máté: Minden előadás változik.

H. Zoltán: Olyan 100-150 százalékban.

Sz. Máté: 180 fokot fordult. (nevet)

A. Máté: Az elején még az volt a gondunk, hogy a meglévő 45 percet hogyan tornázzuk fel 1 óra 10-re. A 45 percet túl rövidnek tartottuk. Az 1 óra 10 azért mégis közelebb van az optimális másfél órához. Most viszont már az kezd bajossá válni, hogy ne lépjük túl a másfél órát. De nagyon sok jelenet került be, és nagyon sok ki. Egyik feléért fáj a szívünk, a másik meg olyan rossz volt, hogy nem kár. Mikor újat próbálunk, és nem jön be, az olyan, hogy megy a jól bevált síneken a dolog, és hirtelen bebukik. Ez szörnyű. Mégis jól jöhet ki, mert azokat is mi röhögjük ki először.

H. Zoltán: Az egy híres előadásunk volt, amikor kipróbáltuk a Lord, a Szolga és a Pantomimes című trilógiát. Tudniillik sok trilógia van ebben az előadásban. Próbálunk ahhoz ragaszkodni, hogy ami egyszer vicces volt, az visszatérhessen. Így a néző a második rész felkonferálásakor már nevet. Szerettünk volna még egy ilyet beletenni, és hát… az gyenge kifejezés, hogy nem sikerült. (nevet) De mégsem bukott meg, mert Máté nagyon jól konferálta a következő jelenetet. Azonnal elmondta, hogy „Elnézést kérünk… ez a jelenet nem sikerült, de még van belőle kettő.” (mindenki nevet)

Sz. Máté: Igen, hátha a másikat jobban érteni fogják… de nem értették jobban.

H. Zoltán: Sőt, egyre rosszabb lett. Iszonyatos volt, de már a végén azon röhögtek, hogy mi mennyire szenvedünk.

Sz. Máté: Igen.

H. Zoltán: És ezért jól sült el a dolog. De nem mertünk belefutni ebbe még egy előadáson.

Sz. Máté: Igazából ez egy jókedvű dolog. Van egy látszólagos forgatókönyvünk, ami szerint megcsináljuk az előadást. Viszont múltkor is kiderült, ez nem szentírás. Felborult a sorrend, pusztán azért, mert nem az a papír volt előttem, ami következett volna, hanem egy másik, így aszerint mentünk tovább. Közben a fiúknak feltűnt, hogy nem az jön, amit megbeszéltünk, de egy szó nélkül folytattuk. Ettől van egy könnyedsége az egésznek. Nem kell nyakkendőben beülni az előadásra, és a kedvesünk kezét fogva megbeszélni és elemezni a látottakat. Engem az sem zavar, ha az első sorban valaki lefolyik a székről, (nevet) ha neki úgy kényelmes. Ezt a néző is pár perc után megérzi, vagy akinek erre fogékonysága van, akkor néhány másodperc után rájön, hogy ez egy karikatúra. Paródia a színház, magunk, a társadalom, és a régi nagy színészóriások fölött. Azzal, hogy mindent megpróbálunk szerethető módon közzétenni, családiassá, jókedvűvé alakul a hangulat.

Kitti: Akkor a próbáitok is ilyen jó légkörben telhetnek.

Sz. Máté: Igen. Igazából nem nevezném próbáknak…

H. Zoltán: Igen, a próbák fantasztikus hangulatban telnek, de volt olyan, ami körülbelül a tízedik percben véget ért, mert röhögő görcsbe fulladt, és onnantól kezdve nem történt semmi.

A. Máté: Lehet, hogy ideje lenne a folytatáson gondolkodni, mert lassan annyi dolog kerül ki, ami önmagában is megállja a helyét.

Sz. Máté: Igen, de a néző figyelmét nem könnyű lekötni, semmilyen színházi előadásban, így itt sem. De mi megpróbáljuk ezzel a könnyednek tűnő komolysággal megcsinálni.

Kitti: Igen, de hogyan tudjátok ilyen komoly arccal végigjátszani az egészet? Főleg te, Zoli a dalpantomim részeket?

Sz. Máté: Nincs humorérzéke. (nevet)

H. Zoltán: Betanították nekem, és azóta csinálom. Van egy ilyen chip, és azt megnyomják a fiúk… (nevet)

A. Máté: Van ez a szörnyű dolog, hogy muszáj… Amióta kezdtük, ezt tanuljuk, és a legnagyobb szemétkedések ebből folytak, mint amikor statiszták voltunk.

H. Zoltán: Még most is folynak a szemétkedések. (nevet)

A. Máté: Igen, még most is… szinte már törvény, hogy egy tömegjelenetben, mindent megteszünk, hogy megnevetessük egymást.

H. Zoltán: Ez alapvetően egy sport. (nevet)

A. Máté: Igen, ki kell bírni, és ha nem sikerül, akkor a másik nyer. Ez nálunk fokozottan igaz. Mi csak hárman vagyunk a színpadon, nem 250-en, mint nagyobb előadásokban. Ott is megy egymás röhögtetése, ezért már megedződtünk ilyen formán. Viszont fél óra után, amikor már egy szinten van a dolog, akkor bizony megesik.

H. Zoltán: Tehát amikor beindul ez a játék…

A. Máté: Igen, van, mikor meghalunk mi is a röhögéstől, mert mondjuk jön valami váratlan különlegesség, amire nem számítunk. Néha elég, hogy ránézek valakire. Érdekes, ilyenkor is nagyon hálás a közönség. Múltkor volt, hogy bejöttem az egyik jelenetbe, és Zolika úgy nézett, ahogy, én pedig azt mondtam, bejövök még egyszer. (nevet) De ez is jól sült el. Tehát ki lehet bírni, de egy idő után már elviselhetetlen.

Sz. Máté: Amikor egy komoly előadást, komolyan kell eljátszani, és annak komoly üzenete van és minden nagyon komoly, az egy dolog. Szerintem, ami miatt ez hármunk között ilyen jól tud működni, az, ha véletlen kimarad valamelyik poén, akkor kimarad. Nem olyan kocka. Nincs vita, hogy miért maradt ki. Természetesen illetjük egymást kritikával, ezzel nincsen probléma. De nem kell minden másodpercet szigorúan megtervezni. Azt hiszem, pont ezt a könnyedségét szereti mindenki.

H. Zoltán: Mikor összeültünk, hogy megcsináljuk ezt az előadást, akkor még nem sejtettük, hogy ilyen szimbiózis fog kialakulni. Nagyjából egyféle humort szeretünk, de azért vannak különbségek. Ez az előadás csak úgy tudott létrejönni, hogy mindenkinek a saját humora a legkülönbözőbb irányokból ment bele. Szerintem, ha egyenként csináljuk meg, akkor nem tudna ilyen jól működni.

Sz. Máté: Igen. Azért vannak buckák…

H. Zoltán: Igen, tehát amikor én bejövök…

Sz. Máté: Amikor valakinek a humora éppen nem jön be, akkor ott van egy bucka. Mondjuk, mikor Zolika azt mondja, hogy szerinte van itt egy jó verbális poén, akkor ott mi általában elhalunk. (nevet) Akkor inkább azt mondjuk, pantomimezzél Zolika. (megint nevet) Az alapelv tehát, csak azt mutasd meg, amit tudsz. Annak a közönség is örül.

H. Zoltán: Ezért nincs benne már az a jelenet, amiben kötök. (nevet)

Sz. Máté: Igen… ez kimaradt. Úgyhogy így alakult ki a PANkreátorok.

Reni: Az jutott eszembe, hogy kicsit olyan ez, mint a cirkuszban a bohóc. Azt a legnehezebb eljátszani, de azt szereti mindenki a legjobban.

Sz. Máté: Igen.

A. Máté: De igazából klasszikus szempontból nem játszunk, mivel a saját történeteink közül is jó néhány van benne. Kicsit mi magunk vagyunk, nem pedig Tuzenbach például.

Sz. Máté: Szóval szeretjük ezt az egészet. Bár nehezebb, mint amilyennek látszik. Azon vagyunk, hogy ezt megszeressék az emberek. Eddig az a tapasztalat, ha valaki értesül erről az előadásról, és megnézi, azután állíthatjuk, hogy tízből hatan biztosan eljönnek a következőre. Már csak azért is, hogy megnézzék, változott e valami, vagy hogy még jobban megértsék a poénokat. A népszerűsítésünk nem olyan egyszerű. Ezért is megyünk szívesen vidéki városokba, vagy bárhová, ahova hívnak. Hisz nevetni mindenki szeret.

A. Máté: Lassan két éve csináljuk már. Önmagában ez elég jó. Szájról szájra jár a híre, ezért mindig vannak annyian, hogy lehessen egy következő. Marketingünk nincs, de mennek a pletykák, az tuti. (nevet)

Kitti: Hol láthatunk titeket legközelebb?

A. Máté: Április 27-én Budapesten, az Aranytízben. Veszprémbe pedig május 30-án jövünk újra. Akárcsak most, két előadásunk lesz, az első 16:30-tól, a második 19 órától. Illetve úgy néz ki, megyünk a Zalavölgyi Kultúrtivornyára is.

Máté, hogy a kérdésedre feleljünk – magunk, és nem kockáztatunk nagyot, de mindenki nevében állíthatjuk – igen, ez tök jó. 🙂

Klózer Kitti, Szalai Reni