Véresen komoly(talan)

Na, már megint egy vámpíros történet – legyinthetsz, ha elolvasod a könyvcímet. De nem. Vagyis igen, de nem úgy. Kukába minden csillámló vérfalóval, mert ez nem akármilyen vámpír, hanem finnugor vámpír!

A Finnugor vámpír a mára már József Attila-díjas Szécsi Noémi első regénye, és mint a könyv fülszövegéből kiderül, szakdolgozatírás helyett fogalmazódott meg benne. Az érzést, azt hiszem, mindenki ismeri, de aki nem, majd megismeri. Szakdolgozat-írásnál olykor még a takarítás is lelkesítőbb, nem hogy egy örökifjú vámpírnagyi és meseíró-palánta unokájának története.

Nem viccelek.

Szécsi Noémi vámpírokkal, vérrel, angyallal és rengeteg humorral igazi kulturális és irodalmi ámokfutást produkál. Így vagy úgy, de olyan nagyságok, mint Soren Kierkegaard (dán filozófus), Hans Christian Andersen (dán meseíró), Oscar Wilde (ír költő, író) és társaik is beköszönnek egy-egy gondolat erejéig. Nem, nem voltak vámpírok, még mielőtt erre gondolnál, de tudtad például, hogy Andersent nem szerették a nők? És mielőtt megkérdeznéd, hogy jön ez most ide, magyarázatképp idézek két mondatot a regényből: „Nők. Mocskos maffia, én mondom.”

A regény a legkülönbözőbb pontokon dob be egy nevet, ejt meg egy mitikus vagy tudományos utalást – például a főhős neve Voltamper Jerne, a főnöke pedig Norma-Elektra – amik hihetetlen színessé teszik a művet. Persze nem maradhat ki Bram Stoker Draculája, vagy a modern vámpírklasszikusok közül Anne Rice említése sem.

Itt kell kiemelni, hogy a könyv remekül bánik a vámpírmítoszokkal. A vámpírtulajdonságok klasszikusak, akár a koporsó, de nem a manapság alkalmazott sablon-tematikával közelít, főleg a vámpír-ember kapcsolatokhoz nem. Itt a vámpírság tény, és a szereplők eszerint élnek. Nincs benne giccsesé váló lelkiismereti hiszti és hasonlók. Sőt, a nagyi alig várja már, hogy Jerne saláta vagy pizza helyett végre rákapjon inkább a futárra. Olyan perspektívát mutat, ami nem erőltetetten modernizált, és amit lehetetlen nem kedvelni. „Ha a dédapád még élne, forogna a sírjában.” – jegyzi meg egy alkalommal a nagyi. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.

A Finnugor vámpír parodizálja jelen világunkat, miközben kíméletlenül rávilágít egyes problémákra. Teszi mindezt gördülékeny nyelven, magával ragadó történettel és két olyan főhőssel, akiktől az ember eldobja az agyát. Először a nagyitól, mert azért a maga kétszázharmincöt évével megérdemli. Bár a karácsonyi istentisztelet tv-közvetítése alatt leesik a kisujja és patkányok a házi kedvencei, minden tekintetben viszi a prímet. Az ember alig várja, hogy szót kapjon. Magabiztos, kellően szarkasztikus, karakteres jelenség. Jerne az, aki keresi a helyét. Próbál meseíróként érvényesülni az emberek világában, ahogy vámpírságával sem találja meg egyből az összhangot. Persze kinek könnyű rájönni arra, ki is ő valójában?

Csak az ínyencek kedvéért említem, hogy maga az irodalom is belenéz abba a bizonyos görbe tükörbe. A regény önreflexivitása ezen a szinten is érvényesül, könnyedén, nevettetőn és tűpontosan.
Ja, hogy miért éppen finnugor vámpír? Nem szeretném elvenni nagyi véresbögréjét, szóval ennek a kérdésnek a megválaszolását meghagyom neki. De annyit mondhatok, ez a regény olyan élő, amennyire haláli.

Szalai Renáta